JUHÁSZ ÁRPÁD | A népszerű geológus most a Karib-szigeteket tanulmányozná.
Az Eszterházy Károly Főiskola vendégeként vett részt a 8. Földrajz Szakhéten dr. Juhász Árpád geológus, aki a természettudományos ismeretek médiában betöltött szerepéről mesélt hallgatóságának, majd a Hírlapnak is adott interjút.
– Az előadás során végigvette a magyar médiában bejárt útját. Van olyan momentum, amihez még ma is bármikor visszatérne?
– Talán csak bizonyos pillanatokat ismételnék meg, amiket a forgatások során éltem át, noha tudom, hogy ez lehetetlen... Mondok egy példát. A hegyi mamutfenyők csak három ligetben léteznek a földön, s mindhárom az USA-ban, Sierra Nevadában van. Ezek a fák a klímaváltozások tanúi, némelyik több mint kétezer éves. Húsz évvel ezelőtt egyedül filmeztem kint, és egy interjú-felvétel után beültem a bérelt autóba, elutaztam Sierra Nevadába – november vége felé jártunk – gyönyörű, meleg este volt, és akkor lementem az egyik ligetbe…
Azt az érzést, hogy az ember milyen hangyányi ezekhez az óriásokhoz képest, most sem tudom leírni. Ezek a legnagyobb tömegű élőlények a Földön, nagyobbak, mint bármely cet vagy bálna. Hogy ezek a növények mennyi mindennek lehettek a tanúi! Ezekben a fákban fagyűrűkbe rögzített történelem van. Ezeket szeretném újra átélni, de tudom, hogy ugyanilyen szerencsés pillanatot megtapasztalni már nemigen lehetne.
– Most mi az a hely, ahová akár már holnap elindulna?
– A Karib-szigetek. Megmondom azt is, hogy miért. Most dolgozom a Latin-Amerika könyvemen, és hiányzik belőle néhány sziget, ahol nem voltam. A többségüket becsavarogtam, de nem voltam Puerto Rico-ban és a Kókusz-szigeten, most nézegetem, hogyan lehetne ezt bezsúfolni a naptáramba.
– Ezen a pár karibi szigeten kívül van-e még „fehér folt” a világban?
– Sajnos van, és oda már nem is fogok eljutni. Ez az Antarktisz. Azért is lenne nagy dolog elutazni oda, mert egy hegyet egy volt osztálytársamról neveztek el ott. Csejtei Béláról van szó, aki 1956-ban utazott ki Amerikába, és az Amerikai Geológiai Szolgálat munkatársa volt. Szerette a hideget, dolgozott Alaszkában és az Antarktiszon, és ott az a szokás, hogyha valaki eredményes, akkor egy addig ismeretlen pontot elneveznek róla.
– Ha erre jár, ezen a környéken, van-e olyan helyszín, olyan természeti jelenség, amit mindig nagyon szívesen néz meg?
– Sajnos már egyre ritkábban járok ebbe a régióba, mivel már nem élnek itt rokonaim. Nekem a Bükk déli oldalán és Sirok felé vannak kedvenc helyeim. Szeretem a barlanglakásokat, a Barátot, az Apácát, szeretem a másik oldalon a kaptárköveket, a déli völgyeket, amelyen keresztül fel lehet jutni a fennsíkra. Már fiatalon, hallgatóként térképeztem a Bükkben.
Most pedig még mindig meg szoktak hívni egy Rejtek nevű helyre – ez a Bükki Nemzeti Park része –, s akkor a fiatalok előveszik a geológus dalaim egy részét, hogy megfigyeljük, hogy a dalok, amiket én írtam, hogyan deformálódtak a nép ajkán. Nagyon szívesen veszek részt ezeken a programokon.
.jpg)
– Az előadás közben az egyik hallgató azt súgta oda nekem, hogy Juhász Árpád miatt lett földrajz-szakos. Az Ön életében volt ilyen motiváló ember?
– Nem is tudom… Én a génjeimből össze tudom rakni magamat. Az, hogy mindig meséljek, elmondjam, ami fontos, ez jött az apai ágról. A nagyapám görög-katolikus kántor volt Észak-Magyarországon, s a felmenőim között több pedagógus is található. Anyai vérvonalon pedig bányászok voltak az őseim.
Később, amikor cserkészkedtünk, rengeteget kirándultunk, és nagyon jól megismertük a kőzeteket, a növényeket, a csillagképeket. Majd mikor ezt betiltották, akkor folytattuk, mint kis indiánok. Akkor az indián-keresztségben kaptam a Kóborló Farkas nevet, amihez hű maradtam öreg koromban is.
De most, hogy gondolkozom, egy személyt mégis kiemelnék, egy gimnáziumi tanáromat. Ő Honti Jenő világi pap volt, aki egy nagyon fontos szemléletre figyelmeztetett már akkor: mikor vizsgáljuk a természetet, ne csak a nagy tájat nézzük, hanem menjünk közel az apró lényekhez, jussunk el a mikrovilághoz, mert ezek alkotják a lényegét a Földnek.
>>> a cikk forrása - (heol.hu)
Az Eszterházy Károly Főiskola vendégeként vett részt a 8. Földrajz Szakhéten dr. Juhász Árpád geológus, aki a természettudományos ismeretek médiában betöltött szerepéről mesélt hallgatóságának, majd a Hírlapnak is adott interjút.
– Az előadás során végigvette a magyar médiában bejárt útját. Van olyan momentum, amihez még ma is bármikor visszatérne?
– Talán csak bizonyos pillanatokat ismételnék meg, amiket a forgatások során éltem át, noha tudom, hogy ez lehetetlen... Mondok egy példát. A hegyi mamutfenyők csak három ligetben léteznek a földön, s mindhárom az USA-ban, Sierra Nevadában van. Ezek a fák a klímaváltozások tanúi, némelyik több mint kétezer éves. Húsz évvel ezelőtt egyedül filmeztem kint, és egy interjú-felvétel után beültem a bérelt autóba, elutaztam Sierra Nevadába – november vége felé jártunk – gyönyörű, meleg este volt, és akkor lementem az egyik ligetbe…
Azt az érzést, hogy az ember milyen hangyányi ezekhez az óriásokhoz képest, most sem tudom leírni. Ezek a legnagyobb tömegű élőlények a Földön, nagyobbak, mint bármely cet vagy bálna. Hogy ezek a növények mennyi mindennek lehettek a tanúi! Ezekben a fákban fagyűrűkbe rögzített történelem van. Ezeket szeretném újra átélni, de tudom, hogy ugyanilyen szerencsés pillanatot megtapasztalni már nemigen lehetne.
– Most mi az a hely, ahová akár már holnap elindulna?
– A Karib-szigetek. Megmondom azt is, hogy miért. Most dolgozom a Latin-Amerika könyvemen, és hiányzik belőle néhány sziget, ahol nem voltam. A többségüket becsavarogtam, de nem voltam Puerto Rico-ban és a Kókusz-szigeten, most nézegetem, hogyan lehetne ezt bezsúfolni a naptáramba.
– Ezen a pár karibi szigeten kívül van-e még „fehér folt” a világban?
– Sajnos van, és oda már nem is fogok eljutni. Ez az Antarktisz. Azért is lenne nagy dolog elutazni oda, mert egy hegyet egy volt osztálytársamról neveztek el ott. Csejtei Béláról van szó, aki 1956-ban utazott ki Amerikába, és az Amerikai Geológiai Szolgálat munkatársa volt. Szerette a hideget, dolgozott Alaszkában és az Antarktiszon, és ott az a szokás, hogyha valaki eredményes, akkor egy addig ismeretlen pontot elneveznek róla.
– Ha erre jár, ezen a környéken, van-e olyan helyszín, olyan természeti jelenség, amit mindig nagyon szívesen néz meg?
– Sajnos már egyre ritkábban járok ebbe a régióba, mivel már nem élnek itt rokonaim. Nekem a Bükk déli oldalán és Sirok felé vannak kedvenc helyeim. Szeretem a barlanglakásokat, a Barátot, az Apácát, szeretem a másik oldalon a kaptárköveket, a déli völgyeket, amelyen keresztül fel lehet jutni a fennsíkra. Már fiatalon, hallgatóként térképeztem a Bükkben.
Most pedig még mindig meg szoktak hívni egy Rejtek nevű helyre – ez a Bükki Nemzeti Park része –, s akkor a fiatalok előveszik a geológus dalaim egy részét, hogy megfigyeljük, hogy a dalok, amiket én írtam, hogyan deformálódtak a nép ajkán. Nagyon szívesen veszek részt ezeken a programokon.
.jpg)
Dr. Juhász Árpád geológus sokaknak példaképe. Felmenői között több pedagógus is volt, úgy véli, ebből fakad a késztetés, hogy megossza az ismereteket az emberekkel. FOTÓ: KORSÓS VIKTOR
– Nem is tudom… Én a génjeimből össze tudom rakni magamat. Az, hogy mindig meséljek, elmondjam, ami fontos, ez jött az apai ágról. A nagyapám görög-katolikus kántor volt Észak-Magyarországon, s a felmenőim között több pedagógus is található. Anyai vérvonalon pedig bányászok voltak az őseim.
Később, amikor cserkészkedtünk, rengeteget kirándultunk, és nagyon jól megismertük a kőzeteket, a növényeket, a csillagképeket. Majd mikor ezt betiltották, akkor folytattuk, mint kis indiánok. Akkor az indián-keresztségben kaptam a Kóborló Farkas nevet, amihez hű maradtam öreg koromban is.
De most, hogy gondolkozom, egy személyt mégis kiemelnék, egy gimnáziumi tanáromat. Ő Honti Jenő világi pap volt, aki egy nagyon fontos szemléletre figyelmeztetett már akkor: mikor vizsgáljuk a természetet, ne csak a nagy tájat nézzük, hanem menjünk közel az apró lényekhez, jussunk el a mikrovilághoz, mert ezek alkotják a lényegét a Földnek.
>>> a cikk forrása - (heol.hu)
Megjegyzés küldése