Jobb a tuti havi tíz (húsz, harminc) ezer a zsebbe, mint a kilátásba helyezett, győztes meccsért járó prémium.
Azt mondja a klubvezető, hogy vége az eddigi gyakorlatnak, ők bizony nem adnak se aláírási, se havi pénzt a játékosoknak. Csak a teljesítményt díjazzák, ha győz a csapat, lesz „lóvé”, ha nem, akkor csak a sör jelenthet vigaszt.
A magyar focista viszont nagyon nem kedveli az efféle megoldást. Jobb a tuti havi tíz (húsz, harminc) ezer a zsebbe, mint a kilátásba helyezett, győztes meccsért járó prémium. Mint a kutya vacsorája. Erre nem épít mifelénk – az amatőr – labdát rúgó, mert ha ő mindent bele is adna, ott vannak a többiek, akiktől szintén jócskán függ a – hivatalosan persze nem adható – juttatás.
Amikor aztán elkezd vészesen közelegni az átigazolási időszak vége, a klubvezető nem tehet (!?) mást, mint enged az elveiből. Valahonnan előkerít, leakaszt, befűz, elcsábít egy szponzorfélét, aki átérezve ismerőse, barátja nehéz helyzetét, segít, hogy legyen – valamilyen – csapat.
Össze is áll a keret, vannak legalább tizenhárman, így mehet tovább verkli. Igaz, hogy ebbe belegebedt az elnök és megsínylette az edző, de legalább ki tudnak állni. Hurrá!
Ember már alig (lásd még: 50–100 néző a megyei egyben), aki kíváncsi lenne arra a produktumra, amelyért fizetséget vár el a pályára lépő hobbista, viszont ez a legkevésbé sem zavarja a markukat tartókat. Illúzióink ne legyenek: a gyakorlat nem változik.
Így ment ez húsz, tíz vagy akár öt éve is. Hogy akkoriban jobb játékosokkal? Ez olyannyira hidegen hagyja az érdekelteket, mint lassan a mi egészen kicsi futballéletünk a kívül állókat.
heol.hu
Azt mondja a klubvezető, hogy vége az eddigi gyakorlatnak, ők bizony nem adnak se aláírási, se havi pénzt a játékosoknak. Csak a teljesítményt díjazzák, ha győz a csapat, lesz „lóvé”, ha nem, akkor csak a sör jelenthet vigaszt.
A magyar focista viszont nagyon nem kedveli az efféle megoldást. Jobb a tuti havi tíz (húsz, harminc) ezer a zsebbe, mint a kilátásba helyezett, győztes meccsért járó prémium. Mint a kutya vacsorája. Erre nem épít mifelénk – az amatőr – labdát rúgó, mert ha ő mindent bele is adna, ott vannak a többiek, akiktől szintén jócskán függ a – hivatalosan persze nem adható – juttatás.
Amikor aztán elkezd vészesen közelegni az átigazolási időszak vége, a klubvezető nem tehet (!?) mást, mint enged az elveiből. Valahonnan előkerít, leakaszt, befűz, elcsábít egy szponzorfélét, aki átérezve ismerőse, barátja nehéz helyzetét, segít, hogy legyen – valamilyen – csapat.
 |
| illusztráció - fotó: nb1.hu |
Össze is áll a keret, vannak legalább tizenhárman, így mehet tovább verkli. Igaz, hogy ebbe belegebedt az elnök és megsínylette az edző, de legalább ki tudnak állni. Hurrá!
Ember már alig (lásd még: 50–100 néző a megyei egyben), aki kíváncsi lenne arra a produktumra, amelyért fizetséget vár el a pályára lépő hobbista, viszont ez a legkevésbé sem zavarja a markukat tartókat. Illúzióink ne legyenek: a gyakorlat nem változik.
Így ment ez húsz, tíz vagy akár öt éve is. Hogy akkoriban jobb játékosokkal? Ez olyannyira hidegen hagyja az érdekelteket, mint lassan a mi egészen kicsi futballéletünk a kívül állókat.
heol.hu
Megjegyzés küldése