Több mint ötven esztendeig nyugtalanította-izgatta az érdeklődők figyelmét az a vaskos kötet, melyet Gárdonyi Géza titkosírással írt. Mint rejtélyes és féltett relikviát őrizték az egri emlékmúzeumban, s mivel tartalmát, hasznát, valamint latin betűs címfelirata (a T i b e t a n g r a m m a r) értelmét nem ismerték, titkos naplónak vélték s keresztelték el.
Megfejtése egyre kilátástalanabb vállalkozásnak tűnt. Az első próbálkozók - köztük neves tudósok - sorra csődöt mondottak: nem tudtak mit kezdeni a sajátos, minden korábbi hasonlótól elütő írásrendszerrel. Csak távolról hasonlított a régi magyar rovásíráshoz; egyesek asszír, ind, héber, egyiptomi elemek követhetetlen-furcsa keveredését látták benne.
De az író családtagjai is majdnem ugyanúgy találgatásokra kényszerültek, mint a rejtjeles írások szakértői. Hogy tudhatták volna, mi lappang a kalligrafikus ábrák mögött, amikor erről az író nekik sem igen beszélt! Egyik fia, József, úgy tudta s azt állította, hogy "tibeti írása (vagy ahogy a családban nevezték: t i b e t ű i) kulcsát" apja "magával vitte a sírba".
A Gárdonyi-műveket kedvelő olvasók, kutatók, muzeológusok azonban nem akartak, nem tudtak belenyugodni ebbe. A kortársi emlékezésekhez fordultak tanácsért. Újra és újra elhangzott hát a kérdés: vajon milyen meglepetést tartogatnak a titkosírásos feljegyzések? Mert közben kiderült, hogy nem egyetlen kötetet, hanem a naplószerű füzetek, noteszek egész sorozatát kellene megfejteni - ha tudni lehetne, hol lelhetők föl ezek. S amíg a kérdések, illetve a vállvonogató, hevenyészett válaszok megfogalmazódtak, az író személyisége körül gyűrűző, tetszetős-hamis legendák furcsa epizódjává nőtt a titkosírás is - csakúgy, mint a Gárdonyi "nőgyűlöletére", egyre zártabb-menekülőbb természetére, "különc" hajlamaira, "misztikus elrévedezéseire", zárt spalettás és tetővilágításos szobájára utaló, felszínes híresztelések.
Igaz, tréfacsináló kedvében olykor maga az író is hozzájárult a gyanú magvainak elhintegetéséhez. Úgy hírlik, amikor már nem bírt a jólértesültségüket fitogtató riporterekkel, akik életének intim részleteiről, munkamódszeréről, terveiről, sikereinek hátteréről faggatóztak nála Egerben, és szenzációt szimatoltak minden lépésében, épp hieroglifjeivel hessegette el íróasztalától a túlságosan kíváncsi tekinteteket.
Tény, hogy egyszer egy titkosírásos jegyzetét mutatta fel beugrató magyarázatul - a záporozó kérdések megválaszolása helyett. Mécs Alajos 1921 nyarán megjelent riportjából olvashatjuk: "Már szedelőzködtünk, amikor egy kínai írással telejegyzett puha füzetet tett elénk: a naplója volt. Az első pillanatban azt hittük, hogy valaki kínai nyelvre fordította, de Gárdonyi csakhamar felvilágosított arról, hogy ez nem kínai, hanem az ő külön írása és azt rajta kívül ember elolvasni nem tudja." Az egri múzeumban látható újságlapon az idézett részt így igazította helyre Gárdonyi: "Én ugyan nem tettem, hanem ők szemlélődtek az íróasztalomon." Nyilván nem szerette, ha illetlenül s kéretlenül keresgéltek ott. Ellenben gyakori, kedves vendége, a P e s t i H í r l a p tudósítója, Porzsolt Kálmán kérésére szívesen felolvasott néhány részletet a titkosírásos munkáiból: "pár leplezetlen igazságot élő emberekről s megfigyeléseket az életről". Porzsolt 1922 őszén (mindjárt az író halála után) közzétett, A p r ó s á g o k G á r d o n y i r ó l című memoárja így kommentálta: "Galambtojás nagyságú arabeszkek egymás mellé rakva. Több füzet van így teleírva, inkább telerajzolva... Kincs volna az irodalomra, ha meg tudnák fejteni Gárdonyi hieroglifáit."
Gárdonyi József - a már-már felduzzadt legenda szálait tovább kavarva - úgy vélekedett, hogy apja "a hun és a tibeti ékírásból" indult ki s olyannyira "megtanulta a tibeti nyelvet", hogy "irodalmi jegyzeteit is ezen a nyelven készítette". Mint ahogy a pogánykorhoz, kalandozásokhoz fűződő regénye váza készült: hogy senki meg ne tudja, mit tervez, mit ír, amíg be nem fejezi a művét. Mi már tudjuk, amit a kortársak nem tudhattak: hogy Gárdonyi titkosírásának semmi köze a tibetiek nyelvéhez, legfeljebb formális hasonlóságokat mutat a keleti írásrendszerek jobbról balra és alulról fölfelé haladó sorelhelyezésével. Hogy a sokat emlegetett, az író ajkán is el-elhangzott t i b e t i jelző átvitt értelmű. Nemcsak hogy magyarul rótta minden művét, gondolatát, ötletét Gárdonyi, hanem általuk nyelvünk "magas, elzárt Tibetjébe" is akart kaput nyitni, rejtélyes játék formájában, ahogy korábban az öröknaptárt is kitalálta és népszerűsítette.
Bárhogy nyilatkozott a nyilvánosság előtt, számított a megfejtők buzgalmára, és számolhatott a majdani közzététel lehetőségével, az önigazolás szükségességével is, nemcsak a művei iránt nem szűnő érdeklődéssel. A F ő k ö n y v (tartalma szerint szinonimagyűjtemény) borítójára írt, kiemelt "útbaigazítás" rá a bizonyság: "Gratulálok, ha megfejtened sikerült: a magyar nyelvnek magas, elzárt Tibetjébe találtál kaput. Ha addig eljutsz, ameddig én, megtalálod azt az aranyalmafát is, amelynek neve: analógia."
De hasztalan volt minden erőfeszítés: sokáig rejtve maradt még az "aranyalmafa titka". Közben elárvult a T i b e t a n g r a m m a r: sok fontos kézirattal együtt nyoma veszett a titkosírásos feljegyzések nagyobb részének. Azt lehetett gondolni, hogy a háború alatt megsemmisültek, s csak az apja hagyatékát gondosan rejtegető Gárdonyi Sándor (a másik fiú) halála után kerültek elő. László János, aki az ötvenes években, meglehetősen kedvezőtlen feltételek közt dolgozott a megfejtés érdekében, csak a múzeumban őrzött szótáranyaghoz jutott hozzá, bár e körülménytől függetlenül is tévútra csúszott. Voltaképp holtpontra jutott az akkori közvélemény jelentékeny részének tetsző, de - mint azóta kiderült - teljesen elhibázott hipotéziseivel, amiket az I r o d a l o m t ö r t é n e t 1955. évi harmadik számában ismertetett.
Talán mondanunk sem kell, hogy (mai szemmel nézve, illetve Gárdonyi kései műveit ismerve) az író rangjához, világlátásához mennyire méltatlan, megalázó eljárás volt László János önkényes fogása, bátorsága, amellyel az idegbetegnek, sőt félig-őrültnek képzelt Gárdonyi "elszomorító" anamnézisét vázolta föl. Nem csupán a titkait féltő, melengető fantaszta, hanem a "józan nappalainak" ellentmondó, "ópiumos-morfiumos" lázálmainak s "éjszakai" spiritiszta szeánszainak élő, túlvilági szellemekkel társalkodó ember tükörképeit vélte felfedezni a titkosírással rögzített - s számára csak zavaros szóhalmaznak tűnt - műben.
Az író "okkultizmusáról" szóló mesékkel hozta összefüggésbe titkosírása gyakorlatát, mely - úgymond - rendszerességével együtt megfejthetetlen, mert élete utolsó éveiben teljesen elszakadt már Gárdonyi "az emberi és társadalmi realitásoktól": "Kétségbeesetten kopogtat éjszakáról éjszakára egy nemlétező ajtón, hogy végre hallják már meg mögötte a nemlétező patrónusok. Görcsösen ragaszkodik a maga elképzelte szellemekhez, de csak zavaros, üresen kongó szavak buggyannak fel... tolla nyomán... Segítségkérő arccal fordul gyötrelmes éjszakáinak árnyai felé, »szellemszájak« diktálását, »szellemszemek« intését várja és feltehetően a rögeszmétől megszállottságával mozgatja az abc-vel teleírt papíron a pénzdarabot vagy a poharat... agya botlik, de görcsös makacssággal fut ködképek után" stb. Mint aki folyvást "az irrealitások csalóka és nyomasztó birodalmában", az istenektől várja: sugalljanak neki remekműveket. Neki, aki maga volt a médium is: "nyugtalan éjszakáinak révületében egymaga rótta papírra a megjelenni vélt szellemeknek tulajdonított hallucinációit". Ezzel magyarázza aztán László János azt is, hogy az általa kimutatott szöveg széteső: szinte értelmetlenül "körbekeringő szavak monoton zenéje".
Alapvető tévedése az írásmód jellegének megítélésében mutatkozott: hogy "sokezer, egymástól különböző jelcsoportot" tételezett fel. Először jól látta az alapjelek geometriai egyszerűségét, "szeszélyes összeolvadásuk" viszont annyira megzavarta elképzelését, hogy arra gondolt: bizonyára mindent megtett Gárdonyi "az elolvashatatlanság érdekében". Félrevezette Gárdonyi József állítása is, miszerint apja "a magánhangzókat elhagyta és ugyanarra a mássalhangzóra több egymástól teljesen különböző jelet használt", gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se írjon le választott jeleivel olyan szót, amelynek kibetűzéséből elindulva összeállítható lenne a "sokvariációs betűsor". László János ugyan többszáz-ezer variációt végiggondolt, feltételezve, hogy "a naplóban csak a legritkább esetben" fordulhat elő "ugyanaz a jelcsoport". Egy-egy mássalhangzónak húsz-huszonöt különböző jelét kereste az írásképekben, s kiszámította: "ha egy öt jelből álló szóra mássalhangzóként húsz-húsz jele volt Gárdonyinak", ezt a szót (a húsz az ötödiken hatvány mintájára) már több mint hárommillióféleképpen írta - írhatta - le. (Arra nem gondolt László János: hogyha valóban így történt volna, mikor lett volna rá elég ideje Gárdonyinak, amikor igencsak gyűltek, szaporodtak íróasztalán s fiókjaiban a művek?) Csupán a F ő k ö n y v forgatása alapján nem tudta (vagy inkább nem merte) elkülöníteni egymástól a 41 hangjelet, illetve betűmegfelelőjükkel azonosítani ezeket, jóllehet "40-45 elemet" gyűjtött ki ő is.
Az 1965 végén, fiókszámra előkerült (többféle, részint vegyes összetételű) titkosírásos feljegyzések nemcsak váratlan lendületet adtak a megfejtés nehéz munkájának folytatásához, hanem szinte új irányt is diktáltak. A múzeum új szerzeménye többszörösen felülmúlta már terjedelemben a T i b e t a n g r a m m a r-t. Az érdekes családi okmányok, több mint ezer levél, sokezer kéziratlap között többszáz kartoncsíkot is találtak: az ugyancsak titkosírásos "egyiptomi szeletek"-et. Át kellett nézni tüzetesebben ezeket, és komolyabban fontolóra venni, amikor újságkivágatokon, kéziratlapokon, borítékokon is fel-felbukkantak rejtjeles sorok, olykor a folyóírással írt műrészletek, sokatmondó utalások, jegyzetek szomszédságában.
Mindez még kevés támpontul szolgált, de már a László-féle okfejtés revíziójára ösztönzött, egyszer-egyszer bizonyítva már annak kétségbevonhatóságát, illetve sejtetvén Gárdonyi titkosírásának valamiféle gyakorlati értelmét. A sokféle papír, füzetfajta, színes írószerszámok használata, s különösen a térkihasználás módja, az egyszerűtől a bonyolult felé haladó rajzosság, az írásmód jellegzetességeinek fölismeréséhez jobb feltételeket nyújtott; s ne feledkezzünk meg arról a szellemi konjunktúráról sem, ami a beporosodott, sematikus Gárdonyi-szemléletünk alaposabbal, megbízhatóbbal való kicserélését eredményezte a hatvanas években, az íróra vonatkozó ismereteink állandó bővülésével, valamint életműve java termésének rendszeres kiadásával.
A megváltozott körülmények között - a munka anyagi és erkölcsi feltételeit megteremtő egri múzeum felhívására - huszonketten jelentkeztek a különös-ritka hagyaték ismeretlen tartalmának földerítésére. Tanárok, diákok, munkások, orvosok, közgazdászok, tisztviselők és mások; a titkosírásos rendszerek-formák ismerete vonatkozásában laikusok és szakképzett kutatók. Gilicze Gábor (egyetemi hallgató) a F ü l e s rejtvényújságból, Gyürk Ottó (honvéd alezredes) egy televíziós vetélkedőből értesült a szokatlan feladatról. A két sikerrel járt megfejtő különböző módon közelített tárgyához (az egyik segédeszközök nélkül, a másik a korszerű technikát hívta segítőtársául), s fölfedezéseik egy napon egybehangzottak.
Ami hosszú ideig reménytelennek látszott, egyszerre csak megvilágosodott. Kiderült, hogy Gárdonyi rejtjeles írásmódja valóban gondosan-ötletesen kitervelt munka - annak ellenére, hogy elsajátítása nem okozhatott évekre szóló kötöttséget. Gárdonyi jegyzeteinek, vázlatainak rögzítését, továbbá a készülő művek szerkezetének ellenőrzését, alakrajzainak finomítását, stílusának csiszolását pedig - minden furcsaságával együtt - megkönnyítette. Hiszen bizonyos idő eltelte után - mint ezt családja is jól látta - már a folyóírás gyorsaságával használta Gárdonyi a titkosírást.
Betű szerinti írás ez, elenyészően csekély rövidítéssel, sőt a magánhangzók rövidségét-hosszúságát is jelölte Gárdonyi, nemcsak a kettős mássalhangzókat. S ismét hangsúlyozni kell: betűrendszerét pont-vonal-körív elemekből, illetve ezek dőlésirány szerinti kombinációiból alakította ki. A kéz kényelmét segítő megoldásokra vonatkozóan ugyancsak találtak néhány táblázatot; egyiken harminchat előírás, példával. ("A k az ó előtt mentül fekvőbb, antul könnyebben átvonható az ó-n." "A t-t hagyd ki, mikor írsz. Utólag írd, hogy átvonhasd a többin." "Gubancolásban két szó olyképp is irható egymásra, hogy az egyik vékonyvonalú... Először a vastagot írd. Náddal.")
Munkájuk izgalmas fordulatáról már tájékoztatást adtak a megfejtők a sajtóban. Itt elegendő talán a leglényegesebb mozzanatokra utalni. Gilicze Gábor - a hangzók törvényszerűsége alapján - a t jelét sejtette egy karton-csíkon többször egymás mellé rajzolt jelben, majd számtalan találgatás során eljutott a második és harmadik betű azonosításáig; aztán már meg sem igen állt, amíg fel nem göngyölítette a többit, hogy folyamatosan olvashassa Gárdonyi szövegeit. Gyürk Ottó először a számjelgyanús részeket szűrte ki, a keltezések feltételezésével, s a III. D e c l i n a t feliratú tábla (pénzügyi kimutatás a szerzői díjakról) elemzése révén jutott az első, nyomravezető eredményhez: az év utolsó hónapja fedőjelének (illetve, mint később bebizonyosodott: fedőnevének, a karácsony hónapjának) felismeréséhez, majd a számok megfejtését bizonyította be. Az áttétel - a szövegek olvashatóságának biztosítása - sem kevés időt igényelt - az után, hogy a megfejtést megtörténtnek lehetett nyilvánítani.
Mert a hangjelek önmagukban való egyszerűsége ellenére bonyolult, sőt a kiismerhetetlenség benyomását kelti Gárdonyi titkosírása, apró trükkök beiktatásával. Az alapjelek később sem módosultak, hanem azok más és más irányú alakzatokká tömörülő illeszkedésével lepnek meg. Időbeni fejlődésüknek, illetve a kezdeti megoldások továbbfejlesztésének végigkísérése érdekes tanulmány lehetne.
Ilyen előzmények után nyugodtan közrebocsátható ez a szemelvényes, de sokfelé ágadzó-bogadzó válogatás a titkosírásos feljegyzésekből, mely bizonyára nemcsak a szakmabeliek, írók, művészek, nyelvtudósok, hanem az olvasók szélesebb körében is érdeklődést kelt; még jobb, ha elgondolkoztató vitákat indít el, melyekből - megítélésünk szerint - a ma írói gyakorlata is hasznosíthat egyet-mást. Mert ez utóbbi - az alkotói vitaszellem - sem esik oly messze Gárdonyi eredeti célkitűzésétől, mint első hallásra gondolhatnánk.
Ez a könyv újabb, de már sokkal kellemesebb leckét ad fel az irodalomtörténet-íróknak. Biztatóbbat, mert nemcsak feladatot ró ránk, hanem biztos fogódzókat is kínál hozzá.
fotó: metropol.hu
forrás - további tartalom - mek.oszk.hu
Megjegyzés küldése