A Szent István király által ezer esztendeje alapított magyar állam történetének kevés olyan európai jelentőségű, sorsfordító eseménye volt, mint az 1526. augusztus 29-én Mohács mezején I. Szulejmán (törökösen Szülejmán) szultán (1520-1566) és II. Lajos király (1516-1526) hadai között lezajlott ütközet.
A magyar és cseh uralkodó halálának és csapatai teljes vereségének következményei alapjaiban formálták át Közép-Európa hatalmi viszonyait, politikai és katonai térképét. A 14-15. században a régióban uralkodó minden jelentősebb dinasztia, a Luxemburgiak, a Jagellók, a Habsburgok, de még Hunyadi Mátyás magyar király (1458-1490) célja is az volt, hogy a Duna medencéjében Európa egyik meghatározó nagyhatalmát hozza létre. Bár az ifjú II. Lajos váratlan halála után I. Ferdinánd cseh, magyar, majd horvát királlyá választásával, végül német-római császárrá koronázásával (1558) a Habsburgoknak elődeiknél jóval több országot (az osztrák örökös tartományokat, a Cseh Korona országait, Magyar- és Horvátországot) sikerült Közép-Európában uralmuk alatt egyesíteniük, a Duna medencéje mégsem kerülhetett teljességgel kezükbe.
A mohácsi ütközettel az európai hegemóniáért folyó harcba végleg új résztvevő szállt be: nevezetesen a csata győztese, Nagy Szulejmán szultán, aki hamarosan elérkezettnek látta az időt világhódító céljai megvalósítására, és a legfőbb riválisává váló Habsburgoknak -- szárazföldön legalábbis -- Magyarországon keresztül történő megsemmisítésére.
Az oszmán hadak ezt követően csaknem két évszázadon át közvetlen fenyegetettséget jelentettek az V. Károly császár (1519-1556) lemondása után a Habsburgok osztrák ága által irányított Duna-menti országokra; miközben egyre hatalmasabb flottájuknak köszönhetően rettegésben tartották a Földközi-tenger medencéjében a Spanyol Korona tartományait is.
Az erejük teljében lévő oszmánok elleni védelem megszervezése így a Bécsből irányított közép-európai tartományok politikai és gazdasági fejlődésére alapvető hatást gyakorolt. A korabeli világ egyetlen állandó hadseregével rendelkező és gazdaságilag csaknem teljesen önellátó oszmán nagyhatalom előretörése ugyanis csakis szoros politikai, katonai és anyagi összefogással volt megállítható. Magyarország a mohácsi csatát követően tehát a 16. század két legjelentősebb nagyhatalma fegyveres küzdelmének hadszínterévé vált. Valójában nem a magyar sereg 1526. augusztus 29-én néhány óra alatt bekövetkezett szinte teljes pusztulása, hanem a nagyhatalmi viszonyoknak a csata által kiválóan jelzett megváltozása hozott igazi korszakváltást, jelentett gyökeres fordulópontot a Magyar Királyság történetében. Ettől kezdve Magyarország sorsáról évszázadokon át e két nagyhatalom székvárosában, nevezetesen előbb főként Isztambulban, utóbb pedig Bécsben döntöttek. Más alternatíva sajnos pusztán illúziók szintjén létezett.
Magyarország önmagában a nála ötször nagyobb területű, mintegy négyszer tekintélyesebb lélekszámú, hatalmas gazdasági és katonai fölényben lévő Oszmán Birodalommal szemben semmiféle lehetőséggel nem rendelkezett az ellenállásra. Sőt valójában léte, megmaradása volt az igazi tét! Ezt kiválóan jelezte, hogy Szulejmán szultán legfőbb céljának, Ferdinánd király bécsi székvárosának elfoglalására tett kísérleteivel (1529: bécsi és 1532: kőszegi hadjárat) az egész országot egyszerre szerette volna birodalma részévé tenni. Mivel e célkitűzés megvalósítása -- szerencsére -- még az óriási erőfölény ellenére is meghaladta a keleti nagyhatalom lehetőségeit, a szultán hamarosan új stratégia mellett döntött: Magyarországot fokozatosan kebelezi be és így közelíti meg az osztrák fővárost.
Ennek az új koncepciónak a jegyében foglalta el 1541. augusztus 29-én a középkori Magyar Királyság egykori fővárosát, Budát. Magyarország területe ezzel igen hosszú időre részekre, nevezetesen három részre szakadt. A területi szétdarabolódás azonban valójában már a mohácsi csatát követő hónapokban megkezdődött. Szulejmán szultán (a közvélekedéssel ellentétben) ugyanis 1526 őszén teljességgel nem vonult ki az országból, hiszen a Dráva-Száva köze keleti területének, az ún. Szerémségnek a várait -- amelyekből Magyarország középső részét könnyen ellenőrizhette -- jelentős megszálló katonasággal látta el. Mindeközben az ország rendjei sem egységesen kerestek kiutat a válságból.
Egy jelentősebb csoportjuk előbb az ország egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb főurát, Szapolyai Jánost, majd egy másik, a nagyhatalmi helyzetet reálisabban felmérő, bár eleinte még kisebb részük Habsburg Ferdinándot választotta, majd koronázta az ország uralkodójává; nevezetesen -- s ez hangsúlyozandó -- mindkét esetben (1526. november 11-én, ill. 1527. november 3-án) törvényes körülmények között.
Szulejmán szultán ügyesen használta ki a magyarországi politikai elit megosztottságát. Midőn Szapolyai Ferdinánd király hadaival szemben 1527-1528-ban két ízben is csúfosan alulmaradt, majd diplomáciailag is teljesen elszigetelődött, a Porta pártjára kényszerülő magyar királyt gyorsan vazallusává tette, mintegy háromezer katonájával biztosítván “hűségét”. Szapolyai ezzel eredeti akarata ellenére a török orientáció első képviselője és valójában a magyarországi oszmán megszállás előkészítője lett.
A Magyar Királyság politikai és területi szétdarabolódása volt a török hódítás egyik legsúlyosabb és hosszú távra is kiható következménye. Az oszmán hadvezetés 1566-ig ugyanis újabb hadjáratok sorával (1543-1545, 1551-1552, 1554-1556 és 1566) a középkori magyar állam területének mintegy 40 százalékát (kb. 120 000 km2), ráadásul legfontosabb központi területeit kebelezte be, majd tartotta kisebb-nagyobb hódításokkal még tovább bővítve (1596: Eger, 1600: Kanizsa, 1660: Nagyvárad, 1663: Érsekújvár) másfél évszázadon át idegen katonai megszállás alatt.
Az ország keleti területeit, nevezetesen Erdélyt és a tőle nyugatra fekvő vármegyéket (az ún. Partiumot) előzetes terveivel ellentétben Szulejmán szultán végül mégsem foglalta el. Miután felismerte, hogy ezek birtoklása a Bécs elleni hadjáratokhoz nem szükséges, sőt több alkalommal megtapasztalta, hogy Magyarország megosztottságából -- a Habsburgok katonai erejének Erdély felőli lekötése révén -- számára komoly előnyök származnak, 1556-ban végleg úgy döntött: külön útra állítja a keleti magyar tartomány fejlődését.
Így jött létre a szultáni hadvezetés akaratából, azaz nem önálló fejlődés eredményeként a Királyságtól fokozatosan államjogilag is elváló erdélyi fejedelemség, amely a 17. század végéig a Porta vazallus állama maradt. Nem alaptalanul emlegették tehát az oszmán források a szultánnak egyre növekvő éves adóval tartozó és tőle külpolitikailag függő, ugyanakkor belpolitikájában szinte teljes önállóságot élvező magyar államalakulatot “Szulejmán szultán műveként”. Erdély kényszerű különválása ráadásul a középkori magyar állam politikai, gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt legfejletlenebb részének elszakadását, majd a török uralom alatt további lemaradását eredményezte. Az erdélyi fejedelemség különválásából az oszmán hadvezetés mellett a Habsburg uralkodók kormányozta, megfogyatkozott területű Magyar Királyság (avagy királyi Magyarország) rendjei is előnyt élveztek.
A 16. század végétől felismerték, hogy saját kiváltságaikat a bécsi udvar központosító törekvéseivel szemben kiválóan védelmezhetik akár pusztán annak felvetésével, hogy az oszmánoktól függő erdélyi fejedelmekhez pártolnak.
(Érdemes analógiaként felhívnunk a figyelmet arra, hogy a Német-római Birodalom rendjei hasonlóképpen használták fel a császárokkal való alkudozások során saját céljaik érdekében a törökelleni védelem kérdését, amely a birodalmi gyűléseken a 16. század közepétől mindig a legfontosabb napirendi pontok között szerepelt.)
BŐVEBBEN ...
A magyar és cseh uralkodó halálának és csapatai teljes vereségének következményei alapjaiban formálták át Közép-Európa hatalmi viszonyait, politikai és katonai térképét. A 14-15. században a régióban uralkodó minden jelentősebb dinasztia, a Luxemburgiak, a Jagellók, a Habsburgok, de még Hunyadi Mátyás magyar király (1458-1490) célja is az volt, hogy a Duna medencéjében Európa egyik meghatározó nagyhatalmát hozza létre. Bár az ifjú II. Lajos váratlan halála után I. Ferdinánd cseh, magyar, majd horvát királlyá választásával, végül német-római császárrá koronázásával (1558) a Habsburgoknak elődeiknél jóval több országot (az osztrák örökös tartományokat, a Cseh Korona országait, Magyar- és Horvátországot) sikerült Közép-Európában uralmuk alatt egyesíteniük, a Duna medencéje mégsem kerülhetett teljességgel kezükbe.
A mohácsi ütközettel az európai hegemóniáért folyó harcba végleg új résztvevő szállt be: nevezetesen a csata győztese, Nagy Szulejmán szultán, aki hamarosan elérkezettnek látta az időt világhódító céljai megvalósítására, és a legfőbb riválisává váló Habsburgoknak -- szárazföldön legalábbis -- Magyarországon keresztül történő megsemmisítésére.
Az oszmán hadak ezt követően csaknem két évszázadon át közvetlen fenyegetettséget jelentettek az V. Károly császár (1519-1556) lemondása után a Habsburgok osztrák ága által irányított Duna-menti országokra; miközben egyre hatalmasabb flottájuknak köszönhetően rettegésben tartották a Földközi-tenger medencéjében a Spanyol Korona tartományait is.
Az erejük teljében lévő oszmánok elleni védelem megszervezése így a Bécsből irányított közép-európai tartományok politikai és gazdasági fejlődésére alapvető hatást gyakorolt. A korabeli világ egyetlen állandó hadseregével rendelkező és gazdaságilag csaknem teljesen önellátó oszmán nagyhatalom előretörése ugyanis csakis szoros politikai, katonai és anyagi összefogással volt megállítható. Magyarország a mohácsi csatát követően tehát a 16. század két legjelentősebb nagyhatalma fegyveres küzdelmének hadszínterévé vált. Valójában nem a magyar sereg 1526. augusztus 29-én néhány óra alatt bekövetkezett szinte teljes pusztulása, hanem a nagyhatalmi viszonyoknak a csata által kiválóan jelzett megváltozása hozott igazi korszakváltást, jelentett gyökeres fordulópontot a Magyar Királyság történetében. Ettől kezdve Magyarország sorsáról évszázadokon át e két nagyhatalom székvárosában, nevezetesen előbb főként Isztambulban, utóbb pedig Bécsben döntöttek. Más alternatíva sajnos pusztán illúziók szintjén létezett.
Magyarország önmagában a nála ötször nagyobb területű, mintegy négyszer tekintélyesebb lélekszámú, hatalmas gazdasági és katonai fölényben lévő Oszmán Birodalommal szemben semmiféle lehetőséggel nem rendelkezett az ellenállásra. Sőt valójában léte, megmaradása volt az igazi tét! Ezt kiválóan jelezte, hogy Szulejmán szultán legfőbb céljának, Ferdinánd király bécsi székvárosának elfoglalására tett kísérleteivel (1529: bécsi és 1532: kőszegi hadjárat) az egész országot egyszerre szerette volna birodalma részévé tenni. Mivel e célkitűzés megvalósítása -- szerencsére -- még az óriási erőfölény ellenére is meghaladta a keleti nagyhatalom lehetőségeit, a szultán hamarosan új stratégia mellett döntött: Magyarországot fokozatosan kebelezi be és így közelíti meg az osztrák fővárost.
Ennek az új koncepciónak a jegyében foglalta el 1541. augusztus 29-én a középkori Magyar Királyság egykori fővárosát, Budát. Magyarország területe ezzel igen hosszú időre részekre, nevezetesen három részre szakadt. A területi szétdarabolódás azonban valójában már a mohácsi csatát követő hónapokban megkezdődött. Szulejmán szultán (a közvélekedéssel ellentétben) ugyanis 1526 őszén teljességgel nem vonult ki az országból, hiszen a Dráva-Száva köze keleti területének, az ún. Szerémségnek a várait -- amelyekből Magyarország középső részét könnyen ellenőrizhette -- jelentős megszálló katonasággal látta el. Mindeközben az ország rendjei sem egységesen kerestek kiutat a válságból.
Egy jelentősebb csoportjuk előbb az ország egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb főurát, Szapolyai Jánost, majd egy másik, a nagyhatalmi helyzetet reálisabban felmérő, bár eleinte még kisebb részük Habsburg Ferdinándot választotta, majd koronázta az ország uralkodójává; nevezetesen -- s ez hangsúlyozandó -- mindkét esetben (1526. november 11-én, ill. 1527. november 3-án) törvényes körülmények között.
Szulejmán szultán ügyesen használta ki a magyarországi politikai elit megosztottságát. Midőn Szapolyai Ferdinánd király hadaival szemben 1527-1528-ban két ízben is csúfosan alulmaradt, majd diplomáciailag is teljesen elszigetelődött, a Porta pártjára kényszerülő magyar királyt gyorsan vazallusává tette, mintegy háromezer katonájával biztosítván “hűségét”. Szapolyai ezzel eredeti akarata ellenére a török orientáció első képviselője és valójában a magyarországi oszmán megszállás előkészítője lett.
.jpg) |
| illusztráció - fotó: napi.hu |
A Magyar Királyság politikai és területi szétdarabolódása volt a török hódítás egyik legsúlyosabb és hosszú távra is kiható következménye. Az oszmán hadvezetés 1566-ig ugyanis újabb hadjáratok sorával (1543-1545, 1551-1552, 1554-1556 és 1566) a középkori magyar állam területének mintegy 40 százalékát (kb. 120 000 km2), ráadásul legfontosabb központi területeit kebelezte be, majd tartotta kisebb-nagyobb hódításokkal még tovább bővítve (1596: Eger, 1600: Kanizsa, 1660: Nagyvárad, 1663: Érsekújvár) másfél évszázadon át idegen katonai megszállás alatt.
Az ország keleti területeit, nevezetesen Erdélyt és a tőle nyugatra fekvő vármegyéket (az ún. Partiumot) előzetes terveivel ellentétben Szulejmán szultán végül mégsem foglalta el. Miután felismerte, hogy ezek birtoklása a Bécs elleni hadjáratokhoz nem szükséges, sőt több alkalommal megtapasztalta, hogy Magyarország megosztottságából -- a Habsburgok katonai erejének Erdély felőli lekötése révén -- számára komoly előnyök származnak, 1556-ban végleg úgy döntött: külön útra állítja a keleti magyar tartomány fejlődését.
Így jött létre a szultáni hadvezetés akaratából, azaz nem önálló fejlődés eredményeként a Királyságtól fokozatosan államjogilag is elváló erdélyi fejedelemség, amely a 17. század végéig a Porta vazallus állama maradt. Nem alaptalanul emlegették tehát az oszmán források a szultánnak egyre növekvő éves adóval tartozó és tőle külpolitikailag függő, ugyanakkor belpolitikájában szinte teljes önállóságot élvező magyar államalakulatot “Szulejmán szultán műveként”. Erdély kényszerű különválása ráadásul a középkori magyar állam politikai, gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt legfejletlenebb részének elszakadását, majd a török uralom alatt további lemaradását eredményezte. Az erdélyi fejedelemség különválásából az oszmán hadvezetés mellett a Habsburg uralkodók kormányozta, megfogyatkozott területű Magyar Királyság (avagy királyi Magyarország) rendjei is előnyt élveztek.
A 16. század végétől felismerték, hogy saját kiváltságaikat a bécsi udvar központosító törekvéseivel szemben kiválóan védelmezhetik akár pusztán annak felvetésével, hogy az oszmánoktól függő erdélyi fejedelmekhez pártolnak.
(Érdemes analógiaként felhívnunk a figyelmet arra, hogy a Német-római Birodalom rendjei hasonlóképpen használták fel a császárokkal való alkudozások során saját céljaik érdekében a törökelleni védelem kérdését, amely a birodalmi gyűléseken a 16. század közepétől mindig a legfontosabb napirendi pontok között szerepelt.)
BŐVEBBEN ...
Megjegyzés küldése