HÉT EMBERE | Az egészségügy legrangosabb kitüntetésével, a Batthyány-Strattman László Díjjal ismerte el a szaktárca dr. Elek Ilona szemész főorvos több mint negyven éves orvosi munkáját. A gyöngyösi kórház gyógyítója a legnagyobb elismerésnek a hétköznapi emberek kedves köszöntéseit tartja.
– Úgy vélem, megadta az alaphangot a beszélgetésünkhöz, hogy amikor beléptünk, viccesen legyintett, mondván, túl sok szó esik már a kitüntetéséről. Szerény embernek tartja magát?
– Nem tudom, szerény, esetleg álszerény vagyok-e. Inkább átlagosnak mondanám magamat. Azt tanultam otthon, bármilyen munkánk is legyen, azt jól kell elvégezni. Teljesen mindegy, utcaseprésről, harangozásról vagy gyógyításról van szó... Az a munka becsülete, ha jól, kedvvel, örömmel csinálja valaki a dolgát. Éppen tegnap mondtam valakinek a kitüntetésről, hogy annak jár ilyesmi, aki kimenti a csecsemőt az égő házból, netán a fuldoklót a jeges Dunából. Azért, hogy valaki azt teszi egész életében, amit szeret, nem kell kitüntetésnek járnia. Az elismerés, azaz a barack az ember fejére, amikor azt mondják, ügyes vagy, természetesen jól esik és kell is, ám annál nagyobb elismerés nem létezik a számomra, mint amikor egy néni hoz nekem egy gyönyörű papírba csomagolt csokoládé... Merthogy mindig ilyesmikre vágytam, nem díjakra, kitüntetésekre...Az emberek szeretete az igazi ajándék.
– Mindig szemész akart lenni?
– Nem. Inkább sebész, traumatológus. Amikor úgy alakult az életem, hogy nem maradok egyedül, és családom lesz, átgondoltam, s rájöttem, hogy jobb egy olyan szakterület, ahol azért arra is van esély, hogy időnként lát a családom is, merthogy nincs annyi éjszakázás, ügyelet. Véletlenül találtam meg a szemészetet magamnak, hiszen itt operálni is lehet..., hogy úgy mondjam: alkotó munkát végezhetek. Az nem illik az egyéniségemhez, hogy csak üljek és gondolkozzak.
– Kreatív embernek tartja magát?
– Abszolút. Nagyapai örökség a családban, hogy mindannyian ügyes kezűek vagyunk. Szívesen rajzoltunk például. De ezt nem tanították nekünk, természetes volt. Most is az, hogy az energiáimat például úgy vezetem le, hogy megjavítok egy nadrágot az unokámnak, vagy főzök valamit.
– Emlékszik a pillanatra, amikor a gimnázium elvégzése után eldöntötte, orvos lesz?
– Sokkal korábban történt. Egyetlen egy dilemmám volt: tanár legyek, vagy orvos. A tanítástól az riasztott vissza, hogy ott jegyeket kellett volna adni. Azt pedig már akkor is tudtam, hogy nem nekem való, ha egy generációnak én veszem el a kedvét valamitől. Így aztán maradt az orvosi pálya. Az orvoslásban az volt a vonzó, hogy itt nap mint nap segíthetek, s így boldogabb lehet az életem. Akkor még nem tudtam, hogy Batthyány-Strattman László is így gondolta. Ugyanakkor az orvoslásban ott van a kreativitás is, hiszen annak, ha valakit megoperálunk, vagy mondjunk felírunk a számára egy szemüveget, rögtön látható az eredménye. Van tehát sikerélmény...
– Ehhez azért nagy nyitottság is kell. Mondja, nem fásul bele...?
– Úgy vélem, ha egy színésznek nincs lámpaláza, abba kell hagynia. Ugyanez igaz az orvosokra is: aki belefásult, annak nem szabad tovább csinálnia. Persze, nekem is vannak napjaim, amikor a legszívesebben hazamennék, mert annyi rosszkedvű, morgós emberrel találkozom... Én eredetileg Bajáról, a Bácskából származom, ahol sok nemzetiség él együtt, békében. Innen a nyitottság, ebbe nőttünk bele, elfogadtuk a másik igényeit. Azóta megértettem, hogy a bajaiság egyfajta identitástudat, szemlélet.
– Merre vezetett az útja Bajáról?
– Férjhez mentem egy gödöllői emberhez, és Budapestre, a Rókus kórházba kerültem, Vörösmarthy Dániel professzor szárnyai alá. Ez volt a világ legjobb iskolája. A szakmát és az emberi tartást is megtanította nekünk. Ordított, toporzékolt, a szivarzsebében hordott bennünket, mégis büszkék voltunk rá, hogy mellette dolgozhatunk, s ő is büszke volt ránk. Soha nem volt másik főnököm. Öreg korában aztán elgondolkodik az ember, hogy mennyi mindent köszönhet az első és egyetlen főnökének. Azt például, hogy egy katedrán tarthattam előadást a világhírű Fjodorov professzorral, vagy hogy kétszer eljutottam Kaliforniába, ahol lencsebeültetést tanulhattam. Ehhez természetesen kellett, hogy a szüleim annak idején ragaszkodjanak ahhoz, hogy megtanuljak németül és angolul.
– Van olyan dolog a pályáján, amire igazán büszke?
– A Magyar Szemészeti Szakdolgozók Egyesületére és a két pompás gyerekemre... Ez az egyesület, megtestesíti mindazt, ami fontos a számomra: a barátságot, az összetartást, a szakma és a betegek, az emberek szeretetét. Külföldön járva láttam, hogy a szakdolgozóknak több kompetenciája, tekintélye van, s ez hihetetlenül megkönnyíti, segíti az orvosok munkáját. Vörösmarthy professzorral közösen szerveztünk egy nemzetközi lencsebeültetési kongresszust 1991-ben, ahol már volt egy külön szekció, igaz, akkor még csak a műtősnőknek. Ebből lett aztán a mára több mint háromszáz tagot számláló országos egyesület.
– És orvosként mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy ma Gyöngyösön nincs tompalátó gyerek. Megszerveztük – egyedüliként az országban – az egyévesek szűrővizsgálatát 1998 őszén, ami azóta bevett program: minden gyermek szemének megmérjük a fénytörését az első születésnapja közelében. És hog, mi az, amit nagyon fontosnak tartok orvosként...? Nos, hogy megvitassuk a betegekkel, mi is a problémájuk. Mert sokkal könnyebb meggyógyulni, ha az ember tudja, mi a baja. Hiszen a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalanság. Ezért jó és káros is egyszerre az internet. Szóval időt kell szánni a betegekkel való beszélgetésre.
Névjegy:
Név: Dr. Elek Ilona
Munkahely: Bugát Pál Kórház (Gyöngyös), a szemészet osztályvezető főorvosa
Született: Baján
Család: két gyermek, két unoka
Iskolák: III. Béla Gimnázium, Baja (1969); Szegedi Tudományegyetem orvostudományi kar (1975);
Pálya: Szent Rókus Kórház szemésze 22 éven át; a gyöngyösi Bugát Pál Kórházban 1997-óta osztályvezető főorvos
Példakép: Dr. Vörösmarthy Dániel szemész professzor
Elismerések: Vezekényi díj (2011), Batthyány-Strattman László Díj (2013)
Hobbi: főzés, olvasás
Hitvallás: A munkát csak kedvvel és jól érdemes csinálni
Guti Rita / heol.hu
– Úgy vélem, megadta az alaphangot a beszélgetésünkhöz, hogy amikor beléptünk, viccesen legyintett, mondván, túl sok szó esik már a kitüntetéséről. Szerény embernek tartja magát?
– Nem tudom, szerény, esetleg álszerény vagyok-e. Inkább átlagosnak mondanám magamat. Azt tanultam otthon, bármilyen munkánk is legyen, azt jól kell elvégezni. Teljesen mindegy, utcaseprésről, harangozásról vagy gyógyításról van szó... Az a munka becsülete, ha jól, kedvvel, örömmel csinálja valaki a dolgát. Éppen tegnap mondtam valakinek a kitüntetésről, hogy annak jár ilyesmi, aki kimenti a csecsemőt az égő házból, netán a fuldoklót a jeges Dunából. Azért, hogy valaki azt teszi egész életében, amit szeret, nem kell kitüntetésnek járnia. Az elismerés, azaz a barack az ember fejére, amikor azt mondják, ügyes vagy, természetesen jól esik és kell is, ám annál nagyobb elismerés nem létezik a számomra, mint amikor egy néni hoz nekem egy gyönyörű papírba csomagolt csokoládé... Merthogy mindig ilyesmikre vágytam, nem díjakra, kitüntetésekre...Az emberek szeretete az igazi ajándék.
Dr. Elek Ilona szerint az ember élete attól lehet boldogabb, ha minden
nap segíthet valakinek. Ezt egész életében, pályáján sem felejtette el
FOTÓ: CZÍMER TAMÁS
– Nem. Inkább sebész, traumatológus. Amikor úgy alakult az életem, hogy nem maradok egyedül, és családom lesz, átgondoltam, s rájöttem, hogy jobb egy olyan szakterület, ahol azért arra is van esély, hogy időnként lát a családom is, merthogy nincs annyi éjszakázás, ügyelet. Véletlenül találtam meg a szemészetet magamnak, hiszen itt operálni is lehet..., hogy úgy mondjam: alkotó munkát végezhetek. Az nem illik az egyéniségemhez, hogy csak üljek és gondolkozzak.
– Kreatív embernek tartja magát?
– Abszolút. Nagyapai örökség a családban, hogy mindannyian ügyes kezűek vagyunk. Szívesen rajzoltunk például. De ezt nem tanították nekünk, természetes volt. Most is az, hogy az energiáimat például úgy vezetem le, hogy megjavítok egy nadrágot az unokámnak, vagy főzök valamit.
– Emlékszik a pillanatra, amikor a gimnázium elvégzése után eldöntötte, orvos lesz?
– Sokkal korábban történt. Egyetlen egy dilemmám volt: tanár legyek, vagy orvos. A tanítástól az riasztott vissza, hogy ott jegyeket kellett volna adni. Azt pedig már akkor is tudtam, hogy nem nekem való, ha egy generációnak én veszem el a kedvét valamitől. Így aztán maradt az orvosi pálya. Az orvoslásban az volt a vonzó, hogy itt nap mint nap segíthetek, s így boldogabb lehet az életem. Akkor még nem tudtam, hogy Batthyány-Strattman László is így gondolta. Ugyanakkor az orvoslásban ott van a kreativitás is, hiszen annak, ha valakit megoperálunk, vagy mondjunk felírunk a számára egy szemüveget, rögtön látható az eredménye. Van tehát sikerélmény...
– Ehhez azért nagy nyitottság is kell. Mondja, nem fásul bele...?
– Úgy vélem, ha egy színésznek nincs lámpaláza, abba kell hagynia. Ugyanez igaz az orvosokra is: aki belefásult, annak nem szabad tovább csinálnia. Persze, nekem is vannak napjaim, amikor a legszívesebben hazamennék, mert annyi rosszkedvű, morgós emberrel találkozom... Én eredetileg Bajáról, a Bácskából származom, ahol sok nemzetiség él együtt, békében. Innen a nyitottság, ebbe nőttünk bele, elfogadtuk a másik igényeit. Azóta megértettem, hogy a bajaiság egyfajta identitástudat, szemlélet.
– Merre vezetett az útja Bajáról?
– Férjhez mentem egy gödöllői emberhez, és Budapestre, a Rókus kórházba kerültem, Vörösmarthy Dániel professzor szárnyai alá. Ez volt a világ legjobb iskolája. A szakmát és az emberi tartást is megtanította nekünk. Ordított, toporzékolt, a szivarzsebében hordott bennünket, mégis büszkék voltunk rá, hogy mellette dolgozhatunk, s ő is büszke volt ránk. Soha nem volt másik főnököm. Öreg korában aztán elgondolkodik az ember, hogy mennyi mindent köszönhet az első és egyetlen főnökének. Azt például, hogy egy katedrán tarthattam előadást a világhírű Fjodorov professzorral, vagy hogy kétszer eljutottam Kaliforniába, ahol lencsebeültetést tanulhattam. Ehhez természetesen kellett, hogy a szüleim annak idején ragaszkodjanak ahhoz, hogy megtanuljak németül és angolul.
– Van olyan dolog a pályáján, amire igazán büszke?
– A Magyar Szemészeti Szakdolgozók Egyesületére és a két pompás gyerekemre... Ez az egyesület, megtestesíti mindazt, ami fontos a számomra: a barátságot, az összetartást, a szakma és a betegek, az emberek szeretetét. Külföldön járva láttam, hogy a szakdolgozóknak több kompetenciája, tekintélye van, s ez hihetetlenül megkönnyíti, segíti az orvosok munkáját. Vörösmarthy professzorral közösen szerveztünk egy nemzetközi lencsebeültetési kongresszust 1991-ben, ahol már volt egy külön szekció, igaz, akkor még csak a műtősnőknek. Ebből lett aztán a mára több mint háromszáz tagot számláló országos egyesület.
– És orvosként mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy ma Gyöngyösön nincs tompalátó gyerek. Megszerveztük – egyedüliként az országban – az egyévesek szűrővizsgálatát 1998 őszén, ami azóta bevett program: minden gyermek szemének megmérjük a fénytörését az első születésnapja közelében. És hog, mi az, amit nagyon fontosnak tartok orvosként...? Nos, hogy megvitassuk a betegekkel, mi is a problémájuk. Mert sokkal könnyebb meggyógyulni, ha az ember tudja, mi a baja. Hiszen a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalanság. Ezért jó és káros is egyszerre az internet. Szóval időt kell szánni a betegekkel való beszélgetésre.
Névjegy:
Név: Dr. Elek Ilona
Munkahely: Bugát Pál Kórház (Gyöngyös), a szemészet osztályvezető főorvosa
Született: Baján
Család: két gyermek, két unoka
Iskolák: III. Béla Gimnázium, Baja (1969); Szegedi Tudományegyetem orvostudományi kar (1975);
Pálya: Szent Rókus Kórház szemésze 22 éven át; a gyöngyösi Bugát Pál Kórházban 1997-óta osztályvezető főorvos
Példakép: Dr. Vörösmarthy Dániel szemész professzor
Elismerések: Vezekényi díj (2011), Batthyány-Strattman László Díj (2013)
Hobbi: főzés, olvasás
Hitvallás: A munkát csak kedvvel és jól érdemes csinálni
Guti Rita / heol.hu
Megjegyzés küldése