A mindössze 24 éves Sallai Noémi Egerből indult hosszú útjára klarinétjával, és olyan messzemenő sikereket ért el, melyekről
sokan még álmodni sem merünk. Az Amerikában tanult zenei ösztöndíjas fiatal lány járt Kínában, szinte egész
Európában, illetve Kubában. Rengeteg élménnyel gazdagodott, de itt még nincs vége.
– Mikor találkoztál a zenével?
– Voltak zenészek a családban, a nagypapám hegedült, a nagymamám pedig trombitált, autodidakta módon. Első emlékem, hogy édesanyám hazahozott egy furulyát, és én rögtön elkezdtem vele ismerkedni. Amikor 8 éves lettem, anyukám beíratott az egri zenedébe, aztán minden jött magától. 2-3 évig furulyáztam, aztán hangszert kellett választanom, a klarinétot választottam, és milyen jól tettem. Szerettem volna felvételizni Budapestre a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumba, ezért kerestünk egy olyan oktatót, akinek a klarinét a fő irányvonala. Gyöngyösön meg is találtuk Ondrék Dezsőnét, akinél csupán két és fél hónapot tanultam, de nagyon intenzív oktatás volt. Már fahangszeren játszottam, és a szájtartásomon is változtatni kellett ahhoz, hogy az megfelelő legyen. Szóval nagyon nehéz volt az addig berögzült dolgokat elhagyni, de sikerrel jártam és felvételt nyertem. El sem hittem akkor, hogy megyek Budapestre. 5 évig Magyarország egyik legsikeresebb klarinéttanárától, Gyulai Endre tanár úrtól tanulhattam.
– Az életed része lett a zene és a klarinét. Egy fiatal lány innen mégis hogyan kerül Amerikába?
– Érettségi után teljesen
véletlenül tudtam meg,
hogy a Bard College amerikai
alapítványi privát
egyetem felvételt hirdet.
Ők azok, akik a világ minden
tájáról keresik a zenei
tehetségeket. Szerencsémre
eljöttek Budapestre is,
én pedig úgy voltam vele,
hogy mit veszíthetek, hát
megpróbáltam. Kétfordulós
volt a felvételi, az egyik
élőben Budapesten, a másik pedig már egy felvétel
formájában, amelyet továbbítani kellett
nekik. Elmentem, megpróbáltam, sikerült.
10-15 klarinétos közül egyedül engem
választottak ki. Azóta sem tudom leírni, milyen érzés fogott el. Teljes eufóriában
voltunk a családommal együtt, akik végig támogattak ebben is. Aztán mennem
kellett Amerikába. A rengeteg intézkedés,
papírmunka és utazgatás után végre kijutottam.
– Talán akkor még fel sem fogtad. Mivel szembesültél az iskolában?
– Az egyik legnehezebb élethelyzetem volt az, hogy ennyire távol vagyok a családomtól, a másik pedig az a rengeteg kemény munka, amit követelt az intézmény. Ugyanis nem csupán a klarinéttal és a zenével foglalkozhattam, választanom kellett egy másik szakot is, amit szintén ilyen magas fokon tanulok majd. Én a germanisztikát választottam, és nem bántam meg. Nagyon kemény volt, az tény, és nagyon sokat kellett tanulnom és küzdenem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben soha az, hogy feladom és hazamegyek, de akkor mindig arra gondoltam, hogy ekkora ajándékot és lehetőséget az élettől nem kap mindenki, ezért élnem kell vele. 5 évig a legjobb tanároktól tanulhattam, és olyan élményekkel gazdagodtam, amiket még fel sem fogtam. Az pedig hab volt a tortán, hogy teljes támogatást kaptam az iskolától, ami Amerikában is igen ritka.
– Annyi helyen jártál ennek köszönhetően! Mesélj ezekről és az élményekről!
– Először is a germanisztika szaknak és egy berlini intézményi kapcsolatnak köszönhetően egy szemesztert tanultam Berlinben a Humboldt Egyetemen. Még a diplomamunkámat is a berlini fal leomlásáról írtam, nagyon megszerettem Németországot. A Bardon a zenészek egy szimfonikus zenekart alkottak, több mint száz fővel, ehhez csatlakoztam én is. Így volt szerencsém eljutni Kínába, ahová fellépni mentünk, részt vehettem egy európai turnén, illetve most júniusban Kubában voltunk. Még nagyon frissek az élmények. Hálás vagyok, hogy pont akkor indult turnéra a szimfonikus zenekar, amikor én oda járhattam.
– Hogyan tekintesz vissza az elmúlt évekre?
– Rengeteget tanultam mindegyik élményből és főleg a tanáraimtól. A legjobb, hogy a Bardon mindenki megtalálja a szenvedélyét és kiteljesedhet benne. Nem mellesleg pedig kitartóbb és empatikusabb lettem. Szakmailag megtanultam a zenével kifejezni az érzéseimet. Talán ez az egyik legnehezebb része a hangszerrel való játéknak, de szenvedéllyel csinálom, és ez az, ami számít.
– Az út még nem ért véget. Hová mész tovább? Mik a terveid?
– Ahogy végeztem a Bardon, jelentkeztem is tovább mesterképzésre a Yale-re, egy floridai egyetemre, illetve a Juilliardra. Mindenhová felvételt nyertem, de végül a Juilliardot választottam, hiszen világszinten elismert egyetem. Megint elöntött egyfajta eufória, azután pedig megijedtem, hogy akkor hogyan tovább. Most úgy néz ki, hogy New Yorkban, Harlemben fogok lakni. Igyekszem majd dolgozni is az iskola mellett. Az a célom, hogy fenn tudjam tartani magam. Aztán megyek tovább… már a doktori cím is eszembe jutott, de szeretnék zenekarban zenélni, vagy akár szólójátékosként is kipróbálnám magam. Valószínű tanítani is fogok, mert azt is nagyon megszerettem. Mindennel foglalkozni akarok, ami a zenével kapcsolatos.
TÓTH BEÁTA
forrás: EGRI MAGAZIN
– Mikor találkoztál a zenével?
– Voltak zenészek a családban, a nagypapám hegedült, a nagymamám pedig trombitált, autodidakta módon. Első emlékem, hogy édesanyám hazahozott egy furulyát, és én rögtön elkezdtem vele ismerkedni. Amikor 8 éves lettem, anyukám beíratott az egri zenedébe, aztán minden jött magától. 2-3 évig furulyáztam, aztán hangszert kellett választanom, a klarinétot választottam, és milyen jól tettem. Szerettem volna felvételizni Budapestre a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumba, ezért kerestünk egy olyan oktatót, akinek a klarinét a fő irányvonala. Gyöngyösön meg is találtuk Ondrék Dezsőnét, akinél csupán két és fél hónapot tanultam, de nagyon intenzív oktatás volt. Már fahangszeren játszottam, és a szájtartásomon is változtatni kellett ahhoz, hogy az megfelelő legyen. Szóval nagyon nehéz volt az addig berögzült dolgokat elhagyni, de sikerrel jártam és felvételt nyertem. El sem hittem akkor, hogy megyek Budapestre. 5 évig Magyarország egyik legsikeresebb klarinéttanárától, Gyulai Endre tanár úrtól tanulhattam.
– Az életed része lett a zene és a klarinét. Egy fiatal lány innen mégis hogyan kerül Amerikába?
– Talán akkor még fel sem fogtad. Mivel szembesültél az iskolában?
– Az egyik legnehezebb élethelyzetem volt az, hogy ennyire távol vagyok a családomtól, a másik pedig az a rengeteg kemény munka, amit követelt az intézmény. Ugyanis nem csupán a klarinéttal és a zenével foglalkozhattam, választanom kellett egy másik szakot is, amit szintén ilyen magas fokon tanulok majd. Én a germanisztikát választottam, és nem bántam meg. Nagyon kemény volt, az tény, és nagyon sokat kellett tanulnom és küzdenem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben soha az, hogy feladom és hazamegyek, de akkor mindig arra gondoltam, hogy ekkora ajándékot és lehetőséget az élettől nem kap mindenki, ezért élnem kell vele. 5 évig a legjobb tanároktól tanulhattam, és olyan élményekkel gazdagodtam, amiket még fel sem fogtam. Az pedig hab volt a tortán, hogy teljes támogatást kaptam az iskolától, ami Amerikában is igen ritka.
– Annyi helyen jártál ennek köszönhetően! Mesélj ezekről és az élményekről!
– Először is a germanisztika szaknak és egy berlini intézményi kapcsolatnak köszönhetően egy szemesztert tanultam Berlinben a Humboldt Egyetemen. Még a diplomamunkámat is a berlini fal leomlásáról írtam, nagyon megszerettem Németországot. A Bardon a zenészek egy szimfonikus zenekart alkottak, több mint száz fővel, ehhez csatlakoztam én is. Így volt szerencsém eljutni Kínába, ahová fellépni mentünk, részt vehettem egy európai turnén, illetve most júniusban Kubában voltunk. Még nagyon frissek az élmények. Hálás vagyok, hogy pont akkor indult turnéra a szimfonikus zenekar, amikor én oda járhattam.
– Hogyan tekintesz vissza az elmúlt évekre?
– Rengeteget tanultam mindegyik élményből és főleg a tanáraimtól. A legjobb, hogy a Bardon mindenki megtalálja a szenvedélyét és kiteljesedhet benne. Nem mellesleg pedig kitartóbb és empatikusabb lettem. Szakmailag megtanultam a zenével kifejezni az érzéseimet. Talán ez az egyik legnehezebb része a hangszerrel való játéknak, de szenvedéllyel csinálom, és ez az, ami számít.
– Az út még nem ért véget. Hová mész tovább? Mik a terveid?
– Ahogy végeztem a Bardon, jelentkeztem is tovább mesterképzésre a Yale-re, egy floridai egyetemre, illetve a Juilliardra. Mindenhová felvételt nyertem, de végül a Juilliardot választottam, hiszen világszinten elismert egyetem. Megint elöntött egyfajta eufória, azután pedig megijedtem, hogy akkor hogyan tovább. Most úgy néz ki, hogy New Yorkban, Harlemben fogok lakni. Igyekszem majd dolgozni is az iskola mellett. Az a célom, hogy fenn tudjam tartani magam. Aztán megyek tovább… már a doktori cím is eszembe jutott, de szeretnék zenekarban zenélni, vagy akár szólójátékosként is kipróbálnám magam. Valószínű tanítani is fogok, mert azt is nagyon megszerettem. Mindennel foglalkozni akarok, ami a zenével kapcsolatos.
TÓTH BEÁTA
forrás: EGRI MAGAZIN
Megjegyzés küldése