Ahogyan közeledik a Megváltó kereszthalálának kétezredik évfordulója, emberi szemüvegen át nézve egyre több elgondolkoznivaló akad azon a kérdésen: volt-e értelme?
Az eredendő bűntől ugyan megváltattunk, helyette azonban olyan valóságban élünk, amelyben a jó az, ami a legtöbbször „elnyeri méltó büntetését”. Mert miként is jellemezhetjük másként azt a világot, amiben az eredeti jézusi eszmék szerint élők jó eséllyel hátrányos helyzetűeknek mondhatók, mint kissé eltorzultnak...
Ha mindennapjainkban megpróbáljuk követni a názáreti tanításait, a hendikep elkerülhetetlen. Földi mércével mérve legalább is egészen biztosan. Aki nem csupán a túlvilági boldogságra vágyik, hanem hétköznapi életében is jól szeretné érezni magát, bizony gyakran szembesül azzal a ténnyel, hogy a tisztesség, a másokkal szembeni megértés, szeretet, ne adj’ isten alázat, nemhogy vinne valahová, de még vissza is húz.
Abban a közegben mindenképp, amely sommásan ítél: „Mindenki annyit ér, amennyije van.” Mielőtt bárki úgy vélné, ez a mondat csak egy ismert politikus nyelvi botlása, le kell szögezni: nem így van. Ez a gondolat mélyen gyökerezik a mai kor emberének tudatalattijában, még a nincstelenében is.
A tény, hogy a modern társadalom önző, végső soron izolált, családon, szűk baráti-ismerősi körén túl elszigetelt embereket teremt, nem sok jót jelent.
Ez persze nem kellene, hogy nosztalgiát váltson ki az iránt a korszak iránt, amely megpróbálta létrehozni az egyenlőséget, jelszavaiban pedig meg is valósította. Egyenlősdire épülő hamis világ volt az is, bárhogyan szépítenénk.
Mindezek tetejébe még az Istent is elvette tőlünk.
>>> a cikk eredeti helye - forrás (heol.hu)
Megjegyzés küldése