Hálát adunk a sorsnak, hogy azokkal lehetünk együtt, akik az életünk értelmét, a nem hiábavaló célt jelentik számunkra.
Micsoda karácsony...! Fekete a határ, akár a csillagok nélküli, ismeretlenbe vesző éj. Márpedig a titokzatos sötétség bizony félelmet gerjeszt, a félelem pedig fohászt: kellene hát valami vezérsugár, de legalább pislákolás, hogy tudjuk, hol vagyunk, merre tartunk. Vagy még jobb lenne, ha üstökös csóvája világítaná be a teret, hiszen az sem mindegy, hogy hová érkezünk.
Hogy a célhoz érve megnyugodhassunk: nem hagyunk káoszt magunk után. Ha söprögetni valónk akadt volna netán, kisöprögettünk még erőnk teljében, így azután most eljöhetett az ideje a megnyugvásnak. Várhatjuk az üstököst.
Komfortossá tesszük a szobát, narancsillatúvá, ám a meghittséget nem a gyanta töménységétől, a mákos kalácstól, a töltött káposzta párájától reméljük. Mindezekre csupán azért van szükségünk, hogy ez az este mégis csak más legyen, mint a többi. A magunk megnyugtatására.
Az igazi különbséget a csillagszórók jelentik! Ahány szikra, annyi szempár a múltból, a mi önző, talán, talán nem is szeplőtelen, de mégis csak a saját kis múltunkból. Szempárok, amelyek mindig figyeltek ránk, feltétel nélküli szeretettel óvták lépéseinket; tekintetek, amelyek erőt adtak, mielőtt megroppantunk volna. Ezek a szemek most is számolatlanul szórják a parazsukat, vigyázva, hogy valóban a lélek felemelése legyen a pillanat.
Amikor mi, itt maradottak, körbeálljuk a fát, hálát adunk a sorsnak, hogy azokkal lehetünk együtt, akik az életünk értelmét, a nem hiábavaló célt jelentik számunkra. Nincs annál nagyobb öröm, ha a szikrák fénye a szeretteink szemében tükröződik vissza. Így, ettől lesz hófehér a karácsony...
Tari Ottó / heol.hu
Micsoda karácsony...! Fekete a határ, akár a csillagok nélküli, ismeretlenbe vesző éj. Márpedig a titokzatos sötétség bizony félelmet gerjeszt, a félelem pedig fohászt: kellene hát valami vezérsugár, de legalább pislákolás, hogy tudjuk, hol vagyunk, merre tartunk. Vagy még jobb lenne, ha üstökös csóvája világítaná be a teret, hiszen az sem mindegy, hogy hová érkezünk.
Hogy a célhoz érve megnyugodhassunk: nem hagyunk káoszt magunk után. Ha söprögetni valónk akadt volna netán, kisöprögettünk még erőnk teljében, így azután most eljöhetett az ideje a megnyugvásnak. Várhatjuk az üstököst.
 |
| illusztráció |
Komfortossá tesszük a szobát, narancsillatúvá, ám a meghittséget nem a gyanta töménységétől, a mákos kalácstól, a töltött káposzta párájától reméljük. Mindezekre csupán azért van szükségünk, hogy ez az este mégis csak más legyen, mint a többi. A magunk megnyugtatására.
Az igazi különbséget a csillagszórók jelentik! Ahány szikra, annyi szempár a múltból, a mi önző, talán, talán nem is szeplőtelen, de mégis csak a saját kis múltunkból. Szempárok, amelyek mindig figyeltek ránk, feltétel nélküli szeretettel óvták lépéseinket; tekintetek, amelyek erőt adtak, mielőtt megroppantunk volna. Ezek a szemek most is számolatlanul szórják a parazsukat, vigyázva, hogy valóban a lélek felemelése legyen a pillanat.
Amikor mi, itt maradottak, körbeálljuk a fát, hálát adunk a sorsnak, hogy azokkal lehetünk együtt, akik az életünk értelmét, a nem hiábavaló célt jelentik számunkra. Nincs annál nagyobb öröm, ha a szikrák fénye a szeretteink szemében tükröződik vissza. Így, ettől lesz hófehér a karácsony...
Tari Ottó / heol.hu
Megjegyzés küldése