VÉLEMÉNY | „Jó reggelt!” – harsogott a köszönés, ami fakadhatott a jókedv színleléséből épp úgy, mint ahogyan eredezhet másfél liter kannás bor elfogyasztásából.
Ezen az esős, álmos hétfő reggelen – mintha hirtelen villanyt kapcsoltak volna – ért a szemet szúró látvány: Eger belvárosának szívében, egy árkádszerű bejáróban ült két ember.
Egyikük egy fotel formájú képződményben helyezkedett el, a másikuk egy szivacson támaszkodott a könyökére, és hangos „Jó reggelt!”-tel köszöntek. A foteles kezében újság terült szét, a nyomtatott sajtó ki tudja melyik napon kiadott lapszáma. Persze ők ott ketten nem ezért a jelenetért voltak szimpatikusak, sőt még azt is megkockáztathatjuk: inkább érdekes jelenségnek mutatkoztak csupán.
A Bajcsy utca hajléktalanjairól van szó, akiknek ugyan nem ide szól a lakcímkártyájuk, gyakran el is zavarják őket nem is annyira rejtett zugukból, és nem is mindig újságolvasással töltik az idejüket. Időnként a közeli parkolóhely forgalmát „irányítják” hol józanabbul, hol lerészegedve, máskor pedig alusznak itt-ott, például éppen a most is használt szivacson. A környéket pedig egy idő után belengi az emberi nedvek súlyos szaga.
„Jó reggelt!” – harsogott a köszönés, ami fakadhatott a jókedv színleléséből épp úgy, mint ahogyan eredezhet másfél liter kannás bor elfogyasztásából. Mert valódi jókedv nehezen képzelhető el olyan emberek lelkében, akik az utcán élik az életüket, még ha ez az utca történetesen honunk egyik legszebb belvárosának a legközepén van is.
A Bajcsyn bejelentett módon, normális otthonokban lakók egyébként biztosan nem szívesen veszik, ha azt írjuk, hogy senki se szégyellje, ne zavarja el őket! A „kis ékszerdoboznak”, ahogyan Egert nevezik, ők is részei. Nem a legtisztábbak, nem a legillatosabbak, de a mi hajléktalanjaink.
Sike Sándor
>>> a cikk forrása (heol.hu)
Ezen az esős, álmos hétfő reggelen – mintha hirtelen villanyt kapcsoltak volna – ért a szemet szúró látvány: Eger belvárosának szívében, egy árkádszerű bejáróban ült két ember.
Egyikük egy fotel formájú képződményben helyezkedett el, a másikuk egy szivacson támaszkodott a könyökére, és hangos „Jó reggelt!”-tel köszöntek. A foteles kezében újság terült szét, a nyomtatott sajtó ki tudja melyik napon kiadott lapszáma. Persze ők ott ketten nem ezért a jelenetért voltak szimpatikusak, sőt még azt is megkockáztathatjuk: inkább érdekes jelenségnek mutatkoztak csupán.
 |
| illusztráció - fotó: Serfőző Péter |
A Bajcsy utca hajléktalanjairól van szó, akiknek ugyan nem ide szól a lakcímkártyájuk, gyakran el is zavarják őket nem is annyira rejtett zugukból, és nem is mindig újságolvasással töltik az idejüket. Időnként a közeli parkolóhely forgalmát „irányítják” hol józanabbul, hol lerészegedve, máskor pedig alusznak itt-ott, például éppen a most is használt szivacson. A környéket pedig egy idő után belengi az emberi nedvek súlyos szaga.
„Jó reggelt!” – harsogott a köszönés, ami fakadhatott a jókedv színleléséből épp úgy, mint ahogyan eredezhet másfél liter kannás bor elfogyasztásából. Mert valódi jókedv nehezen képzelhető el olyan emberek lelkében, akik az utcán élik az életüket, még ha ez az utca történetesen honunk egyik legszebb belvárosának a legközepén van is.
A Bajcsyn bejelentett módon, normális otthonokban lakók egyébként biztosan nem szívesen veszik, ha azt írjuk, hogy senki se szégyellje, ne zavarja el őket! A „kis ékszerdoboznak”, ahogyan Egert nevezik, ők is részei. Nem a legtisztábbak, nem a legillatosabbak, de a mi hajléktalanjaink.
Sike Sándor
>>> a cikk forrása (heol.hu)