Előszó: „Ugocsa non coronat”
Jelképesen felvillan a késői utókor történészének gondolatvilágában az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverését követő kíméletlen önkényuralmi időszak, s válaszul hazánk népei többségének elitélő válasza, mely történetileg „Ugocsa non coronat” (Ugocsa vármegye nem koronáz) kifejezéssel jellemezhető. Történetileg arról van szó, hogy Ugocsa vármegye követe 1527-ben nemet mondott I. Ferdinánd megkoronázására, melyre 1527. november 3-án került sor. Az ellentmondáshoz hozzájárult, hogy az ellenkirály, vagyis Szapolyai (I.) János szigorúan megtiltotta a rendeknek, illetve a vármegyéknek és szabad királyi városok követeinek, hogy részt vegyenek a szavazáson. Szapolyai csapattestével Erdélyben volt ekkor, jelenléte valószínűleg a kis Ugocsa tisztikarát befolyásolta és óvatosságra intette.
Az is tény, hogy a nevezetes kijelentést, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1655. április 6-án, Balázsfalván kelt levelében is használta. Ekként írt: „El hisszük érsek uram apánk neheztel ránk, az locumtenentiára (Helytartóságra) nem ment követünk voxa (szavazata, azaz voksa), nekünk is, mint másoknak, Magyarországban, mint egy úrnak van voxunk, ha egyéb statusok (karok) azt akarták volna egyező értelemmel, az mi követink el nem bonthatták volna és talán rajtok maradt volna amaz régi magyar mondás: Ugocsa non coronat etc.” Rákóczi levele valószínűleg Lippay György esztergomi érseknek íródott, aki helytartói kinevezését szerette volna meghosszabbítani, s a nádorválasztást elhalasztani. Ez utóbbit a magyar rendek elutasították és 1655. március 15-én Wesselényi Ferencet nádorrá választották. Tisztségét haláláig betöltötte, Zólyomlipcsén hunyt el 1667. március 23-án.
Az idézett nevezetes mondás 1722-ben is feltűnik, a Habsburgok leányági megkoronázásának idején. Az országgyűlésen éppen a Pragmatica Sanctio törvényjavaslatát tárgyalták, s a leányörökös megkoronázását illetőlen a szavazás coronat vagy non coronat kifejezésekkel történt. A történeti emlékezet szerint egyedül a kis Ugocsa követe szavazott ekkor is „non coronat” kijelentéssel.
Az idézett történeti mondás jelképesen tehát azt jelenti a levert forradalom és szabadságharc vonatkozásában, hogy hazánk lakosainak nagy többsége ellenkezett a báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy (Kassel, Németország, 1786. október 14. – Bécs, 1853. március 14.) irányítása alatt álló királyi kormányzati struktúrával, mely a megtorlás eszközeivel oly keményen élt. Haynaut egyébként már 1849. május 30-án kinevezték - Ludwig von Welden császári és királyi táborszernagy helyébe - az Itálián kívüli császári haderők főparancsnokává. Haynau a szabadságharc leverését követően erőszakkal átalakította a rendszer struktúráját. Az ország területén katonai kerületeket kellett létrehozni, élükre a kerületi főispánt állították. E katonai kerületek 2-3 polgári kerületre oszlottak. Egy polgári kerületet több megyét fogott össze, kormánybiztosok irányították ezeket. Megyefőnöki címet is kaptak, s a kerületi főbiztosnak voltak alárendelve.
Haynau különös kegyetlensége lassanként az osztrák udvar számára is kényelmetlenné vált, s 1850. július 8-án Ferenc József osztrák császár visszahívta a Magyarországon állomásozó császári csapatok éléről. Az uralkodó viszonzásul jelentős mennyiségű államkötvénnyel méltányolta véres szolgálatait. Az idősödő főtiszt hazánkban, Szabolcs vármegyében 200 ezer pengő forint jutalompénzén vásárolt magának 700 holdas birtokot, Nagygécen és Kisszekeresen. Magányosan élt, a háztartását egy elesett bajtársának két lánya vezette. A véreskezű gyilkos még magyarul is megtanult egy kicsit. Haynau 1853. március 14-én hunyt el Bécsben, ahol barátaival éppen az észak-itáliai felkelés leverését ünnepelte. Halálának okát a jelenlévők agyvérzésnek vélték, hisz nem tudhatták, hogy egy fejsérülése utóhatásaként Haynau rendszeresen elvesztette eszméletét. A Szatmárban élő lányához gyorsfutárt küldtek, aki négy nap múlva érkezett meg Bécsbe, ám addigra katonai pompával apját már eltemették. A kisasszony exhumáltatta apja holttestét, s valóban neki lett igaza: a táborszernagy csak rosszul lett, és nem halt meg a bécsi vendéglőben. „Nagy megdöbbenésre hason feküdt a koporsóban, körmeire rászáradt a vér – írja Tóth Béla Mendemondák - A világtörténelem furcsaságai (1896) című munkájában. Végül 1853. március 17-én temették el a grazi Szent Lénárd-temetőben.
Haynau menesztése után, 1850.szeptember 8-án az uralkodó báró dr. Alexander von Bach (Loosdorf, 1813. január 4. – Unterwaldersdorf, 1893. november 12.) belügyminisztert hatalmazta fel teljhatalommal. Reformterve szerint a katonai kerületek közigazgatási kerületekké alakultak át, élükön császári-királyi főispánok álltak. E kerületek megyékre oszlottak, melyek irányítását a megyefőnökök végezték, akik a főispánoknak voltak alárendelve. Az új rendszer a korábbitól lényeges eltéréseket tartalmazott, ugyanis járási szinten is elválasztotta egymástól a közigazgatási és igazságszolgáltatási funkciókat. Ezt az időszakot a történeti szakirodalom Bach-provizóriumának nevezi, utalva a kormányzás átmeneti jellegére.
1853. január 19-én újabb rendelet hozott változást a kormányzati struktúrában, a központi irányítás erősítése céljából járási szinten is összevonták a közigazgatást és az igazságszolgáltatást. A rendelet értelmében a megyei közigazgatási hatóságok megyefőnököt (Komitats-Vorsteher), helyettes biztosokat, megyei orvosokat (Kreisarzt), egy titkárt (Sekretär), lajstromozókat (Registrant), írnokokat (Kanzellist) és hivatalszolgákat (Diener) voltak kötelesek alkalmazni.
Katonai struktúra
A katonai közigazgatás struktúrája is változott: már 1849 szeptemberének elején sor került a kerület hadbiztosok felhatalmazás alapján új császárhű tisztek kinevezésére, s ez által új tisztikarok jöttek létre. Egyelőre a korábbi közigazgatási szervezetek változtatás nélkül működhettek, de ez nem tartott sokáig. 1849 őszén az új „közigazgatási rendelet” értelmében Heves és Külső-Szolnok vármegye Borsod megyével együtt alkotta az Egri Polgári Kerületet, mely a Pest-Budai Katonai Kerülethez tartozott. Heves- és Külső-Szolnok vármegyét 1850. január végén már három kerületre, ún. császári megyékre – egri, gyöngyösi, szolnoki – osztották. 1850. október 31-én az egri és gyöngyösi kerület egyesítésével ismét létrehozták Heves megyét, a szolnoki kerületből pedig Szolnok megye kialakítására került sor.
Kapivári Kapy Eduárd (Töltszék, 1817. - Grodzinpuszta, 1886. augusztus 8.) jogász, császári és királyi kamarás, pestmegyei ideiglenes főispáni helytartó, császári biztos, Heves- és Külső Szolnok vármegyében hamarosan tisztogatásba kezdett. A megye új hivatalnokkarát 1849. szeptember 7-én nevezte ki, félrevezetésül egyelőre megengedte a régi hivatali címek használatát. Az első császári főnököt, Földváry Jánost megszólítás esetén alispánnak kellett nevezni.
Heves- és Külső Szolnok vármegye határait is megváltoztatták: pl. a patrióta kis Dévaványát - itt volt a szabadságharc utolsó hevesi megyegyűlése – Békés vármegyéhez csatolták. Az egri, a gyöngyösi és a szolnoki kerület élére (a megyét osztották fel így) kormánybiztosok ültek. Egerben Kanyó Gábor, Gyöngyösön Luby István és Szolnokon Sütő János vállalta a köznép előtti népszerűtlen tisztséget. Vármegyei törvényszéket csak egyet hoztak létre, elnöke Földváry János lett, akinek aulikus magatartása és intézkedései sok keserűséget hoztak a lakosságnak. A törvényhozó és bírói hatalom szétválasztásának elvéből annyit valósítottak meg, hogy minden járásban a közigazgatási biztoson kívül egy járásbíró is hivatalba lépett.
Az oktatásügyet is átszervezték: az egri Líceum bölcsészeti és jogi osztályait felszámolták és Egerben nyolcosztályos gimnáziumot alakítottak ki. Kisapponyi Bartakovics Béla (Felsőelefánt, 1792. április 10. – Eger, 1873. május 30.) érsek úr és a Főkáptalan erőteljes tiltakozása ellenére, a rendeletet mégis végrehajtották. Az általános polgári törvénykönyv életbeléptetése után, 1854-ben hazánkat öt közigazgatási területi egységre osztották, mindegyikben helytartóság és törvényszék is működött.
Egri kiáltvány
Az egri Főkáptalan részéről Ferentzy Antal uradalmi igazgató 1949. október 1. keltezéssel kibocsátott egy rendszerhű „hirdetményt”, mely lényegében az önkényuralmi rendszer elvárásait körvonalazta a mezőgazdaság vonatkozásában. Ebben Ferentzy Antal igazgató közölte, „az úrbéri és papi tized nevezete alá nem eső és így törvény által meg nem szüntetett tartozásokat az egri főkáptalani uradalom behajtani akarván, törvényes jogánál fogva”. A „nem úrbéri természetű szőlőktől illető kilencedet, az eddig divatozó mód szerint szedni fogja”, tehát a nem úrbéri szőlők után járó kilenced behajtását rendelte el.
Három szempontot jelölt ki a szőlőbirtokokat bérlők részére. A szüret megkezdését 1849. október 10-ére rendelte el, de „csupán azok szedhetnek, és hozhatják termésüket, kik az elmúlt 1845, 1846 és 1847-ik esztendőre árendások (bérlők) voltak.” Figyelmeztetett, az utak mentén „uradalmi egyének” lesznek kiállítva, akik ellenőrzik az árendás [haszonbér] leveleket, „ellenkező esetben, a behozni szándéklott termés le fogván tartóztatni”. (A szóhasználat téves, hisz az önkényuralmi rendszerben személyeket szoktak letartóztatni, nem terményeket!) A hirdetmény egyetlen könnyítést tartalmazott, mely szerint az 1849-es évre a korábbi Árenda felét kell átadni az uradalmak birtokosainak. Az árenda azt a pénzösszeget jelentette, amelyet a földbirtok használatáért fizettek. A gyakorlatban tehát az eddigi haszonbért, vagyis adózási módot felére csökkentették, melyet valamely birtok, esetleg jószág haszonvételéért kellett adni.
Másodszor az uradalmi igazgató közölte, „az úgynevezett dézsmások” szüretjüket október 13-án fogják megkezdeni. A kilencedet szedő uradalmi személyek a szokott helyeken lesznek, viszont a földművesek terméseket úgy szállíthatják, „ha az uradalomtól váltandó szokott dézsma cédulákat minden útnál előmutatandják.” A dézsmaszedésnek egyébként történelmi múltja volt. I. (Szent) István király törvényben biztosította az egyháznak az évi bortermés egytized részét. A bordézsma beszedése a megyéspüspök joga volt, de bizonyos hányada (1/4, 1/8, 1/16) a helyi plébánost illette meg. A 15–16. századtól a püspökök az egyházi tizedszedés jogát többnyire világi földesuraknak, illetve a kincstárnak adták bérbe.
Harmadszor a hirdetményben közölte az uradalmi vezető, hogy „úgy az árendások, mint a dézsmások, letartóztatás terhe alatt tilalmaztatnak a szedésnek, és termés hozatalnak a meghatározott napok előtti megkezdésétől”. Ez fenyegetést jelentett, hiszen letartóztatást is kilátásba helyezett.
A keménynek tűnő rendeletben taktikai húzás is volt, hisz az egri Római Katolikus Érseki Főegyházmegye papsága és híveinek többsége hazafias szellemű volt, s az erőszakoskodást csak kényszer hatására tűrte. Az érsekség élén álló Bartakovics Béla atya, aki e tisztséget 1850. ápr. 2-tól töltötte be, sokszor összeütközésbe került a császári hatóságokkal. A politika persze sokarcú volt, Bartakovics érsek később a Magyar Királyi Szent István-rend nagykeresztese is lett, sőt belső titkos tanácsos, és az MTI tagja. Sokat tett egyházmegyéjéért, s a magyar kultúráért, ezáltal hazánkért: erőfeszítései emlékezetünkben ma is tisztelettel él.
A bujdosó képviselő
S míg Egerben az önkényuralmi rendszer berendezkedése folyt, Csiky Sándor (Eger, 1805. február 28.- Eger, 1892. február 7.) Eger városa 1848-49-es országgyűlési képviselője, a bujdosók kenyerét ette.
Csiky Sándor az 1849. augusztus 11-i utolsó aradi országgyűlés berekesztése után, Aulich Lajos hadügyminiszternél jelentkezett, hogy fegyverrel kíván tovább harcolni. A tábornok beosztotta Guyon Richárd hadtestébe, amely Rácalmáson állomásozott. Guyon ezredes századosi rendfokozattal „szekerészeti biztosnak” nevezte ki. Hamarosan a katonákkal Lugosra, majd Kmety György honvédeinek fedezete alatt Facsétre ment.
1849. augusztus 13-án, a világosi fegyverletétel hírére Kmety György, Vécsey Károly, Guyon Richárd és Bem József tábornokok haditanácsot tartottak: Vécsey Károly tábornok az azonnali fegyverletétel mellett volt, míg a többi parancsnok Dobrán át, Erdély felé akart menekülni honvédjeivel. Csiky Sándor aznap éjjel két órára volt Guyon ezredes lakására rendelve, aki azonban már éjfél körül útra kelt. Így Csiky Sándor biztos Vécsey-katonáihoz csatlakozott, e hadosztály augusztus 21-én tette le a fegyvert az orosz csapatok előtt.
Csiky ez alatt erdei mellékutakon Aradra igyekezett, Soborsinban azonban elfogták a császáriak. Innen kalandos körülmények között, az ún. „Kann passiren”-nek (kiengedhető okmány: S. S.) csúfolt útlevéllel sikerült megszöknie. Radnán, majd Lugoson át Nagyrévre menekült, ahol 1849. október 4-ig tartózkodott az ottani pusztán. Beárulták Csiky tartózkodási helyét, sikerült azonban letartóztatása előtt megszöknie a pusztáról, egy jóérzésű pandúr értesítette. Útját ezután Szatmár vármegyébe folytatta, és a Károlyi-grófok Nagykároly melletti erdejében húzódott meg. Ne feledjük édesapja, Csiky Ferenc és jómaga is ügyvédje volt a Károlyi-család poroszlói uradalmának, ők segítették a bujdosó ügyvéd-képviselőt.
Ez alatt szülőföldjén is megindult ellene a hatósági akció: Kanyó Gábor kerületi biztos 1849. szeptember 15-én elrendelte, hogy csikzsögöti Csiky Sándor ingó és ingatlan javait írják össze és foglalják le. A városi sóhivatal tisztviselője kötelességszerűen már 1849. november 4-én már beterjesztette jelentését. A megtorlás részeként, Csiky Sándor ellen 185o. március 29-én országos körözést adott ki a császári hadsereg rendőri osztálya:
Termete: alacsony, karcsú
Szeme: kék
Orra: szabályos
Szemöldöke: nagy, barna
Haja: barna
Szája: szabályos
Bajusza és szakálla: barna
Kora: mintegy 43 éves (Téves, 44 éves volt – S. S.)
Különös ismertetőjele: éles hang, tüzes beszédmodor.
Csiky Sándort a Nagykároly melletti erdőben Kozár Mihály, a Károlyi grófok ecsédi kormányzója és egy patrióta nagyváradi leány, név szerint Raczke Eszterke (édesapja zongorakészítő mester volt) látta el élelmiszerrel. (Eszter kisasszonyt Csiky Sándor az országgyűlés Szegeden tartott ülése idején ismerte meg.) Hamarosan a bujdosó Csikyhez csatlakozott az erdőben Joó Mihály, a 13. honvéd zászlóalj egykori számadó hadnagya is. S úgy döntöttek, hogy Törökországba emigrálnak. Eszter kisasszony segítségükre sietett, és azzal az ürüggyel, hogy az Orsován élő bátyját készül meglátogatni, megállapodott egy fuvarossal, aki fizetségért átadta neki saját és bajtársa útlevelét. A leány a két útlevelet továbbította a bujdosóknak, akik ezzel útra keltek. A leány óvatosságból külön kocsin követte őket. Orsovánál azonban az útlevél ellenőrzése során, készülve a Dunán történő átkelésre, sajnos mindhárman lebuktak. A temesvári hadbíróságra szállították őket: Joó Mihály hadnagyot és Eszter kisasszonyt a hadsereg rendőri osztályának adták át, míg Csiky Sándort, aki országos körözés alatt állt, Pestre szállították hadbírósági vizsgálatra.
Csiky 1850. november közepén - kezesség fejében - rövid időre visszatérhetett szeretett családjához Egerbe, de a vádirat összeállítása után bíróság elé kellett állnia. A 3. Hadsereg Parancsnokságának haditörvényszéke 185o. december 19-én, „Felség és hazaárulásban való részvétele miatt, az 5. haditörvénycikk és a magas hadsereg parancsnokság által 1849. július 1-én kiadott proklamáció 1.§-a alapján, vagyonának a lázadás okozta kár helyreállítására történő lefoglalása mellett, kötél általi halálra ítélte”- áll a német nyelvű hadbírósági jegyzőkönyvben az ítélet. (A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Levéltára részéről Kun József biztosította a szerző részére 1969-ben a teljes hadbírósági irat megtekintését, melyért ezúton mondok köszönetet.)
A bíróság az ítélet indokolásában súlyosbító körülménynek tekintette, hogy végig részt vett a képviselőház munkájában, nem tett eleget az 185o. január l-én kibocsátott, három hónapra szóló, idézési „ediktumnak”, és szökés közben fogták el. A vádirat „radikális felforgatónak” nevezte Csiky Sándort, aki „2o év óta… az egri közszellem rosszabbításán dolgozott”. Az ítélethozó Hlatky hadbíró enyhítő körülménynek csupán azt hozta fel, hogy a vádlott nem folytatott 1849. április 14-e után „kiemelkedően veszélyes tevékenységet,” és nyolc gyermek édesapja.
Az ítéletet fellebbezés után 1851. szeptember 13-án a hadbíróság hatévi várfogságra változtatta; a vagyonelkobzást fenntartották, a vizsgálati fogságban eltöltött időt beszámították a büntetés idejébe. Csiky Sándort ezután Kufstein várbörtönébe szállították, ahonnan 1854-ben – Erzsébet királynő névnapján kiadott amnesztia alapján - szabadult.
Mielőtt felidéznénk Csiky Sándornak Kufsteinből küldött levelét feleségének, felidézzük röviden a házassságot. Isten színe elõtt Csiky Sándor ügyvéd, egy téli zimankós fagyos napon, 1829. január 14-én fogadott örök hűséget az egri róm. kat. Fõszékesegyházban (ma Basilika) kézdiosdolai Gondos Máriának.
Mária öt testvérével maradt árván, Pálffy János egri kanonok, a nagybátyjuk volt a gyerekek gyámja. Szülei jómódú polgárok voltak (a Gondos-család nemességét Heves vármegyében, 1805-ben hirdették ki), az egri Fő utcán két szomszédos házzal, külön borházas pincével, és az önálló gazdálkodáshoz szükséges felszerelésekkel rendelkeztek. Ezen kívül az egri Almagyar, Síkhegy, Mészhegy és Bajusz elnevezésű dűlőkben volt szőlőingatlanuk. A gyermekek nagykorúvá válása után Pálffy nagybácsi szétosztotta a Gondos-vagyont, így 5 ezer forint jutott készpénzben Máriának. Ezt férjhez menetelekor a kanonok úr 20 ezer forintra egészítette ki, és vásárolt a fiatal pár részére egy házat, melyet később újjáépíttetett. Pálffy vett még két szőlőt az un. Almagyar dűlőben és kis-bajuszi hegyen, ezeket Mária két nővérével örökölte. A nagybácsi halálakor az örökségből Csikyné részére jutott még 7318 Ft 24 krajcár, a „kanonoki postmortualébõl” pedig 559 Ft 55 2/3 krajcár. Csiky Sándor és szeretett felesége házasságát bőséges gyermekáldás kísérte, nyolc fiúgyermek (Kálmán, Gyula, Béla, Miklós, Géza, Dezső, Árpád, Attila) született, sajnos a szülőket Attila fiúk kivételével, egyik sem élte túl.
Csiky Sándor egri országgyűlési képviselő levele feleségéhez, Kufstein várbörtönéből
(1853. november 2.)
Kedves Marim!
Amint idezárt Lievszkovszki József rokon barátomhoz intézett levelemből láthatod, múlt évi november 2-án, s 9-én vett becses soraidra én még ugyan azon hó 17-én válaszoltam, hogy pedig te azt szóba lévő hónak 25-én megkaptad, arról f. évi jan. 3-án vett, s kezeimnél lévő tértivevény tészen tanúbizonyságot. Óhajtva várt válaszod ily hosszas elmaradásának mi légyen oka meg nem foghatom, talán a farsangi vigalmak? Annak ugyan, ha mulatni helyettem is tudnál, akinek szabadon az eget csupán négy ízben, és ez alatt mindössze hat rövid óráig engedtetett múlt január 12-től, e napig. A többi időmet a toronyba külön fogházba zártan egyedül kínlódván által, időtöltésemül szolgált író eszközömet is ki tudná miért, talán azért, mert a magaméra azt mondám az enyém, elszedték. Csak örvendhetnék, de mégis engedd meg, ha kérkedem benne, hogy a fennforgó körülmények közepette kérdéses mulatságok minden idődet igénybe vennék, vagy talán valami véletlen baleset talált, mert velem közleni keservességem súlyossága kikerülése végett késlekedel? Csak ki vele kedves Marim, akár mi légyen, hidd el a gyötrő bizonytalanság aggályainak, a bizonyos rossznak tudata is elviselhetőbb, az egyedül hazája és családja jólétéért aggódó szenvedőnek. Ha a csapás igen súlyos úgy is jó, közelebb találja az élet ezt, - ha könnyű. Nincs ok rejtegetni a valót, és különben is én már a Sorsnak mord haragját úgy megszoktam, hogy csak vállvontatva nézem berzenkedését, ha valami óhajtásom szerint történne, ezzel ugyan meglepne, alig hiszem, hogy e feletti bánatomat meg nem zavarná, azért csak írj bátran, s ne tartózkodj tudatni vélem, ami érdekel.
Folyó hó 2-án neved ünnepe volt, nem felejtkeztem meg rólad, kértem a hatalmas eget, hogy szeretett gyermekének boldogítására, s örömére is egészségeket, s földi jóléteket adja meg oly mértékbe, miszerint mindkettőnk természeti kötelességét, s terhét egyedül magad bírjad kifáradás nélkül viselni, e végből elégedjen meg a Sors az én sújtásommal, tereád pedig mosolyogjon kedvezőn.
Amint Jóska rokon barátomnak ide utazásod tárgyában írtam, úgy segélyezésem érdemében is közlöttem, kérlek, hacsak felülmúlhatatlan akadály nem gátol, teljesítsd, hidd el, ezt tenned igen szükséges.
Csókolom Édesanyám kezeit, s gyermekeimet, te pedig válaszolj minél előbb, és szeress. Ezúttal jelen sorait színes Kufstein vár rajzával ellátott papírra író, s Jóska barátomnak ide varrva, zárt levele átadására kérő
Igaz szívű férjed
Csiky Sándor
E levél azt tanúsítja, hogy Lieszkovszky József egri ügyvéd ekkor szabadult ki Kufsteinből, Csiky Sándor levelét bevarrta kabátjába és magával vitte Egerbe.
Emlékezés a szabadságharcra (1851)
Lieszkovszky József egri ügyvéd bátor múltja ugyancsak tanulságos. 1851. március 15-én este, néhány egri polgár összejött Pók György, volt forradalmi hadiélelmezési biztos pincéjében. Eger város közigazgatási határán kívül esett a borospince, céljuk az volt, hogy megemlékezzenek a nemzeti forradalomról és szabadságharcról. Lievszkovszky József ügyvéd - 1848/49-ben a kormány „levélnyitója”, emlékbeszédet mondott társai előtt. Először elénekelték Czuczor Gergely Nem kell zsarnok király! Csatára magyarok! című „lelkesítő dalát”, majd – a hadbírósági jegyzőkönyv tanúsága szerint – Lievszkovszky így szónokolt: „Március 15-e emléke összefűzi azokkal őket, akiket a zsarnokság eltiprott. Sokan elvéreztek a szent szabadságért, de poraiból újjáéledő főnix módjára majd feltámadnak és bosszút állnak. Ők sírba hulltak, százezrek pedig sebzett lélekkel szenvednek, de ismét eljön az idő, amikor széttörik majd a zsarnok önkényét. Ez a hit él a népben, ez fogja vissza a zsarnok vasjogarát, a cselekvés ideje el fog jönni”. Beszédét, „Éljen a szabadság, éljen a nemzet, átok minden zsarnok fejére!” - felkiáltással fejezte be. A Bunkó-féle cigányzenész zenekar pedig a levert forradalom vezéreit dicsőítő dalokat játszott, s több részletet a Hunyadi operából. Zárásként a Klapka-indulót játszották el a derék cigányok.
Az eset a hatóságok tudomására jutott és bíróság elé állították a résztvevőket. A pesti királyi haditörvényszék 1851. június 28-án hozta meg ítéletét: Lievszkovszky Józsefet háromévi, Pók Györgyöt kétévi várfogságra, Kósa Györgyöt, Kapácsi Ferencet, Dombrády Lászlót tizenkét havi, Sztankóczy Andrást hat hónapi börtönbüntetésre ítélte.
Csiky Sándor és Lievszkovszky József együtt raboskodott Kufsteinben Sárosi Gyulával, a híres Arany Trombita szerzőjével. Sárosi Gyula 1861-ben megjelent Verhör (Kihallgatás) című költeményét, két egykori rabtársának ajánlotta.
Verhör
Katona jött értem, a Verhörbe hínak…
Szegény, szegény költő, mire kelle jutnod!
Neked a hadbírák most betrombitálnak…
Utoljára még tán vesszőt is kell futnod.
Áll már a törvényszék, mind felkötött karddal…
Ennyi fegyveres hős egy rabköltő ellen!
Ne féljetek hitvány emberkék: egy költő,
Isteneket szokott megragadni mellen.
Mi a neve? Kérdik: „Semmi nevem sincsen,
Kossuthéval együtt rég felakasztották”. –
Vallása…”Hiszem és vallom, hogy hazámat,
Soká bitorolni nem fogja az osztrák.”
Hova való? „Egykor az elnöki székbe,
Jogot hallgattam a Lajos tanodában;
De letűnt a mester, világtanárrá lett,
S most Londonban tanít és Amerikában”.
Miért van itt? „Mert Önök nincsenek pokolban!”
Mi csínyt tett? „… Oly forrón szerettem hazámat,
Hogy mivel egyebet érte nem tehettem, -
Megfúttam ügyében „Arany trombitámat”.
Ön hát rebellis volt? „Nem… csak felségsértő,
S azzal sértettem meg a nemzet felségét,
Hogy mikor botját a trón ellen emelte,
Meg találtam kapni a vastagabb végét”.
Úgy, de Önt a császár, mint hős eltiprotta
„Nem maga – már ezért bocsánatot kérek
Medvebőrt kölcsönzött a sok ütleg ellen,
S árulóvá lett a vezérek vezére.”
Most mi lesz már Önből, ha egy szál madzagra
Mint egy szőlőfürtöt rögtön felköttetjük?
„Csak az, mi Önökből – ha majd Magyarország
Minden kész kerékén keresztül töretjük”.
S mi lesz a nemzetből, mit oly forrón szeret,
Ha most a mértéket bőven visszamérik?
„Káposzta, - melyet bár összegyalulhatni;
Mentül jobban nyomják, annál jobban érik.”
S ez Ön erős hite? „Nem is lesz különben,
Igen; - megisszátok a keserű levet…
S mit csodálkoztok? Hisz példabeszédetek:
„Legjobban nevet az, ki legvégül nevet!”
Emléktábla avatás
A dicsőséges 1848/49-es forradalmunk és szabadságharcunk leverését követően az önkényuralmi rendszer szorításának lazítását, az Itáliában elszenvedett solferinói csatavesztés (1859. június 26.), majd az ennek következtében megkötött villafrancai fegyverszünet (július 11.) és a háborút lezáró zürichi béke elkerülhetetlenné tette. A magyar katonák most is osztrák érdekekért voltak kénytelenek harcolni. A háború befejezése után Egerben a helyőrségi tisztikar emléktáblát állított a tiszti ház falán annak emlékére, hogy a gr. Haller 12. számú magyar huszárezred kötelékében hősi halált halt, az egri földműves szülők gyermeke, Szakács Antal szakaszvezető. Rivoltában egy francia vadászszázad afrikai katonái közül 20 ellenséget tett harcképtelenné, míg kilenc társa át nem vágta magát az ellenség gyűrűjén. S azután számtalan sebből vérezve, leesett lováról és meghalt.
A kis ünnepség már része volt a nemzet öntudatra ébredésének, melynek külső jelei az 185o-es években is megnyilvánultak: a magyarok megjelenésükben is mutatták nemzeti öntudatukat a Bach-huszárok előtt. Nem vagyunk alábbvalók egy népnél sem – szólt a jelképes üzenet. A dúsgazdag főurak ugyanúgy, mint a szegény polgárok és szorgalmas parasztemberek, kócsagtollas kalapot, zsinóros magyar nadrágot és atillát, sarkantyús csizmát öltöttek ünnepi alkalmakkor. A hölgyek is nemzeti díszbe öltöztek, előkerültek a párták, a pruszlikok és az aranyos főkötők.
Az osztrák kormánypolitikában is érlelődött a politikai fordulat kimunkálása, azonban sok volt a bizonytalansági tényező, nemcsak a külkapcsolatokat illetően, hanem a birodalmon belül is. A háborúskodás következtében az államháztartás katasztrofális pénzügyi helyzetbe sodródott, az államadósság 1861-ben már kétmilliárd háromszázhatvanmillió osztrák ezüstforintra nőtt. Az instabil magyarországi közhangulatot jól példázza Scharapatka csendőr-kapitány, Egerben szolgáló szárnyparancsnok 1859. június 17-én kelt jelentése, mely szerint június 16-án este a városban tizenhárom, az érseki uradalom rétjének szénakaszálásából hazatérő kapás napszámos – a Hatvani hóstya (külváros) területén – 48-as dalokat énekelt, felváltva Kossuth Lajos kormányzót és III. Napóleon császárt éltették és dicsőítették a francia hadsereget, „s közben fenyegetőztek, hogy agyonütik a hivatalnokokat.”
Emlékezés gr. Széchenyi Istvánra
Közismert tény, hogy gr. Széchenyi István (Bécs, 1791. szeptember 21.) 1848. szeptember 5-én, háziorvosa kíséretében indult el Döblingbe, s ott érte a halál 1860. április az 7-ről 8-ra történt éjjelen. Máig tisztázatlan, gyanús körülmények között fordította fegyverét maga ellen.
Falk Miksa ((Pest, 1828. október 7. – Budapest, 1908. szeptember 10.), aki 1850-ben a bécsi takarékpénztárnál nyert alkalmazást, újságírói működését is folytathatta. A Pesti Naplónál és a bécsi Magyar Sajtónál dolgozott. 1858-ban gróf Széchenyi István ismételt meghívására Hopf János kanonok mutatta be Falkot a legnagyobb magyarnak. Falk Miksa annyira hálás volt, hogy ezután hetente 3-4 alkalommal kivitette magát egyik fiával Döblingbe, s cikkeket írt. A gróf bizalmát elnyerte és akkori névtelen iratainak legnagyobb része az ő kezén ment keresztül, némelyekhez előszót, másokhoz egész fejezeteket írt.
Falk így emlékezik Széchenyi halála utáni napokra: „Két nappal utóbb könnyező szemmel s kimondhatatlan fájdalmas szívvel álltuk körül mi, hű tisztelőinek kis csapata, az elfeledhetetlen koporsóját a döblingi kis plébániatemplomban. Alig bírtuk fölfogni, hogy valóban eltávozott közülünk, hogy soha, soha nem látjuk őt többé. Hanem mikor a pap eléneklé „requiescat in pace!” (nyugodjék békében), akkor eszünkbe jutott mindaz, amit szenvedett, hogy idelent nem találhatta föl soha a nyugalmat, melyre beteg szívének oly nagy szüksége volt, s néma áhítattal rebegtük: Az Úr adta, az Úr el is vette, legyen áldott örökké szent neve.”
A Kossuth Lajos által „legnagyobb magyarnak” nevezett politikust nagycenki kastélyának kápolnájában temették el 1860. április 11-én. Tízezren jöttek el a temetésre, pedig a bécsi rendőrség mindent megtett azért, hogy a temetés ne lehessen Széchenyi melletti jelképes tüntetés. Taktikából az illetékes hatóság a gyászjelentéshez képest egy nappal korábbra tette a temetés időpontját. Tolnay Antal nagycenki plébánost utasították, hogy titkokban temesse el a grófot, ne közölje az új időpontot a gyászolókkal. Ám a plébános ellenszegült. Sokan tudomást szereztek a temetés tényleges idejéről, erre április 11-én, a megjelent gyászoló tömeget a rendvédelmi szervek a temető kerítésén kívül tartották. Az országos gyászt sem lehetett megakadályozni. Április 30-án Pesten nyolcvanezren mentek el a Belvárosi templomhoz, ahol Széchenyi jelképes koporsójánál az Akadémia gyászünnepélyt rendezett. A gyászmisét az a Scitovszky János esztergomi érsek mondta, aki 1857-ben országos zarándoklatot vezetett Mariazellbe, s ezzel a hit mezején hívta fel a magyar kérdés megoldatlanságára Európa figyelmét.
A neves felvidéki származású egri költő, Mindszenty Gedeon (Jolsva, Gömör vm., 1829. okt. 8. - Eger, 1877. jún. 5.), főszékesegyházi hitszónok, 1858-tól az egri tanítóképző igazgatója, megható versben emlékezett meg gr. Széchenyi István életművéről.
Széchenyi halálára
(Ápr. 8. 1860.)
Könnyet, könnyet a magyarnak,
Vérkönnyet, szent Istenünk!
Ki búját sok századoknak
Éreztetted már velünk;
István, László s nagy Hunyadnak
Sírtunk már hamvedrein;
Könnyet, könnyet a magyarnak
Újra dúl a honfikín.
Egy országra zúg a bánat,
Egy nemzet zokog ma fel,
Óh, hogy milliók csillagának
Halni, halni, halni kell!
Meghalt a megvíhatatlan
Honszerelmi fájdalom,
Csak a Te búd hallhatatlan,
A Te búd – óh drága hon!
Hol egy porszem a hazából
A dicsőnek nyughelyül,
Melybe munkás homlokáról
Egy forró csöpp nem vegyül?
Nem, óh nem rög, könnyek árja
Vonjon rá örök lepelt,
Mint az ősök szent Dunája
Eltemette hős Etelt.
Mint az ősök áldozának,
Áldozzunk s sír felett,
És szenteljük mind torának
A hozzá hű szíveket;
A dicső halottnak foglya
Úgy is minden honfiszív,
Mely sebében összeomolva
A hon fájdalmával vív.
S Te nagy Isten! Népek atyja,
Adj lelkének nyugalmat,
Kit tán ott is a magasban
A honüdv gondja szaggat?
S add, ha majd sírjához lépünk
Egy jobb korra derülve,
Bizton mondjuk: ha te velünk,
Ki állhat ellenünkbe?
(Mindszenty Gedeon)
Széchenyi halála után a Magyar Tudományos Akadémia gyásznapot tartott, Arany János verset írt tiszteletére, s emlékére később számos város szobrot állított. A Kossuth Lajos által „legnagyobb magyarnak” nevezett politikust nagycenki kastélyának kápolnájában temették el, sírja ma is ott található.
S ha beletemetkezünk gr. Széchenyi István hitvilágába, irányadónak az 1826 decemberében írt Imáját vesszük alapul. Íme, a szép hitvallás.
„Mindenható Isten! Hallgasd meg minden órai imámat! Töltsd el szívemet angyali tiszta szeretettel embertársaim, hazám és honfitársaim iránt! Világosíts fel engem egy kerub lángszellemével, erős eszével! Engedj a jövőbe pillantanom s megkülönböztetnem a jónak magvát a gonoszak magvától! Add tudtomra, mit tegyek, és miként kezdjem, hogy neked egykor arról a tőkéről, melyet reám bíztál, beszámolhassak! Gondolkodni akarok és dolgozni éjjel és nappal egész életemen át. Segítsd sikerre bennem azt, ami jó; tipord el csírájában azt, aminek rossz gyümölcs lehetne! Nyújtsd segélyedet, hogy minden heves indulatot elnyomhassak magamban! Engedd, hogy igazi lelki alázattal tekintsek mindent a világon, s úgy fogjak hozzá bármihez!”
Az imán átsugárzik, hogy kétféle istenfogalmat vallottak Széchenyi korában a hívek: az egyik népies volt, a másik „tudományos” megközelítésű. A népes istenfogalom inkább ama viszonyt fejezte ki, amelyben a világ Isten mellé áll. A tudományos filozófiai felfogás szerint pedig azt jelenti: amennyire emberi értelmünkkel felfoghatjuk, magában van az Isten. A tudományos istenfogalom a népiesből indul ki és arra épít, de továbbmenve a tiszta értelem segítségével igyekszik behatolni Isten legbensőbb természetébe.
Októberi Diploma (1860)
Az alkotmányos kormányzásra való áttérés szándékával 1860. október 20-án jelent meg az ún. Októberi Diploma. Eszerint az uralkodó ezen túl jogait „a Pragmatica Sanctio alapján és teljhatalmunknál fogva” kibocsátott „állandó és visszavonatatlan alaptörvény” alapján az Osztrák Császárság országgyűlései és a Birodalmi Tanács (Reichsrat) közreműködésével kívánja gyakorolni.
Deák Ferenc az 1867-es Kiegyezés nagy alkotója jegyezte meg – igaz jóval később, 1866. február 21-i beszédében -, hogy a diploma kibocsátásában az „opportunitás” vezérelte alkotóit: „Magyarországra nézve nem volt áldásos,” ezért bizonyult elvetélt kísérletnek. Lényegében arról volt szó, amire Kossuth Lajos külön felhívta a figyelmet, azzal, hogy hazánk „országgyűlésileg küldjön képviselőket a birodalmi gyűlésbe (Reichstag)”, azt jelenti, „forma szerint is olvadjon bele az egységes osztrák birodalomba”. Mi mást szolgált volna a Birodalmi Tanács beiktatása a törvényhozások munkájába, a pénz- és hitelügy, a vám- és kereskedelem, valamint a közlekedésügy és a költségvetés jóváhagyásába. Ezek tételesen meg voltak jelölve, az osztrák örökös tartományok közös érdekeinek nevezve. Az októberi manifesztum szavai szerint ugyan a magyar országgyűlés némileg „a régi alkotmány szellemében” nagyobb jogkörrel rendelkezne, de a Birodalmi Tanács illetékességének fenntartása mellett. Személyi változásokra is sor került a zászlósurak között: Gr.Vay Miklós elfogadta magyar udvari kancellárrá történő kinevezését, Majláth György a Helytartótanács elnöke lett, míg az országbíró magas tisztségét Apponyi György vállalta el.
Az Októberi Diploma alapján, Magyarországon a Kancellária 1860. november 26-án megkezdte a főispáni utasításokat szétküldeni, melyek az abszolutista közigazgatás átszervezésének részleteit tartalmazták. (A polgári törvénykönyv életbe léptetésekor 1854-ben Magyarországot öt közigazgatási kerületre osztották.) A törvényhatóságokat visszaállították, s lehetővé tették, hogy a közép- és felsőszintű hatósági ügyintézésnél ismét a magyar nyelvet használhassák.
Bartakovics Béla érsek-főispán szónoklata
Heves vármegye megyegyűlésének tagjai 1860. november 8-án gyűltek össze Egerben, mintegy folytatásaként az 1849. augusztus 16-án kényszerűségből megszakadt ülésüknek. Bartakovics Béla (Felsőelefánt, 1792. április 10.) érsek-főispán fogadta kedvesen az egybegyűlteket, akinek igaz magyarságában, széles látókörében és kitűnő taktikusi érzékében annyira bíztak a képviselők, hogy az országos gyakorlattól eltérően határozatilag mondták ki, hogy újabb eskütétel nélkül foglalhatja el a főispáni széket. (Ez eltért az országos gyakorlattól, mert Szemere Bertalan belügyminiszter 1848. április 20-i rendelete szerint a kancellária által leküldött puritán szövegű eskümintát kellett elmondani a főispánoknak.Bartakovics Béla kétségkívül rászolgált a bizalomra, mert nagy ívű beszédben szólította fel a bécsi kormányzatot, hogy „lege et fide” (törvényesen és hűséggel) kormányozzon. Felvillantjuk az érsek-főispán politikai portréját, hisz személyéhez több, országos politikai kérdéseket találóan érintő nevezetes kijelentés kapcsolódik.
Édesapja Bartakovics Ferenc szintén részt vett egykor a politikai életben, az 1805-1807-es országgyűlésen követ volt. Béla fia Felsőelefánton (ma Horné Lefantovce – Szlovák Köztársaság), a történeti Magyarország Nyitra vármegyéjében született 1791. április 14-én. Sajnos édesanyját, Almássy Ágnest, négy éves korában elvesztette. Tanulmányait Nyitrán, Pozsonyban és Nagyszombaton végezte, majd a bécsi Pazmaneumban hallgatott teológiát. Fiatal korára való tekintettel csak másfél évi várakozás után, 1815. április 15-én szentelték áldozópappá. Ezután Sellyén, majd Muzslán káplánkodott, 1816. novemberében báró Perényi Imre érseki helynök meghívására a nagyszombati egyházmegye adminisztrációjába kerül. Főpásztora látva egyháztörténeti érdeklődését, további tanulmányokra biztatta. Elküldte a pesti egyetemre, ahol sikeresen letette szigorlati vizsgáját. Radnay Sándor hercegprímás 1820-ban a magyar egyházmegyék központjába, Esztergomba nevezte ki érseki levéltárosnak. 1825-ben már prímási titkár, 1830. augusztus 28-án esztergomi kanonok. Szép állomása volt hívatásának, amikor, majd 1831. szeptember 13-án - nagyszombati egyházmegyei joghatósággal - helynöki megbízatást kapott. Termékeny évek voltak ezek életének, joggal írta a Pallas lexikonban egyik életrajzírója, „szelídségével, emberszeretetével, igazságosságával az alatta levő papság tiszteletét és szeretetét nyerte meg.” Helynökként megkapta 1844-ben a c. püspöki címet, amit augusztus 23-án a Szentatya rozsnyói püspöki kinevezése követett. Szerénységét mutatja, hogy amikor Bécsbe rendelték közölni a hírt vele, „az udvari főkorlátnok” előtt szabadkozott, talán nem méltó e tisztségre. Búcsúzásul a nagyszombati helynökségi kerület lelkipásztorai megbecsülésére ötezer váltóforintnyi tőkét tett le alapítványi céllal, hogy annak kamataiból évente jutalmazzák azokat a káplánokat, akik prédikációikkal, spirituális és egyéb tanulmányaikkal (nagyon szerette az egyháztörténelmet) kitűntek.
Termékeny időszak következett számára Rozsnyón is, oly kedvesen emlékezett vissza ezekre a szép évekre, sok karitatív feladatára; Gömör-Kishont vármegye árvíz- és tűzvész sújtotta lakosai részére az ínség napjaiban ételt, pénzt és gabonát osztatott szét. A helyi papnevelő intézet megnyitásához tizenegyezer forintot adott, a néptanítók fizetését kétezer forinttal támogatta, a rozsnyói menház alapjához segélyt adott. Lelkipásztori munkája közben, elfáradva sokat sétált a közeli szépséges csucsomi völgyben, ahol önálló székesegyház (csak 1939-ben épült fel) akkor még nem volt, e kis bányásztelepülésen (Csucsom, ma Čučma) született római katolikus gyermekeket Rozsnyóra vitték be megkeresztelni. Tisztségéből fakadóan tagja lett az Országgyűlés Főrendi Házának, az 1847/48-as sorsfordító években itt szerzett komoly betekintést az országos ügyekbe. Sokat idézték az óta is szarkasztikus mondását, amit akkor tett, amikor V. Ferdinánd 1848. április 11-én szentesítette a magyar forradalom követeléseit tartalmazó sarkalatos törvényeket: ”Verbőczi sem remélte, hogy 3oo év múlva ily fényes temetése leend.”
Bartakovics Béla nem mindennapi körülmények között került Egerbe, kinevezése 185o. április 2-án valóságos nagypolitikai játszma része volt. Az egri egyházmegye érseki széke ugyanis l847 óta, amikor Pyrker János László elhalálozott, gyakorlatilag betöltetlen volt. 1848-ban V. Ferdinánd előterjesztette Lonovics József (1793-1867) csanádi püspököt egri érseknek, a Szentatya hozzájárulása azonban hiányzott, a pápa maga is menekülni kényszerült Rómából 1848 őszén. Lonovics József kényszerlakhelye a szabadságharc bukása után a mölki bencések kolostora lett, és csak 186o-ban térhetett vissza hazájába.
Lonovics József püspök
Ferenc József osztrák császár 1850. november 7-én kelt oklevelének tanúsága szerint kis-apponyi Bartakovics Bélát, belső titkos államtanácsosnak neveztek ki Ferenc József osztrák császár, az okiratot Felix Ludwig Johann Schwarczenberg osztrák miniszterelnök látta el kézjegyével. Bartakovics érsek úrnak e zord időkben való kiállása bebizonyította, amit sem az uralkodó, sem az udvar nem sejthetett előre - noha valószínűleg a politikai számítás volt döntő kinevezésekor - magyarságában, nemzetéhez, egyházához való rendíthetetlen ragaszkodásában a még oly megtisztelő cím adományozása sem befolyásolta. Az 185o-es években az érsek bölcsen távol tartotta magát a politikától, elsősorban egyházmegyéjének lelkipásztori gondjaival foglalkozott. Az 1852/53-as tanévban beindította Egerben a 8 osztályos gimnáziumot, az érseki jogakadémia visszaállítása azonban csak 186o-ban sikerült neki.
Eger régóta húzódó úrbéri és felszabadulási perét, nagyfokú rugalmassággal 1854. december 10-én, közmegelégedéssel lezárta. Ebben a kettős földesurasság (az érsekség és a főkáptalan) 50 000 forint készpénzlefizetése mellet lemondtak a borkilencedről, a szőlőaljai taksákról, és a városnak örökös birtokába adták a haszonbérletben használt legelőket stb. A pénzből tízezer forintot az érsekség iskolaépítésre adományozott.
Az Októberi Diploma alapján Egerben 186o. november 13-án jelentette be Lakner Antal megyei biztos a városi képviselőtestület ülésén, hogy Csepcsányi Gellért a polgármesteri széket bitorló egyén lemondott tisztikarával, mert „hivatalosodásában a nép hangulatával nem találkozván, s így irányában a közönség bizalmatlansággal viseltetett.” Helyét Schaffner János foglalta el, akinek elvhűségéről senkinek sem volt kétsége, hisz a szabadságharc idején is a város élén állt. Nyomban ki is jelentette november 14-i beiktatásakor, az erőszakkal eltávolított tisztviselők mind visszakapják állásukat. Szomorúan voltak azonban kénytelenek megállapítani, a 28 főből 1849 óta hatan már elhunytak, hárman elköltöztek Egerből, így helyettük új tisztségviselőket választottak, szigorúan „az 1848-as törvények alapján”. Schaffner János polgármester egyúttal kérte a képviselőtestületet, mindenkori helyettesének, a főbírói állásra Csiky Sándor képviselő urat nevezzék ki. Közfelkiáltással, egyhangúan teljesítették kérését, melyre válaszul Kossuth 49-es kormánybiztosa, amikor megköszönte a bizalmat, példás politikai hitvallással állt ki a forradalom eszméi mellett, s kijelentette, „bár a jelenben is fennálló rendszer alatt közszolgálatot viselni elve, s meggyőződése elleni”, a felkérésnek most mégis eleget tesz, és „egyedül a hazai törvények értelmében fog hivatalában eljárni”.
Eger város tisztikarának törvényes eskütételét Schaffner polgármester szép szavakkal zárta: ”12 éve, hogy az 1848-ik évi törvények által természetes jogaiba visszahelyezett Eger városának jogi védelmét” a polgárok „kezeink közé” letették, tíz éve pedig annak, hogy ”a Sors által abba gátoltatva szétszakítatnák”. S most, „szomorúan nézve körül, észrevehetni, azóta mily sokan hiányoznak…” Ezután a később oly gyakran követett passzív ellenállás követését ajánlva kijelentette, jelen körülmények között „biztosabban juthatni célhoz hallgatással, mint kitöréssel”. Legyen jelszavunk, „Omne initium docum” (Minden kezdet tanulással jár). Beszédét igaz magyarságunkra és elszántságunkra utalva így összegezte: ”A veszély kezdetén állunk, nem hirtelenkedve, de nem is gyáván”.
Heves vármegye megyegyűlésének újjáalakulását követően első ülését 186o. december 12-re tűzték ki. Igen szép gesztusa volt a hevesi polgároknak, hogy a megyegyűlés előtti esten fáklyás felvonulást rendeztek Bartakovics Béla érsek-főispán és Almásy Pál, a külföldi emigrációból hazatért egykori képviselőházi másodalelnök tiszteletére. Köszöntő beszédet mindkét helyen Csiky Sándor mondott. Gobády János horti róm. kat. plébános pedig Pájer Antal főtisztelendő úr alkalmi versét szavalta el:
Fent a szélben nézd a zászlót,
Vérrel írtuk rá a jelszót:
Élni, halni a hazáért!
Verd meg Isten, aki mást ért!
Most legyünk már, most legyünk már,
Talpig magyarok,
S e hazára a dicsőség,
Napja felragyog.”
Pájer Antal
Bartakovics Béla érsek-főispán 1860. december 12-én az összehívott megyegyűlésen hazafias beszédet mondott, majd bejelentette, a törvényeknek megfelelően az 1848-as tisztikar lemondott, az új választásig Berecz Ferencet bízta meg az ügyészi teendőkkel, Kovách Lászlót pedig jegyzőnek nevezte ki.
A helyettesítés csak egy napig tartott, mert másnap már sor került az általános tisztújításra. Az első alispán gr. Szapáry Gyula, a másodalispán Lipcsey Imre lett, a főügyész Berecz Ferenc, a főjegyző Kovách László maradt. E választás alkalmából a jogfolytonosságra hivatkozva felolvasták az 1848-i évi bizottmányi tagok névjegyzékét, s aki a gyűlölt Bach rendszer alatt hivatalt viselt, azt kiáltotta a közgyűlés, „Meghalt!”, és a névjegyzékből törölték. Befejezésül Heves vármegye bizottmánya határozatban kimondta, rajta kívül más törvényes hatóságot nem ismer el a vármegyében, az 1848-as törvények értelmében az udvari kancellária és helytartótanács is törvénytelen. Sürgette a népképviseleti országgyűlés mielőbbi összehívását.
Bécs októberi alkotmányos kísérletének kudarcát az uralkodó kamarilla is felismerte. Ferenc József 1861. január 16-án újabb leiratban tudatta hazánk népével, hogy a Diploma nem hozta meg a várakozásának megfelelő, a közélet normalizálásához szükséges belső nyugalmat Magyarországon. A leírat megállapításai, mely szerint „az összeesküvőknek és lázítóknak, a birodalom és uralkodói jogok ’kiengesztelhetetlen elleneinek’ a bizottmányokba választását, az adó megtagadására való izgatást… egyes megyék törekvését nemzetőrség felállítására… azt, hogy törvényes jogaik korlátain messze túlterjedő független állást követelve, már szinte minden államhatalmat magukhoz ragadni nem átallanak”, s ezt nem tűrheti. Elrendelték: 1. A bizottmányokba választott „hűtlen és felségsértő” egyének tagságának megszüntetését. 2. Az adóbehajtás akadályainak felszámolását. 3. Az ideiglenesen fenntartott törvényszékek működését sértő határozatok eltiltását. 4. Az 1848-as törvények közül a Diploma által felülvizsgálatra a magyar országgyűlés elé utalt törvények alkalmazásának szigorú tilalmát.
Heves vármegye erre úgy reagált, hogy 1860. január 28-án megalakította központi választmányát és újjáalakította a választókerületeket. A 170. számú közgyűlési határozatában pedig a január 16-i császári leiratot elítélte, melyet Földváry János, az önkényuralom idején kinevezett megyefőnök, királyi biztos útján megsemmisíttetett, és a jegyzőkönyvből töröltetett.
E részintézkedéseket az 1861 februárjában kibocsátott uralkodói pátens foglalta keretbe, mint a centralista kormányzati elvhez való visszatérés megtestesítője. A „Februári pátens” törvénycsomagnak volt bevezetője, és az alkotmány igényével lépett fel. Az uralkodó és a kormány tagjai által aláírt pátens után „a birodalmi képviseletről” szóló alaptörvény következett, melyet kiegészített a tartományokra vonatkozó rendelkezés, mely egyúttal szabályozta a tartománygyűlési és a birodalmi tanácsba való választásokat.
A Pátens szerint „a birodalmi képviseletre a Birodalmi Tanács (Reichsrat) hívatott, mely főrendiházból és képviselőházból fog állni. Különbséget tett „általános birodalmi tanács” és „szűkebb birodalmi tanács” között, az utóbbihoz a magyar Szentkorona fennhatósága alatt állók nem tartoznak. (A későbbi dualista elrendezés előképe ez, noha a nép szuverén akaratára való utalás a Birodalmi Gyűlés, a Reichstag fogalmával jobban kifejezhető lett volna, de magyar szempontból egyik megoldás sem volt elfogadható.) A Februári Pátens értelmében a Reichsrat „alsó” kamarájába Magyarország 85, Erdély 26 képviselőt delegálhatott, s ez által a nem magyar tartományok jogot formáltak volna a kizárólagos magyar ügyek tárgyalására is. Deák Ferenc már idézett 1866. február 21-i beszédében mondta: „Ő felsége látta, hogy az októberi diploma nem elégítette ki népeit. Előállott az opportunitás egy harmadik embere és megcsinálta a februári pátens. Azt mondta: ’Szépen, csendesen elérjük mindazt, mit milliókkal és nem tudom mennyi fegyveres katonával nem tudtunk elérni, a szabadság pajzsa, vagyis inkább a szabadság álarca alatt. A következmény megmutatta, hogy az oppurtunitás ezen embere is hibázott”. Igaza volt Deáknak, ugyanis hamar kitűnt, még a legaulikusabb magyar konzervatív körök is úgy vélekednek, magyar képviselők küldése a birodalmi gyűlésbe (Reichsrat) azt jelentené, hogy a magyar királyság önállóságának még a látszata is eltűnne, ebben közreműködni, valamiféle tartományúrként, hazaárulással lenne egyenértékű. Bartakovics Béla, a nagy tekintélyű egri érsek kijelentése volt a mértékadó, aki nem volt rest kimondani Ferenc Józsefről a jogi értelembe vett igazságot: „Non est unctus, non est coronatus, non est rex noster” (Nincs felkenve, nincs megkoronázva, nem a mi királyunk.)
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Eger, mint hevesi ellenzéki fellegvár 1861. február 18-21. között újabb zsandárjelentések tárgya lett. A megyegyűlésen szinte valóságos forradalmi hangulat uralkodott: Erdődy földbirtokos minden érintkezés megszüntetését követelte a „gyalázatos kormánnyal”. Gróf Szapáry Gyula (1832-19o5) alispán hozzáfűzte, „vérben síró hazánkat” mielőbb az 1848/49-es alapra kell visszahelyezni, beleértve a Habsburg-ház trónöröklési jogának megtagadását. (Szapáry kanyargós életútjára érdemes odafigyelni: 1860-ban Heves és Külső-Szolnok megye első alispánja, 1867-69. között már főispán, 1870-től államtitkár, majd Tisza Kálmán kormányának pénzügyminisztere, 1890-92 között kormányfő!)
Ehhez Szontagh Pál hozzáfűzte, minden esetleges alkut elutasít a nemzet és az uralkodó között, mert „Ferenc József, mint útonálló, rabló erővel kizsákmányolja hazánkat”. Szontagh nyíltan megmondta: Ferenc Józsefet nem tekinti magyar királynak, csupán kormányzónak, akit a trónról való lemondásra „fegyverrel kényszeríteni” kell. Hosszúfalusy, Borsod megyei földbirtokos ehhez nyomban hozzáfűzte, meg kell kezdeni haladéktalanul a honvédek összeírását, mert „úgy sem marad egyéb hátra, mint e hazának szentesített jogait fegyveres erővel visszaszerezni”.
Felszólalt Németh Albert volt 48-as képviselő, Lipcsey Péter másodalispán, Papp Pál kápolnai postamester és Lengyel Miklós kanonok, akik azt követelték, hozzanak határozatot, mely Ferenc Józsefet közpolgárnak nyilvánítja.
E pontnál felállt Bartakovics Béla érsek-főispán, jól tudta, hogy helyén maradása, egyetértését jelenti kifelé, s ez számára végzetes lehet, ezért kivonult az ülésteremből. Később Bécsből magyarázatot is követeltek tőle. Mindenesetre a megyegyűlés határozatot hozott, mely szerint az uralkodó nem magyar koronás fő, ezért rendeleteit úgy kell értelmezni, mintha magánszemélytől érkeztek volna és irattárba kell helyezni. A „megingott bizalom visszatérésére” csak akkor lehet számítani, ha a nemzet visszanyeri „boldogító törvényeit”, értvén ez alatt a forradalom idején hozott törvények hatályosságának visszaállítását. Ez tartalmazta a felelős magyar minisztérium, vagyis kormány felállítását, az emigránsok hazatérésének engedélyezését, a csendőrség, rendőrség és pénzügyőrség hatáskörének szigorú törvényi szabályozását, valamint a katonaság alkalmazásának nemzeti szempontú rendezését.
A Helytartótanács egyelőre megelégedett Bartakovics Béla főispán magyarázatával, miszerint „az uralkodó személyét sértő óvás keletkeztét csupán némely rakoncátlan egyén fondorkodó túláradásainak, korántsem a megye többsége valódi kifejezésének tekintené”, valójában időt akartak nyerni.
Ily előzmények után mindenki természetesnek vette, hogy Csiky Sándort 1861. március 14-én ismét megerősítette Eger város polgársága képviselői megbízatásában. Ellenfele Alexy Mihály, káptalani alapítványi ügyész a szavazás napján visszalépett hajdani mentora javára. Emlékezzünk hajdan Csiky ajánlotta őt írnoknak, Kossuth Lajosnak.
Az 1861. évi februári császári pátens alapján 1861. április 2-án összeülhetett a magyar országgyűlés, a budai királyi várpalotában. Soha nem feledhetők e derék magyarok erőfeszítései hazánk sorsának jobbra fordítására. Bartakovics érsek úr 1873. május 30-án Egerben hunyt el, de szülőföldjén, Felsőelefánton (ma Lefantovce, Szlovákia) temették el. A honatyák és az érsek úr emléke szívünkben él!
Irodalom:
Egri császári-királyi megyehatóság tisztikara 1849-1860. Interneten: ww.hevesarchiv.hu/data/files/280022216.pdf.
Falk Miksa: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála (1866) http://mek.oszk.hu/04700/04704/html/falkszechenyi0001.html
Szent István népe imádkozik. Szerk. Szabó Géza kanonok. Budapest, 1991. Agricola Kiadó és Kereskedelmi Kft. 206. old.
Mindszenty Gedeon: Újabb költeményei. Kiad. Lonka Antal. Pest, 1868. 158-160. old.
Sebestény Sándor: Csiky Sándor országgyűlési képviselő titkos naplója. Kézirat, 546 old.
Juilius Jacob von Hajnau. Wikipédia.
In. https://hu.wikipedia.org/wiki/Julius_Jacob_von_Haynau
Mikor nem koronázott Ugocsa? In. http://laudator.blog.hu/2011/04/19/quando_ugocsa_non_coronavit_mikor_nem_koronazott_ugocsa
Dr. Sebestény Sándor
ny. országgyűlési szakfőtanácsos, egyetemi kutató, főisk. docens
Jelképesen felvillan a késői utókor történészének gondolatvilágában az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverését követő kíméletlen önkényuralmi időszak, s válaszul hazánk népei többségének elitélő válasza, mely történetileg „Ugocsa non coronat” (Ugocsa vármegye nem koronáz) kifejezéssel jellemezhető. Történetileg arról van szó, hogy Ugocsa vármegye követe 1527-ben nemet mondott I. Ferdinánd megkoronázására, melyre 1527. november 3-án került sor. Az ellentmondáshoz hozzájárult, hogy az ellenkirály, vagyis Szapolyai (I.) János szigorúan megtiltotta a rendeknek, illetve a vármegyéknek és szabad királyi városok követeinek, hogy részt vegyenek a szavazáson. Szapolyai csapattestével Erdélyben volt ekkor, jelenléte valószínűleg a kis Ugocsa tisztikarát befolyásolta és óvatosságra intette.
Az is tény, hogy a nevezetes kijelentést, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1655. április 6-án, Balázsfalván kelt levelében is használta. Ekként írt: „El hisszük érsek uram apánk neheztel ránk, az locumtenentiára (Helytartóságra) nem ment követünk voxa (szavazata, azaz voksa), nekünk is, mint másoknak, Magyarországban, mint egy úrnak van voxunk, ha egyéb statusok (karok) azt akarták volna egyező értelemmel, az mi követink el nem bonthatták volna és talán rajtok maradt volna amaz régi magyar mondás: Ugocsa non coronat etc.” Rákóczi levele valószínűleg Lippay György esztergomi érseknek íródott, aki helytartói kinevezését szerette volna meghosszabbítani, s a nádorválasztást elhalasztani. Ez utóbbit a magyar rendek elutasították és 1655. március 15-én Wesselényi Ferencet nádorrá választották. Tisztségét haláláig betöltötte, Zólyomlipcsén hunyt el 1667. március 23-án.
Az idézett nevezetes mondás 1722-ben is feltűnik, a Habsburgok leányági megkoronázásának idején. Az országgyűlésen éppen a Pragmatica Sanctio törvényjavaslatát tárgyalták, s a leányörökös megkoronázását illetőlen a szavazás coronat vagy non coronat kifejezésekkel történt. A történeti emlékezet szerint egyedül a kis Ugocsa követe szavazott ekkor is „non coronat” kijelentéssel.
Az idézett történeti mondás jelképesen tehát azt jelenti a levert forradalom és szabadságharc vonatkozásában, hogy hazánk lakosainak nagy többsége ellenkezett a báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy (Kassel, Németország, 1786. október 14. – Bécs, 1853. március 14.) irányítása alatt álló királyi kormányzati struktúrával, mely a megtorlás eszközeivel oly keményen élt. Haynaut egyébként már 1849. május 30-án kinevezték - Ludwig von Welden császári és királyi táborszernagy helyébe - az Itálián kívüli császári haderők főparancsnokává. Haynau a szabadságharc leverését követően erőszakkal átalakította a rendszer struktúráját. Az ország területén katonai kerületeket kellett létrehozni, élükre a kerületi főispánt állították. E katonai kerületek 2-3 polgári kerületre oszlottak. Egy polgári kerületet több megyét fogott össze, kormánybiztosok irányították ezeket. Megyefőnöki címet is kaptak, s a kerületi főbiztosnak voltak alárendelve.
Haynau különös kegyetlensége lassanként az osztrák udvar számára is kényelmetlenné vált, s 1850. július 8-án Ferenc József osztrák császár visszahívta a Magyarországon állomásozó császári csapatok éléről. Az uralkodó viszonzásul jelentős mennyiségű államkötvénnyel méltányolta véres szolgálatait. Az idősödő főtiszt hazánkban, Szabolcs vármegyében 200 ezer pengő forint jutalompénzén vásárolt magának 700 holdas birtokot, Nagygécen és Kisszekeresen. Magányosan élt, a háztartását egy elesett bajtársának két lánya vezette. A véreskezű gyilkos még magyarul is megtanult egy kicsit. Haynau 1853. március 14-én hunyt el Bécsben, ahol barátaival éppen az észak-itáliai felkelés leverését ünnepelte. Halálának okát a jelenlévők agyvérzésnek vélték, hisz nem tudhatták, hogy egy fejsérülése utóhatásaként Haynau rendszeresen elvesztette eszméletét. A Szatmárban élő lányához gyorsfutárt küldtek, aki négy nap múlva érkezett meg Bécsbe, ám addigra katonai pompával apját már eltemették. A kisasszony exhumáltatta apja holttestét, s valóban neki lett igaza: a táborszernagy csak rosszul lett, és nem halt meg a bécsi vendéglőben. „Nagy megdöbbenésre hason feküdt a koporsóban, körmeire rászáradt a vér – írja Tóth Béla Mendemondák - A világtörténelem furcsaságai (1896) című munkájában. Végül 1853. március 17-én temették el a grazi Szent Lénárd-temetőben.
Haynau menesztése után, 1850.szeptember 8-án az uralkodó báró dr. Alexander von Bach (Loosdorf, 1813. január 4. – Unterwaldersdorf, 1893. november 12.) belügyminisztert hatalmazta fel teljhatalommal. Reformterve szerint a katonai kerületek közigazgatási kerületekké alakultak át, élükön császári-királyi főispánok álltak. E kerületek megyékre oszlottak, melyek irányítását a megyefőnökök végezték, akik a főispánoknak voltak alárendelve. Az új rendszer a korábbitól lényeges eltéréseket tartalmazott, ugyanis járási szinten is elválasztotta egymástól a közigazgatási és igazságszolgáltatási funkciókat. Ezt az időszakot a történeti szakirodalom Bach-provizóriumának nevezi, utalva a kormányzás átmeneti jellegére.
1853. január 19-én újabb rendelet hozott változást a kormányzati struktúrában, a központi irányítás erősítése céljából járási szinten is összevonták a közigazgatást és az igazságszolgáltatást. A rendelet értelmében a megyei közigazgatási hatóságok megyefőnököt (Komitats-Vorsteher), helyettes biztosokat, megyei orvosokat (Kreisarzt), egy titkárt (Sekretär), lajstromozókat (Registrant), írnokokat (Kanzellist) és hivatalszolgákat (Diener) voltak kötelesek alkalmazni.
Katonai struktúra
A katonai közigazgatás struktúrája is változott: már 1849 szeptemberének elején sor került a kerület hadbiztosok felhatalmazás alapján új császárhű tisztek kinevezésére, s ez által új tisztikarok jöttek létre. Egyelőre a korábbi közigazgatási szervezetek változtatás nélkül működhettek, de ez nem tartott sokáig. 1849 őszén az új „közigazgatási rendelet” értelmében Heves és Külső-Szolnok vármegye Borsod megyével együtt alkotta az Egri Polgári Kerületet, mely a Pest-Budai Katonai Kerülethez tartozott. Heves- és Külső-Szolnok vármegyét 1850. január végén már három kerületre, ún. császári megyékre – egri, gyöngyösi, szolnoki – osztották. 1850. október 31-én az egri és gyöngyösi kerület egyesítésével ismét létrehozták Heves megyét, a szolnoki kerületből pedig Szolnok megye kialakítására került sor.
Kapivári Kapy Eduárd (Töltszék, 1817. - Grodzinpuszta, 1886. augusztus 8.) jogász, császári és királyi kamarás, pestmegyei ideiglenes főispáni helytartó, császári biztos, Heves- és Külső Szolnok vármegyében hamarosan tisztogatásba kezdett. A megye új hivatalnokkarát 1849. szeptember 7-én nevezte ki, félrevezetésül egyelőre megengedte a régi hivatali címek használatát. Az első császári főnököt, Földváry Jánost megszólítás esetén alispánnak kellett nevezni.
Heves- és Külső Szolnok vármegye határait is megváltoztatták: pl. a patrióta kis Dévaványát - itt volt a szabadságharc utolsó hevesi megyegyűlése – Békés vármegyéhez csatolták. Az egri, a gyöngyösi és a szolnoki kerület élére (a megyét osztották fel így) kormánybiztosok ültek. Egerben Kanyó Gábor, Gyöngyösön Luby István és Szolnokon Sütő János vállalta a köznép előtti népszerűtlen tisztséget. Vármegyei törvényszéket csak egyet hoztak létre, elnöke Földváry János lett, akinek aulikus magatartása és intézkedései sok keserűséget hoztak a lakosságnak. A törvényhozó és bírói hatalom szétválasztásának elvéből annyit valósítottak meg, hogy minden járásban a közigazgatási biztoson kívül egy járásbíró is hivatalba lépett.
Az oktatásügyet is átszervezték: az egri Líceum bölcsészeti és jogi osztályait felszámolták és Egerben nyolcosztályos gimnáziumot alakítottak ki. Kisapponyi Bartakovics Béla (Felsőelefánt, 1792. április 10. – Eger, 1873. május 30.) érsek úr és a Főkáptalan erőteljes tiltakozása ellenére, a rendeletet mégis végrehajtották. Az általános polgári törvénykönyv életbeléptetése után, 1854-ben hazánkat öt közigazgatási területi egységre osztották, mindegyikben helytartóság és törvényszék is működött.
Egri kiáltvány
Az egri Főkáptalan részéről Ferentzy Antal uradalmi igazgató 1949. október 1. keltezéssel kibocsátott egy rendszerhű „hirdetményt”, mely lényegében az önkényuralmi rendszer elvárásait körvonalazta a mezőgazdaság vonatkozásában. Ebben Ferentzy Antal igazgató közölte, „az úrbéri és papi tized nevezete alá nem eső és így törvény által meg nem szüntetett tartozásokat az egri főkáptalani uradalom behajtani akarván, törvényes jogánál fogva”. A „nem úrbéri természetű szőlőktől illető kilencedet, az eddig divatozó mód szerint szedni fogja”, tehát a nem úrbéri szőlők után járó kilenced behajtását rendelte el.
Három szempontot jelölt ki a szőlőbirtokokat bérlők részére. A szüret megkezdését 1849. október 10-ére rendelte el, de „csupán azok szedhetnek, és hozhatják termésüket, kik az elmúlt 1845, 1846 és 1847-ik esztendőre árendások (bérlők) voltak.” Figyelmeztetett, az utak mentén „uradalmi egyének” lesznek kiállítva, akik ellenőrzik az árendás [haszonbér] leveleket, „ellenkező esetben, a behozni szándéklott termés le fogván tartóztatni”. (A szóhasználat téves, hisz az önkényuralmi rendszerben személyeket szoktak letartóztatni, nem terményeket!) A hirdetmény egyetlen könnyítést tartalmazott, mely szerint az 1849-es évre a korábbi Árenda felét kell átadni az uradalmak birtokosainak. Az árenda azt a pénzösszeget jelentette, amelyet a földbirtok használatáért fizettek. A gyakorlatban tehát az eddigi haszonbért, vagyis adózási módot felére csökkentették, melyet valamely birtok, esetleg jószág haszonvételéért kellett adni.
Másodszor az uradalmi igazgató közölte, „az úgynevezett dézsmások” szüretjüket október 13-án fogják megkezdeni. A kilencedet szedő uradalmi személyek a szokott helyeken lesznek, viszont a földművesek terméseket úgy szállíthatják, „ha az uradalomtól váltandó szokott dézsma cédulákat minden útnál előmutatandják.” A dézsmaszedésnek egyébként történelmi múltja volt. I. (Szent) István király törvényben biztosította az egyháznak az évi bortermés egytized részét. A bordézsma beszedése a megyéspüspök joga volt, de bizonyos hányada (1/4, 1/8, 1/16) a helyi plébánost illette meg. A 15–16. századtól a püspökök az egyházi tizedszedés jogát többnyire világi földesuraknak, illetve a kincstárnak adták bérbe.
Harmadszor a hirdetményben közölte az uradalmi vezető, hogy „úgy az árendások, mint a dézsmások, letartóztatás terhe alatt tilalmaztatnak a szedésnek, és termés hozatalnak a meghatározott napok előtti megkezdésétől”. Ez fenyegetést jelentett, hiszen letartóztatást is kilátásba helyezett.
A keménynek tűnő rendeletben taktikai húzás is volt, hisz az egri Római Katolikus Érseki Főegyházmegye papsága és híveinek többsége hazafias szellemű volt, s az erőszakoskodást csak kényszer hatására tűrte. Az érsekség élén álló Bartakovics Béla atya, aki e tisztséget 1850. ápr. 2-tól töltötte be, sokszor összeütközésbe került a császári hatóságokkal. A politika persze sokarcú volt, Bartakovics érsek később a Magyar Királyi Szent István-rend nagykeresztese is lett, sőt belső titkos tanácsos, és az MTI tagja. Sokat tett egyházmegyéjéért, s a magyar kultúráért, ezáltal hazánkért: erőfeszítései emlékezetünkben ma is tisztelettel él.
A bujdosó képviselő
S míg Egerben az önkényuralmi rendszer berendezkedése folyt, Csiky Sándor (Eger, 1805. február 28.- Eger, 1892. február 7.) Eger városa 1848-49-es országgyűlési képviselője, a bujdosók kenyerét ette.
Csiky Sándor képviselő
1849. augusztus 13-án, a világosi fegyverletétel hírére Kmety György, Vécsey Károly, Guyon Richárd és Bem József tábornokok haditanácsot tartottak: Vécsey Károly tábornok az azonnali fegyverletétel mellett volt, míg a többi parancsnok Dobrán át, Erdély felé akart menekülni honvédjeivel. Csiky Sándor aznap éjjel két órára volt Guyon ezredes lakására rendelve, aki azonban már éjfél körül útra kelt. Így Csiky Sándor biztos Vécsey-katonáihoz csatlakozott, e hadosztály augusztus 21-én tette le a fegyvert az orosz csapatok előtt.
Csiky ez alatt erdei mellékutakon Aradra igyekezett, Soborsinban azonban elfogták a császáriak. Innen kalandos körülmények között, az ún. „Kann passiren”-nek (kiengedhető okmány: S. S.) csúfolt útlevéllel sikerült megszöknie. Radnán, majd Lugoson át Nagyrévre menekült, ahol 1849. október 4-ig tartózkodott az ottani pusztán. Beárulták Csiky tartózkodási helyét, sikerült azonban letartóztatása előtt megszöknie a pusztáról, egy jóérzésű pandúr értesítette. Útját ezután Szatmár vármegyébe folytatta, és a Károlyi-grófok Nagykároly melletti erdejében húzódott meg. Ne feledjük édesapja, Csiky Ferenc és jómaga is ügyvédje volt a Károlyi-család poroszlói uradalmának, ők segítették a bujdosó ügyvéd-képviselőt.
Ez alatt szülőföldjén is megindult ellene a hatósági akció: Kanyó Gábor kerületi biztos 1849. szeptember 15-én elrendelte, hogy csikzsögöti Csiky Sándor ingó és ingatlan javait írják össze és foglalják le. A városi sóhivatal tisztviselője kötelességszerűen már 1849. november 4-én már beterjesztette jelentését. A megtorlás részeként, Csiky Sándor ellen 185o. március 29-én országos körözést adott ki a császári hadsereg rendőri osztálya:
Termete: alacsony, karcsú
Szeme: kék
Orra: szabályos
Szemöldöke: nagy, barna
Haja: barna
Szája: szabályos
Bajusza és szakálla: barna
Kora: mintegy 43 éves (Téves, 44 éves volt – S. S.)
Különös ismertetőjele: éles hang, tüzes beszédmodor.
Csiky Sándort a Nagykároly melletti erdőben Kozár Mihály, a Károlyi grófok ecsédi kormányzója és egy patrióta nagyváradi leány, név szerint Raczke Eszterke (édesapja zongorakészítő mester volt) látta el élelmiszerrel. (Eszter kisasszonyt Csiky Sándor az országgyűlés Szegeden tartott ülése idején ismerte meg.) Hamarosan a bujdosó Csikyhez csatlakozott az erdőben Joó Mihály, a 13. honvéd zászlóalj egykori számadó hadnagya is. S úgy döntöttek, hogy Törökországba emigrálnak. Eszter kisasszony segítségükre sietett, és azzal az ürüggyel, hogy az Orsován élő bátyját készül meglátogatni, megállapodott egy fuvarossal, aki fizetségért átadta neki saját és bajtársa útlevelét. A leány a két útlevelet továbbította a bujdosóknak, akik ezzel útra keltek. A leány óvatosságból külön kocsin követte őket. Orsovánál azonban az útlevél ellenőrzése során, készülve a Dunán történő átkelésre, sajnos mindhárman lebuktak. A temesvári hadbíróságra szállították őket: Joó Mihály hadnagyot és Eszter kisasszonyt a hadsereg rendőri osztályának adták át, míg Csiky Sándort, aki országos körözés alatt állt, Pestre szállították hadbírósági vizsgálatra.
Csiky 1850. november közepén - kezesség fejében - rövid időre visszatérhetett szeretett családjához Egerbe, de a vádirat összeállítása után bíróság elé kellett állnia. A 3. Hadsereg Parancsnokságának haditörvényszéke 185o. december 19-én, „Felség és hazaárulásban való részvétele miatt, az 5. haditörvénycikk és a magas hadsereg parancsnokság által 1849. július 1-én kiadott proklamáció 1.§-a alapján, vagyonának a lázadás okozta kár helyreállítására történő lefoglalása mellett, kötél általi halálra ítélte”- áll a német nyelvű hadbírósági jegyzőkönyvben az ítélet. (A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Levéltára részéről Kun József biztosította a szerző részére 1969-ben a teljes hadbírósági irat megtekintését, melyért ezúton mondok köszönetet.)
A bíróság az ítélet indokolásában súlyosbító körülménynek tekintette, hogy végig részt vett a képviselőház munkájában, nem tett eleget az 185o. január l-én kibocsátott, három hónapra szóló, idézési „ediktumnak”, és szökés közben fogták el. A vádirat „radikális felforgatónak” nevezte Csiky Sándort, aki „2o év óta… az egri közszellem rosszabbításán dolgozott”. Az ítélethozó Hlatky hadbíró enyhítő körülménynek csupán azt hozta fel, hogy a vádlott nem folytatott 1849. április 14-e után „kiemelkedően veszélyes tevékenységet,” és nyolc gyermek édesapja.
Az ítéletet fellebbezés után 1851. szeptember 13-án a hadbíróság hatévi várfogságra változtatta; a vagyonelkobzást fenntartották, a vizsgálati fogságban eltöltött időt beszámították a büntetés idejébe. Csiky Sándort ezután Kufstein várbörtönébe szállították, ahonnan 1854-ben – Erzsébet királynő névnapján kiadott amnesztia alapján - szabadult.
Mielőtt felidéznénk Csiky Sándornak Kufsteinből küldött levelét feleségének, felidézzük röviden a házassságot. Isten színe elõtt Csiky Sándor ügyvéd, egy téli zimankós fagyos napon, 1829. január 14-én fogadott örök hűséget az egri róm. kat. Fõszékesegyházban (ma Basilika) kézdiosdolai Gondos Máriának.
Mária öt testvérével maradt árván, Pálffy János egri kanonok, a nagybátyjuk volt a gyerekek gyámja. Szülei jómódú polgárok voltak (a Gondos-család nemességét Heves vármegyében, 1805-ben hirdették ki), az egri Fő utcán két szomszédos házzal, külön borházas pincével, és az önálló gazdálkodáshoz szükséges felszerelésekkel rendelkeztek. Ezen kívül az egri Almagyar, Síkhegy, Mészhegy és Bajusz elnevezésű dűlőkben volt szőlőingatlanuk. A gyermekek nagykorúvá válása után Pálffy nagybácsi szétosztotta a Gondos-vagyont, így 5 ezer forint jutott készpénzben Máriának. Ezt férjhez menetelekor a kanonok úr 20 ezer forintra egészítette ki, és vásárolt a fiatal pár részére egy házat, melyet később újjáépíttetett. Pálffy vett még két szőlőt az un. Almagyar dűlőben és kis-bajuszi hegyen, ezeket Mária két nővérével örökölte. A nagybácsi halálakor az örökségből Csikyné részére jutott még 7318 Ft 24 krajcár, a „kanonoki postmortualébõl” pedig 559 Ft 55 2/3 krajcár. Csiky Sándor és szeretett felesége házasságát bőséges gyermekáldás kísérte, nyolc fiúgyermek (Kálmán, Gyula, Béla, Miklós, Géza, Dezső, Árpád, Attila) született, sajnos a szülőket Attila fiúk kivételével, egyik sem élte túl.
Csiky Sándor egri országgyűlési képviselő levele feleségéhez, Kufstein várbörtönéből
(1853. november 2.)
Kedves Marim!
Amint idezárt Lievszkovszki József rokon barátomhoz intézett levelemből láthatod, múlt évi november 2-án, s 9-én vett becses soraidra én még ugyan azon hó 17-én válaszoltam, hogy pedig te azt szóba lévő hónak 25-én megkaptad, arról f. évi jan. 3-án vett, s kezeimnél lévő tértivevény tészen tanúbizonyságot. Óhajtva várt válaszod ily hosszas elmaradásának mi légyen oka meg nem foghatom, talán a farsangi vigalmak? Annak ugyan, ha mulatni helyettem is tudnál, akinek szabadon az eget csupán négy ízben, és ez alatt mindössze hat rövid óráig engedtetett múlt január 12-től, e napig. A többi időmet a toronyba külön fogházba zártan egyedül kínlódván által, időtöltésemül szolgált író eszközömet is ki tudná miért, talán azért, mert a magaméra azt mondám az enyém, elszedték. Csak örvendhetnék, de mégis engedd meg, ha kérkedem benne, hogy a fennforgó körülmények közepette kérdéses mulatságok minden idődet igénybe vennék, vagy talán valami véletlen baleset talált, mert velem közleni keservességem súlyossága kikerülése végett késlekedel? Csak ki vele kedves Marim, akár mi légyen, hidd el a gyötrő bizonytalanság aggályainak, a bizonyos rossznak tudata is elviselhetőbb, az egyedül hazája és családja jólétéért aggódó szenvedőnek. Ha a csapás igen súlyos úgy is jó, közelebb találja az élet ezt, - ha könnyű. Nincs ok rejtegetni a valót, és különben is én már a Sorsnak mord haragját úgy megszoktam, hogy csak vállvontatva nézem berzenkedését, ha valami óhajtásom szerint történne, ezzel ugyan meglepne, alig hiszem, hogy e feletti bánatomat meg nem zavarná, azért csak írj bátran, s ne tartózkodj tudatni vélem, ami érdekel.
Folyó hó 2-án neved ünnepe volt, nem felejtkeztem meg rólad, kértem a hatalmas eget, hogy szeretett gyermekének boldogítására, s örömére is egészségeket, s földi jóléteket adja meg oly mértékbe, miszerint mindkettőnk természeti kötelességét, s terhét egyedül magad bírjad kifáradás nélkül viselni, e végből elégedjen meg a Sors az én sújtásommal, tereád pedig mosolyogjon kedvezőn.
Amint Jóska rokon barátomnak ide utazásod tárgyában írtam, úgy segélyezésem érdemében is közlöttem, kérlek, hacsak felülmúlhatatlan akadály nem gátol, teljesítsd, hidd el, ezt tenned igen szükséges.
Csókolom Édesanyám kezeit, s gyermekeimet, te pedig válaszolj minél előbb, és szeress. Ezúttal jelen sorait színes Kufstein vár rajzával ellátott papírra író, s Jóska barátomnak ide varrva, zárt levele átadására kérő
Igaz szívű férjed
Csiky Sándor
E levél azt tanúsítja, hogy Lieszkovszky József egri ügyvéd ekkor szabadult ki Kufsteinből, Csiky Sándor levelét bevarrta kabátjába és magával vitte Egerbe.
Emlékezés a szabadságharcra (1851)
Lieszkovszky József egri ügyvéd bátor múltja ugyancsak tanulságos. 1851. március 15-én este, néhány egri polgár összejött Pók György, volt forradalmi hadiélelmezési biztos pincéjében. Eger város közigazgatási határán kívül esett a borospince, céljuk az volt, hogy megemlékezzenek a nemzeti forradalomról és szabadságharcról. Lievszkovszky József ügyvéd - 1848/49-ben a kormány „levélnyitója”, emlékbeszédet mondott társai előtt. Először elénekelték Czuczor Gergely Nem kell zsarnok király! Csatára magyarok! című „lelkesítő dalát”, majd – a hadbírósági jegyzőkönyv tanúsága szerint – Lievszkovszky így szónokolt: „Március 15-e emléke összefűzi azokkal őket, akiket a zsarnokság eltiprott. Sokan elvéreztek a szent szabadságért, de poraiból újjáéledő főnix módjára majd feltámadnak és bosszút állnak. Ők sírba hulltak, százezrek pedig sebzett lélekkel szenvednek, de ismét eljön az idő, amikor széttörik majd a zsarnok önkényét. Ez a hit él a népben, ez fogja vissza a zsarnok vasjogarát, a cselekvés ideje el fog jönni”. Beszédét, „Éljen a szabadság, éljen a nemzet, átok minden zsarnok fejére!” - felkiáltással fejezte be. A Bunkó-féle cigányzenész zenekar pedig a levert forradalom vezéreit dicsőítő dalokat játszott, s több részletet a Hunyadi operából. Zárásként a Klapka-indulót játszották el a derék cigányok.
Az eset a hatóságok tudomására jutott és bíróság elé állították a résztvevőket. A pesti királyi haditörvényszék 1851. június 28-án hozta meg ítéletét: Lievszkovszky Józsefet háromévi, Pók Györgyöt kétévi várfogságra, Kósa Györgyöt, Kapácsi Ferencet, Dombrády Lászlót tizenkét havi, Sztankóczy Andrást hat hónapi börtönbüntetésre ítélte.
Csiky Sándor és Lievszkovszky József együtt raboskodott Kufsteinben Sárosi Gyulával, a híres Arany Trombita szerzőjével. Sárosi Gyula 1861-ben megjelent Verhör (Kihallgatás) című költeményét, két egykori rabtársának ajánlotta.
Verhör
Katona jött értem, a Verhörbe hínak…
Szegény, szegény költő, mire kelle jutnod!
Neked a hadbírák most betrombitálnak…
Utoljára még tán vesszőt is kell futnod.
Áll már a törvényszék, mind felkötött karddal…
Ennyi fegyveres hős egy rabköltő ellen!
Ne féljetek hitvány emberkék: egy költő,
Isteneket szokott megragadni mellen.
Mi a neve? Kérdik: „Semmi nevem sincsen,
Kossuthéval együtt rég felakasztották”. –
Vallása…”Hiszem és vallom, hogy hazámat,
Soká bitorolni nem fogja az osztrák.”
Hova való? „Egykor az elnöki székbe,
Jogot hallgattam a Lajos tanodában;
De letűnt a mester, világtanárrá lett,
S most Londonban tanít és Amerikában”.
Miért van itt? „Mert Önök nincsenek pokolban!”
Mi csínyt tett? „… Oly forrón szerettem hazámat,
Hogy mivel egyebet érte nem tehettem, -
Megfúttam ügyében „Arany trombitámat”.
Ön hát rebellis volt? „Nem… csak felségsértő,
S azzal sértettem meg a nemzet felségét,
Hogy mikor botját a trón ellen emelte,
Meg találtam kapni a vastagabb végét”.
Úgy, de Önt a császár, mint hős eltiprotta
„Nem maga – már ezért bocsánatot kérek
Medvebőrt kölcsönzött a sok ütleg ellen,
S árulóvá lett a vezérek vezére.”
Most mi lesz már Önből, ha egy szál madzagra
Mint egy szőlőfürtöt rögtön felköttetjük?
„Csak az, mi Önökből – ha majd Magyarország
Minden kész kerékén keresztül töretjük”.
S mi lesz a nemzetből, mit oly forrón szeret,
Ha most a mértéket bőven visszamérik?
„Káposzta, - melyet bár összegyalulhatni;
Mentül jobban nyomják, annál jobban érik.”
S ez Ön erős hite? „Nem is lesz különben,
Igen; - megisszátok a keserű levet…
S mit csodálkoztok? Hisz példabeszédetek:
„Legjobban nevet az, ki legvégül nevet!”
Emléktábla avatás
A dicsőséges 1848/49-es forradalmunk és szabadságharcunk leverését követően az önkényuralmi rendszer szorításának lazítását, az Itáliában elszenvedett solferinói csatavesztés (1859. június 26.), majd az ennek következtében megkötött villafrancai fegyverszünet (július 11.) és a háborút lezáró zürichi béke elkerülhetetlenné tette. A magyar katonák most is osztrák érdekekért voltak kénytelenek harcolni. A háború befejezése után Egerben a helyőrségi tisztikar emléktáblát állított a tiszti ház falán annak emlékére, hogy a gr. Haller 12. számú magyar huszárezred kötelékében hősi halált halt, az egri földműves szülők gyermeke, Szakács Antal szakaszvezető. Rivoltában egy francia vadászszázad afrikai katonái közül 20 ellenséget tett harcképtelenné, míg kilenc társa át nem vágta magát az ellenség gyűrűjén. S azután számtalan sebből vérezve, leesett lováról és meghalt.
A kis ünnepség már része volt a nemzet öntudatra ébredésének, melynek külső jelei az 185o-es években is megnyilvánultak: a magyarok megjelenésükben is mutatták nemzeti öntudatukat a Bach-huszárok előtt. Nem vagyunk alábbvalók egy népnél sem – szólt a jelképes üzenet. A dúsgazdag főurak ugyanúgy, mint a szegény polgárok és szorgalmas parasztemberek, kócsagtollas kalapot, zsinóros magyar nadrágot és atillát, sarkantyús csizmát öltöttek ünnepi alkalmakkor. A hölgyek is nemzeti díszbe öltöztek, előkerültek a párták, a pruszlikok és az aranyos főkötők.
Az osztrák kormánypolitikában is érlelődött a politikai fordulat kimunkálása, azonban sok volt a bizonytalansági tényező, nemcsak a külkapcsolatokat illetően, hanem a birodalmon belül is. A háborúskodás következtében az államháztartás katasztrofális pénzügyi helyzetbe sodródott, az államadósság 1861-ben már kétmilliárd háromszázhatvanmillió osztrák ezüstforintra nőtt. Az instabil magyarországi közhangulatot jól példázza Scharapatka csendőr-kapitány, Egerben szolgáló szárnyparancsnok 1859. június 17-én kelt jelentése, mely szerint június 16-án este a városban tizenhárom, az érseki uradalom rétjének szénakaszálásából hazatérő kapás napszámos – a Hatvani hóstya (külváros) területén – 48-as dalokat énekelt, felváltva Kossuth Lajos kormányzót és III. Napóleon császárt éltették és dicsőítették a francia hadsereget, „s közben fenyegetőztek, hogy agyonütik a hivatalnokokat.”
Emlékezés gr. Széchenyi Istvánra
Közismert tény, hogy gr. Széchenyi István (Bécs, 1791. szeptember 21.) 1848. szeptember 5-én, háziorvosa kíséretében indult el Döblingbe, s ott érte a halál 1860. április az 7-ről 8-ra történt éjjelen. Máig tisztázatlan, gyanús körülmények között fordította fegyverét maga ellen.
Falk Miksa ((Pest, 1828. október 7. – Budapest, 1908. szeptember 10.), aki 1850-ben a bécsi takarékpénztárnál nyert alkalmazást, újságírói működését is folytathatta. A Pesti Naplónál és a bécsi Magyar Sajtónál dolgozott. 1858-ban gróf Széchenyi István ismételt meghívására Hopf János kanonok mutatta be Falkot a legnagyobb magyarnak. Falk Miksa annyira hálás volt, hogy ezután hetente 3-4 alkalommal kivitette magát egyik fiával Döblingbe, s cikkeket írt. A gróf bizalmát elnyerte és akkori névtelen iratainak legnagyobb része az ő kezén ment keresztül, némelyekhez előszót, másokhoz egész fejezeteket írt.
Falk így emlékezik Széchenyi halála utáni napokra: „Két nappal utóbb könnyező szemmel s kimondhatatlan fájdalmas szívvel álltuk körül mi, hű tisztelőinek kis csapata, az elfeledhetetlen koporsóját a döblingi kis plébániatemplomban. Alig bírtuk fölfogni, hogy valóban eltávozott közülünk, hogy soha, soha nem látjuk őt többé. Hanem mikor a pap eléneklé „requiescat in pace!” (nyugodjék békében), akkor eszünkbe jutott mindaz, amit szenvedett, hogy idelent nem találhatta föl soha a nyugalmat, melyre beteg szívének oly nagy szüksége volt, s néma áhítattal rebegtük: Az Úr adta, az Úr el is vette, legyen áldott örökké szent neve.”
A Kossuth Lajos által „legnagyobb magyarnak” nevezett politikust nagycenki kastélyának kápolnájában temették el 1860. április 11-én. Tízezren jöttek el a temetésre, pedig a bécsi rendőrség mindent megtett azért, hogy a temetés ne lehessen Széchenyi melletti jelképes tüntetés. Taktikából az illetékes hatóság a gyászjelentéshez képest egy nappal korábbra tette a temetés időpontját. Tolnay Antal nagycenki plébánost utasították, hogy titkokban temesse el a grófot, ne közölje az új időpontot a gyászolókkal. Ám a plébános ellenszegült. Sokan tudomást szereztek a temetés tényleges idejéről, erre április 11-én, a megjelent gyászoló tömeget a rendvédelmi szervek a temető kerítésén kívül tartották. Az országos gyászt sem lehetett megakadályozni. Április 30-án Pesten nyolcvanezren mentek el a Belvárosi templomhoz, ahol Széchenyi jelképes koporsójánál az Akadémia gyászünnepélyt rendezett. A gyászmisét az a Scitovszky János esztergomi érsek mondta, aki 1857-ben országos zarándoklatot vezetett Mariazellbe, s ezzel a hit mezején hívta fel a magyar kérdés megoldatlanságára Európa figyelmét.
A neves felvidéki származású egri költő, Mindszenty Gedeon (Jolsva, Gömör vm., 1829. okt. 8. - Eger, 1877. jún. 5.), főszékesegyházi hitszónok, 1858-tól az egri tanítóképző igazgatója, megható versben emlékezett meg gr. Széchenyi István életművéről.
Széchenyi halálára
(Ápr. 8. 1860.)
Könnyet, könnyet a magyarnak,
Vérkönnyet, szent Istenünk!
Ki búját sok századoknak
Éreztetted már velünk;
István, László s nagy Hunyadnak
Sírtunk már hamvedrein;
Könnyet, könnyet a magyarnak
Újra dúl a honfikín.
Egy országra zúg a bánat,
Egy nemzet zokog ma fel,
Óh, hogy milliók csillagának
Halni, halni, halni kell!
Meghalt a megvíhatatlan
Honszerelmi fájdalom,
Csak a Te búd hallhatatlan,
A Te búd – óh drága hon!
Hol egy porszem a hazából
A dicsőnek nyughelyül,
Melybe munkás homlokáról
Egy forró csöpp nem vegyül?
Nem, óh nem rög, könnyek árja
Vonjon rá örök lepelt,
Mint az ősök szent Dunája
Eltemette hős Etelt.
Mint az ősök áldozának,
Áldozzunk s sír felett,
És szenteljük mind torának
A hozzá hű szíveket;
A dicső halottnak foglya
Úgy is minden honfiszív,
Mely sebében összeomolva
A hon fájdalmával vív.
S Te nagy Isten! Népek atyja,
Adj lelkének nyugalmat,
Kit tán ott is a magasban
A honüdv gondja szaggat?
S add, ha majd sírjához lépünk
Egy jobb korra derülve,
Bizton mondjuk: ha te velünk,
Ki állhat ellenünkbe?
(Mindszenty Gedeon)
Mindszenty Gedeon síremléke Egerben
S ha beletemetkezünk gr. Széchenyi István hitvilágába, irányadónak az 1826 decemberében írt Imáját vesszük alapul. Íme, a szép hitvallás.
„Mindenható Isten! Hallgasd meg minden órai imámat! Töltsd el szívemet angyali tiszta szeretettel embertársaim, hazám és honfitársaim iránt! Világosíts fel engem egy kerub lángszellemével, erős eszével! Engedj a jövőbe pillantanom s megkülönböztetnem a jónak magvát a gonoszak magvától! Add tudtomra, mit tegyek, és miként kezdjem, hogy neked egykor arról a tőkéről, melyet reám bíztál, beszámolhassak! Gondolkodni akarok és dolgozni éjjel és nappal egész életemen át. Segítsd sikerre bennem azt, ami jó; tipord el csírájában azt, aminek rossz gyümölcs lehetne! Nyújtsd segélyedet, hogy minden heves indulatot elnyomhassak magamban! Engedd, hogy igazi lelki alázattal tekintsek mindent a világon, s úgy fogjak hozzá bármihez!”
Az imán átsugárzik, hogy kétféle istenfogalmat vallottak Széchenyi korában a hívek: az egyik népies volt, a másik „tudományos” megközelítésű. A népes istenfogalom inkább ama viszonyt fejezte ki, amelyben a világ Isten mellé áll. A tudományos filozófiai felfogás szerint pedig azt jelenti: amennyire emberi értelmünkkel felfoghatjuk, magában van az Isten. A tudományos istenfogalom a népiesből indul ki és arra épít, de továbbmenve a tiszta értelem segítségével igyekszik behatolni Isten legbensőbb természetébe.
Gróf Széchenyi István
Az alkotmányos kormányzásra való áttérés szándékával 1860. október 20-án jelent meg az ún. Októberi Diploma. Eszerint az uralkodó ezen túl jogait „a Pragmatica Sanctio alapján és teljhatalmunknál fogva” kibocsátott „állandó és visszavonatatlan alaptörvény” alapján az Osztrák Császárság országgyűlései és a Birodalmi Tanács (Reichsrat) közreműködésével kívánja gyakorolni.
Deák Ferenc az 1867-es Kiegyezés nagy alkotója jegyezte meg – igaz jóval később, 1866. február 21-i beszédében -, hogy a diploma kibocsátásában az „opportunitás” vezérelte alkotóit: „Magyarországra nézve nem volt áldásos,” ezért bizonyult elvetélt kísérletnek. Lényegében arról volt szó, amire Kossuth Lajos külön felhívta a figyelmet, azzal, hogy hazánk „országgyűlésileg küldjön képviselőket a birodalmi gyűlésbe (Reichstag)”, azt jelenti, „forma szerint is olvadjon bele az egységes osztrák birodalomba”. Mi mást szolgált volna a Birodalmi Tanács beiktatása a törvényhozások munkájába, a pénz- és hitelügy, a vám- és kereskedelem, valamint a közlekedésügy és a költségvetés jóváhagyásába. Ezek tételesen meg voltak jelölve, az osztrák örökös tartományok közös érdekeinek nevezve. Az októberi manifesztum szavai szerint ugyan a magyar országgyűlés némileg „a régi alkotmány szellemében” nagyobb jogkörrel rendelkezne, de a Birodalmi Tanács illetékességének fenntartása mellett. Személyi változásokra is sor került a zászlósurak között: Gr.Vay Miklós elfogadta magyar udvari kancellárrá történő kinevezését, Majláth György a Helytartótanács elnöke lett, míg az országbíró magas tisztségét Apponyi György vállalta el.
Az Októberi Diploma alapján, Magyarországon a Kancellária 1860. november 26-án megkezdte a főispáni utasításokat szétküldeni, melyek az abszolutista közigazgatás átszervezésének részleteit tartalmazták. (A polgári törvénykönyv életbe léptetésekor 1854-ben Magyarországot öt közigazgatási kerületre osztották.) A törvényhatóságokat visszaállították, s lehetővé tették, hogy a közép- és felsőszintű hatósági ügyintézésnél ismét a magyar nyelvet használhassák.
Bartakovics Béla érsek-főispán szónoklata
Heves vármegye megyegyűlésének tagjai 1860. november 8-án gyűltek össze Egerben, mintegy folytatásaként az 1849. augusztus 16-án kényszerűségből megszakadt ülésüknek. Bartakovics Béla (Felsőelefánt, 1792. április 10.) érsek-főispán fogadta kedvesen az egybegyűlteket, akinek igaz magyarságában, széles látókörében és kitűnő taktikusi érzékében annyira bíztak a képviselők, hogy az országos gyakorlattól eltérően határozatilag mondták ki, hogy újabb eskütétel nélkül foglalhatja el a főispáni széket. (Ez eltért az országos gyakorlattól, mert Szemere Bertalan belügyminiszter 1848. április 20-i rendelete szerint a kancellária által leküldött puritán szövegű eskümintát kellett elmondani a főispánoknak.Bartakovics Béla kétségkívül rászolgált a bizalomra, mert nagy ívű beszédben szólította fel a bécsi kormányzatot, hogy „lege et fide” (törvényesen és hűséggel) kormányozzon. Felvillantjuk az érsek-főispán politikai portréját, hisz személyéhez több, országos politikai kérdéseket találóan érintő nevezetes kijelentés kapcsolódik.
Édesapja Bartakovics Ferenc szintén részt vett egykor a politikai életben, az 1805-1807-es országgyűlésen követ volt. Béla fia Felsőelefánton (ma Horné Lefantovce – Szlovák Köztársaság), a történeti Magyarország Nyitra vármegyéjében született 1791. április 14-én. Sajnos édesanyját, Almássy Ágnest, négy éves korában elvesztette. Tanulmányait Nyitrán, Pozsonyban és Nagyszombaton végezte, majd a bécsi Pazmaneumban hallgatott teológiát. Fiatal korára való tekintettel csak másfél évi várakozás után, 1815. április 15-én szentelték áldozópappá. Ezután Sellyén, majd Muzslán káplánkodott, 1816. novemberében báró Perényi Imre érseki helynök meghívására a nagyszombati egyházmegye adminisztrációjába kerül. Főpásztora látva egyháztörténeti érdeklődését, további tanulmányokra biztatta. Elküldte a pesti egyetemre, ahol sikeresen letette szigorlati vizsgáját. Radnay Sándor hercegprímás 1820-ban a magyar egyházmegyék központjába, Esztergomba nevezte ki érseki levéltárosnak. 1825-ben már prímási titkár, 1830. augusztus 28-án esztergomi kanonok. Szép állomása volt hívatásának, amikor, majd 1831. szeptember 13-án - nagyszombati egyházmegyei joghatósággal - helynöki megbízatást kapott. Termékeny évek voltak ezek életének, joggal írta a Pallas lexikonban egyik életrajzírója, „szelídségével, emberszeretetével, igazságosságával az alatta levő papság tiszteletét és szeretetét nyerte meg.” Helynökként megkapta 1844-ben a c. püspöki címet, amit augusztus 23-án a Szentatya rozsnyói püspöki kinevezése követett. Szerénységét mutatja, hogy amikor Bécsbe rendelték közölni a hírt vele, „az udvari főkorlátnok” előtt szabadkozott, talán nem méltó e tisztségre. Búcsúzásul a nagyszombati helynökségi kerület lelkipásztorai megbecsülésére ötezer váltóforintnyi tőkét tett le alapítványi céllal, hogy annak kamataiból évente jutalmazzák azokat a káplánokat, akik prédikációikkal, spirituális és egyéb tanulmányaikkal (nagyon szerette az egyháztörténelmet) kitűntek.
Termékeny időszak következett számára Rozsnyón is, oly kedvesen emlékezett vissza ezekre a szép évekre, sok karitatív feladatára; Gömör-Kishont vármegye árvíz- és tűzvész sújtotta lakosai részére az ínség napjaiban ételt, pénzt és gabonát osztatott szét. A helyi papnevelő intézet megnyitásához tizenegyezer forintot adott, a néptanítók fizetését kétezer forinttal támogatta, a rozsnyói menház alapjához segélyt adott. Lelkipásztori munkája közben, elfáradva sokat sétált a közeli szépséges csucsomi völgyben, ahol önálló székesegyház (csak 1939-ben épült fel) akkor még nem volt, e kis bányásztelepülésen (Csucsom, ma Čučma) született római katolikus gyermekeket Rozsnyóra vitték be megkeresztelni. Tisztségéből fakadóan tagja lett az Országgyűlés Főrendi Házának, az 1847/48-as sorsfordító években itt szerzett komoly betekintést az országos ügyekbe. Sokat idézték az óta is szarkasztikus mondását, amit akkor tett, amikor V. Ferdinánd 1848. április 11-én szentesítette a magyar forradalom követeléseit tartalmazó sarkalatos törvényeket: ”Verbőczi sem remélte, hogy 3oo év múlva ily fényes temetése leend.”
Bartakovics Béla nem mindennapi körülmények között került Egerbe, kinevezése 185o. április 2-án valóságos nagypolitikai játszma része volt. Az egri egyházmegye érseki széke ugyanis l847 óta, amikor Pyrker János László elhalálozott, gyakorlatilag betöltetlen volt. 1848-ban V. Ferdinánd előterjesztette Lonovics József (1793-1867) csanádi püspököt egri érseknek, a Szentatya hozzájárulása azonban hiányzott, a pápa maga is menekülni kényszerült Rómából 1848 őszén. Lonovics József kényszerlakhelye a szabadságharc bukása után a mölki bencések kolostora lett, és csak 186o-ban térhetett vissza hazájába.
Lonovics József püspök
Ferenc József osztrák császár 1850. november 7-én kelt oklevelének tanúsága szerint kis-apponyi Bartakovics Bélát, belső titkos államtanácsosnak neveztek ki Ferenc József osztrák császár, az okiratot Felix Ludwig Johann Schwarczenberg osztrák miniszterelnök látta el kézjegyével. Bartakovics érsek úrnak e zord időkben való kiállása bebizonyította, amit sem az uralkodó, sem az udvar nem sejthetett előre - noha valószínűleg a politikai számítás volt döntő kinevezésekor - magyarságában, nemzetéhez, egyházához való rendíthetetlen ragaszkodásában a még oly megtisztelő cím adományozása sem befolyásolta. Az 185o-es években az érsek bölcsen távol tartotta magát a politikától, elsősorban egyházmegyéjének lelkipásztori gondjaival foglalkozott. Az 1852/53-as tanévban beindította Egerben a 8 osztályos gimnáziumot, az érseki jogakadémia visszaállítása azonban csak 186o-ban sikerült neki.
Eger régóta húzódó úrbéri és felszabadulási perét, nagyfokú rugalmassággal 1854. december 10-én, közmegelégedéssel lezárta. Ebben a kettős földesurasság (az érsekség és a főkáptalan) 50 000 forint készpénzlefizetése mellet lemondtak a borkilencedről, a szőlőaljai taksákról, és a városnak örökös birtokába adták a haszonbérletben használt legelőket stb. A pénzből tízezer forintot az érsekség iskolaépítésre adományozott.
Az Októberi Diploma alapján Egerben 186o. november 13-án jelentette be Lakner Antal megyei biztos a városi képviselőtestület ülésén, hogy Csepcsányi Gellért a polgármesteri széket bitorló egyén lemondott tisztikarával, mert „hivatalosodásában a nép hangulatával nem találkozván, s így irányában a közönség bizalmatlansággal viseltetett.” Helyét Schaffner János foglalta el, akinek elvhűségéről senkinek sem volt kétsége, hisz a szabadságharc idején is a város élén állt. Nyomban ki is jelentette november 14-i beiktatásakor, az erőszakkal eltávolított tisztviselők mind visszakapják állásukat. Szomorúan voltak azonban kénytelenek megállapítani, a 28 főből 1849 óta hatan már elhunytak, hárman elköltöztek Egerből, így helyettük új tisztségviselőket választottak, szigorúan „az 1848-as törvények alapján”. Schaffner János polgármester egyúttal kérte a képviselőtestületet, mindenkori helyettesének, a főbírói állásra Csiky Sándor képviselő urat nevezzék ki. Közfelkiáltással, egyhangúan teljesítették kérését, melyre válaszul Kossuth 49-es kormánybiztosa, amikor megköszönte a bizalmat, példás politikai hitvallással állt ki a forradalom eszméi mellett, s kijelentette, „bár a jelenben is fennálló rendszer alatt közszolgálatot viselni elve, s meggyőződése elleni”, a felkérésnek most mégis eleget tesz, és „egyedül a hazai törvények értelmében fog hivatalában eljárni”.
Eger város tisztikarának törvényes eskütételét Schaffner polgármester szép szavakkal zárta: ”12 éve, hogy az 1848-ik évi törvények által természetes jogaiba visszahelyezett Eger városának jogi védelmét” a polgárok „kezeink közé” letették, tíz éve pedig annak, hogy ”a Sors által abba gátoltatva szétszakítatnák”. S most, „szomorúan nézve körül, észrevehetni, azóta mily sokan hiányoznak…” Ezután a később oly gyakran követett passzív ellenállás követését ajánlva kijelentette, jelen körülmények között „biztosabban juthatni célhoz hallgatással, mint kitöréssel”. Legyen jelszavunk, „Omne initium docum” (Minden kezdet tanulással jár). Beszédét igaz magyarságunkra és elszántságunkra utalva így összegezte: ”A veszély kezdetén állunk, nem hirtelenkedve, de nem is gyáván”.
Heves vármegye megyegyűlésének újjáalakulását követően első ülését 186o. december 12-re tűzték ki. Igen szép gesztusa volt a hevesi polgároknak, hogy a megyegyűlés előtti esten fáklyás felvonulást rendeztek Bartakovics Béla érsek-főispán és Almásy Pál, a külföldi emigrációból hazatért egykori képviselőházi másodalelnök tiszteletére. Köszöntő beszédet mindkét helyen Csiky Sándor mondott. Gobády János horti róm. kat. plébános pedig Pájer Antal főtisztelendő úr alkalmi versét szavalta el:
Fent a szélben nézd a zászlót,
Vérrel írtuk rá a jelszót:
Élni, halni a hazáért!
Verd meg Isten, aki mást ért!
Most legyünk már, most legyünk már,
Talpig magyarok,
S e hazára a dicsőség,
Napja felragyog.”
Pájer Antal
Bartakovics Béla érsek-főispán 1860. december 12-én az összehívott megyegyűlésen hazafias beszédet mondott, majd bejelentette, a törvényeknek megfelelően az 1848-as tisztikar lemondott, az új választásig Berecz Ferencet bízta meg az ügyészi teendőkkel, Kovách Lászlót pedig jegyzőnek nevezte ki.
A helyettesítés csak egy napig tartott, mert másnap már sor került az általános tisztújításra. Az első alispán gr. Szapáry Gyula, a másodalispán Lipcsey Imre lett, a főügyész Berecz Ferenc, a főjegyző Kovách László maradt. E választás alkalmából a jogfolytonosságra hivatkozva felolvasták az 1848-i évi bizottmányi tagok névjegyzékét, s aki a gyűlölt Bach rendszer alatt hivatalt viselt, azt kiáltotta a közgyűlés, „Meghalt!”, és a névjegyzékből törölték. Befejezésül Heves vármegye bizottmánya határozatban kimondta, rajta kívül más törvényes hatóságot nem ismer el a vármegyében, az 1848-as törvények értelmében az udvari kancellária és helytartótanács is törvénytelen. Sürgette a népképviseleti országgyűlés mielőbbi összehívását.
Bécs októberi alkotmányos kísérletének kudarcát az uralkodó kamarilla is felismerte. Ferenc József 1861. január 16-án újabb leiratban tudatta hazánk népével, hogy a Diploma nem hozta meg a várakozásának megfelelő, a közélet normalizálásához szükséges belső nyugalmat Magyarországon. A leírat megállapításai, mely szerint „az összeesküvőknek és lázítóknak, a birodalom és uralkodói jogok ’kiengesztelhetetlen elleneinek’ a bizottmányokba választását, az adó megtagadására való izgatást… egyes megyék törekvését nemzetőrség felállítására… azt, hogy törvényes jogaik korlátain messze túlterjedő független állást követelve, már szinte minden államhatalmat magukhoz ragadni nem átallanak”, s ezt nem tűrheti. Elrendelték: 1. A bizottmányokba választott „hűtlen és felségsértő” egyének tagságának megszüntetését. 2. Az adóbehajtás akadályainak felszámolását. 3. Az ideiglenesen fenntartott törvényszékek működését sértő határozatok eltiltását. 4. Az 1848-as törvények közül a Diploma által felülvizsgálatra a magyar országgyűlés elé utalt törvények alkalmazásának szigorú tilalmát.
Heves vármegye erre úgy reagált, hogy 1860. január 28-án megalakította központi választmányát és újjáalakította a választókerületeket. A 170. számú közgyűlési határozatában pedig a január 16-i császári leiratot elítélte, melyet Földváry János, az önkényuralom idején kinevezett megyefőnök, királyi biztos útján megsemmisíttetett, és a jegyzőkönyvből töröltetett.
E részintézkedéseket az 1861 februárjában kibocsátott uralkodói pátens foglalta keretbe, mint a centralista kormányzati elvhez való visszatérés megtestesítője. A „Februári pátens” törvénycsomagnak volt bevezetője, és az alkotmány igényével lépett fel. Az uralkodó és a kormány tagjai által aláírt pátens után „a birodalmi képviseletről” szóló alaptörvény következett, melyet kiegészített a tartományokra vonatkozó rendelkezés, mely egyúttal szabályozta a tartománygyűlési és a birodalmi tanácsba való választásokat.
A Pátens szerint „a birodalmi képviseletre a Birodalmi Tanács (Reichsrat) hívatott, mely főrendiházból és képviselőházból fog állni. Különbséget tett „általános birodalmi tanács” és „szűkebb birodalmi tanács” között, az utóbbihoz a magyar Szentkorona fennhatósága alatt állók nem tartoznak. (A későbbi dualista elrendezés előképe ez, noha a nép szuverén akaratára való utalás a Birodalmi Gyűlés, a Reichstag fogalmával jobban kifejezhető lett volna, de magyar szempontból egyik megoldás sem volt elfogadható.) A Februári Pátens értelmében a Reichsrat „alsó” kamarájába Magyarország 85, Erdély 26 képviselőt delegálhatott, s ez által a nem magyar tartományok jogot formáltak volna a kizárólagos magyar ügyek tárgyalására is. Deák Ferenc már idézett 1866. február 21-i beszédében mondta: „Ő felsége látta, hogy az októberi diploma nem elégítette ki népeit. Előállott az opportunitás egy harmadik embere és megcsinálta a februári pátens. Azt mondta: ’Szépen, csendesen elérjük mindazt, mit milliókkal és nem tudom mennyi fegyveres katonával nem tudtunk elérni, a szabadság pajzsa, vagyis inkább a szabadság álarca alatt. A következmény megmutatta, hogy az oppurtunitás ezen embere is hibázott”. Igaza volt Deáknak, ugyanis hamar kitűnt, még a legaulikusabb magyar konzervatív körök is úgy vélekednek, magyar képviselők küldése a birodalmi gyűlésbe (Reichsrat) azt jelentené, hogy a magyar királyság önállóságának még a látszata is eltűnne, ebben közreműködni, valamiféle tartományúrként, hazaárulással lenne egyenértékű. Bartakovics Béla, a nagy tekintélyű egri érsek kijelentése volt a mértékadó, aki nem volt rest kimondani Ferenc Józsefről a jogi értelembe vett igazságot: „Non est unctus, non est coronatus, non est rex noster” (Nincs felkenve, nincs megkoronázva, nem a mi királyunk.)
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Eger, mint hevesi ellenzéki fellegvár 1861. február 18-21. között újabb zsandárjelentések tárgya lett. A megyegyűlésen szinte valóságos forradalmi hangulat uralkodott: Erdődy földbirtokos minden érintkezés megszüntetését követelte a „gyalázatos kormánnyal”. Gróf Szapáry Gyula (1832-19o5) alispán hozzáfűzte, „vérben síró hazánkat” mielőbb az 1848/49-es alapra kell visszahelyezni, beleértve a Habsburg-ház trónöröklési jogának megtagadását. (Szapáry kanyargós életútjára érdemes odafigyelni: 1860-ban Heves és Külső-Szolnok megye első alispánja, 1867-69. között már főispán, 1870-től államtitkár, majd Tisza Kálmán kormányának pénzügyminisztere, 1890-92 között kormányfő!)
Ehhez Szontagh Pál hozzáfűzte, minden esetleges alkut elutasít a nemzet és az uralkodó között, mert „Ferenc József, mint útonálló, rabló erővel kizsákmányolja hazánkat”. Szontagh nyíltan megmondta: Ferenc Józsefet nem tekinti magyar királynak, csupán kormányzónak, akit a trónról való lemondásra „fegyverrel kényszeríteni” kell. Hosszúfalusy, Borsod megyei földbirtokos ehhez nyomban hozzáfűzte, meg kell kezdeni haladéktalanul a honvédek összeírását, mert „úgy sem marad egyéb hátra, mint e hazának szentesített jogait fegyveres erővel visszaszerezni”.
Felszólalt Németh Albert volt 48-as képviselő, Lipcsey Péter másodalispán, Papp Pál kápolnai postamester és Lengyel Miklós kanonok, akik azt követelték, hozzanak határozatot, mely Ferenc Józsefet közpolgárnak nyilvánítja.
E pontnál felállt Bartakovics Béla érsek-főispán, jól tudta, hogy helyén maradása, egyetértését jelenti kifelé, s ez számára végzetes lehet, ezért kivonult az ülésteremből. Később Bécsből magyarázatot is követeltek tőle. Mindenesetre a megyegyűlés határozatot hozott, mely szerint az uralkodó nem magyar koronás fő, ezért rendeleteit úgy kell értelmezni, mintha magánszemélytől érkeztek volna és irattárba kell helyezni. A „megingott bizalom visszatérésére” csak akkor lehet számítani, ha a nemzet visszanyeri „boldogító törvényeit”, értvén ez alatt a forradalom idején hozott törvények hatályosságának visszaállítását. Ez tartalmazta a felelős magyar minisztérium, vagyis kormány felállítását, az emigránsok hazatérésének engedélyezését, a csendőrség, rendőrség és pénzügyőrség hatáskörének szigorú törvényi szabályozását, valamint a katonaság alkalmazásának nemzeti szempontú rendezését.
A Helytartótanács egyelőre megelégedett Bartakovics Béla főispán magyarázatával, miszerint „az uralkodó személyét sértő óvás keletkeztét csupán némely rakoncátlan egyén fondorkodó túláradásainak, korántsem a megye többsége valódi kifejezésének tekintené”, valójában időt akartak nyerni.
Ily előzmények után mindenki természetesnek vette, hogy Csiky Sándort 1861. március 14-én ismét megerősítette Eger város polgársága képviselői megbízatásában. Ellenfele Alexy Mihály, káptalani alapítványi ügyész a szavazás napján visszalépett hajdani mentora javára. Emlékezzünk hajdan Csiky ajánlotta őt írnoknak, Kossuth Lajosnak.
Az 1861. évi februári császári pátens alapján 1861. április 2-án összeülhetett a magyar országgyűlés, a budai királyi várpalotában. Soha nem feledhetők e derék magyarok erőfeszítései hazánk sorsának jobbra fordítására. Bartakovics érsek úr 1873. május 30-án Egerben hunyt el, de szülőföldjén, Felsőelefánton (ma Lefantovce, Szlovákia) temették el. A honatyák és az érsek úr emléke szívünkben él!
Irodalom:
Egri császári-királyi megyehatóság tisztikara 1849-1860. Interneten: ww.hevesarchiv.hu/data/files/280022216.pdf.
Falk Miksa: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála (1866) http://mek.oszk.hu/04700/04704/html/falkszechenyi0001.html
Szent István népe imádkozik. Szerk. Szabó Géza kanonok. Budapest, 1991. Agricola Kiadó és Kereskedelmi Kft. 206. old.
Mindszenty Gedeon: Újabb költeményei. Kiad. Lonka Antal. Pest, 1868. 158-160. old.
Sebestény Sándor: Csiky Sándor országgyűlési képviselő titkos naplója. Kézirat, 546 old.
Juilius Jacob von Hajnau. Wikipédia.
In. https://hu.wikipedia.org/wiki/Julius_Jacob_von_Haynau
Mikor nem koronázott Ugocsa? In. http://laudator.blog.hu/2011/04/19/quando_ugocsa_non_coronavit_mikor_nem_koronazott_ugocsa
Dr. Sebestény Sándor
ny. országgyűlési szakfőtanácsos, egyetemi kutató, főisk. docens
Megjegyzés küldése