A fémművesség munkafolyamatai alapvetően azonosnak tekinthetők a maiakkal, hagyományai ősi idők óta generációkon át öröklődtek a társadalomban fontos helyet foglalva el.
A ma élő természeti népek, a kovácsaik „a tűz mesterei” a sámánokkal egyenértékűnek, sőt olykor felettük állónak is tekintik őket. Indonéziában Jáva szigetén például a kovácsok családfája a hercegekéhez hasonlóan egészen az istenekig vezetett vissza.
Magyarország területén a késő vaskori kelták idejétől kezdve szinte minden korszak településein előfordulhatnak kovácsműhely maradványai, szórványosan kovácsszerszámok, vas nyersanyagdarabok, vasbucák, kovácsolt vastárgyak, és gyakran a kovácsolás nyomait mutató vassalakok.
A fémek hasznosítását és felhasználást ásványaik természetes előfordulásainak sajátosságai nagymértékben befolyásolták. Így jelentősebb fémipar ott alakult ki, ahol a nyersanyag lelőhelyek elérhetők voltak, illetve a fémbányászat a gazdasági tevékenységek sorában szerepet kapott. A kereskedelmi kapcsolatok kiterjedésének függvényében az ipari központok idővel már nem szükségszerűen korlátozódtak az érclelőhelyek és a kohászat helyszíneire.
Ez a szarmata Barbaricum esetében is megfigyelhető, hiszen az Alföld igen szegényes érclelőhelyekben, ennek ellenére már a korai időkben ismerték és gyakorolták a kovácsmesterséget.
fotó: Szinok Gábor
>>> bővebben a cikk eredeti helyén olvashatsz
Megjegyzés küldése