Tizenöt éve, amikor a Nagy Könyv című programsorozat keretében egy ország kereste a legnépszerűbb regényt, akkor is Gárdonyi monumentális műve lett az első (ami persze egy csomó egyéb érdekes kérdést is felvet, leginkább azt, hogy vajon akkor is így lett volna, ha nemzedékek óta nem ez az egyik legstabilabb tétel a kötelezők listáján?).
A regénynek és a belőle készült filmnek kétségtelenül elég masszív olvasói-nézői bázisa van, viszont az általános iskolásokon kívül a nagy többség úgy beszél erről a könyvről, hogy olvasmányélménye legalább 10-20-30 éves, vagy még annál is régebbi. Pont ezért gondoltuk, hogy itt az ideje újraolvasni a könyvet.
Az Egri csillagok 1899-ben folytatásokban jelent meg a Pesti Hírlap hasábjain. A decemberi számban Gárdonyi felidézte az írás előzményeit, egészen pontosan azt a napot, amikor felvitte a fiát az egri várba, és a következőket mondta neki:
„Hunyd be egy pillanatra a szemedet, és gondold azt, hogy az idő kereke visszafordult az 1552-ik esztendőbe. Ez a bástya, ahol állunk, tele van sárga csizmás, sisakos fegyveres katonával. Lent még amerre csak látsz, mindenütt fegyveres török nyüzsög. A török minden oldalról lövi a félmázsás ágyúgolyót: kőgolyót, vasgolyót. Az ágyúk úgy dörögnek, mint az ég, mikor zivatar van. Puff! ide csattan egy golyó a lábunk elé. Szétütötte a követ. Egy magyar katona leesett. Puff! itt a másik golyó is. Félsz úgy-e? Bezzeg azok a hősök nem féltek. Ha féltek volna, nem maradtak volna itten. Nézd, amott az akácfánál jön Dobó lóháton... Vasba van öltözve mint a többi ...”
Már akkor feltűnt neki, hogy a fia képzeletét leginkább Dobó főhadnagyának, Bornemissza Gergelynek az alakja ragadta meg, nem meglepő ezek után, hogy végül ő lett a regény központi alakja. A könyv 1901-ben jelent meg, és már az első kritikákban nagy hangsúlyt kapott az építő szándék: a Budapesti Hírlap újságírója 1901 márciusában például ragyogó korrajznak nevezte a könyvet, amelyből „több históriát lehet tanulni, mint nem tudom hány kötet pedáns tudományból”.
Ma már persze senki nem kérdőjelezi meg, hogy helye van-e Gárdonyi művének az iskolai kánonban, kritikai munkák viszont nem túl gyakran születnek róla, pont ezért érdekes felidézni 1902 októberét, amikor a Magyar Tudományos Akadémián a történelmi regényeknek járó Péczely-díjról döntöttek. Az elismerést végül az Egri csillagok kapta, amelyről a bíráló bizottság nevében Beöthy Zsolt rendes tag referált. A Budapesti Hírlap beszámolója szerint a következőképpen:
„Az Egri csillagokat sem kompozíció, sem előadás dolgában nem találja kifogásolhatatlan munkának. Cselekvénye nem szerves, fejlődő organizmus, de lazán kapcsolódó epizódok láncolata; előadása pedig sok helyen töredékes és fakó. Mindazonáltal vannak olyan tulajdonságai, a melyek fehér-hollóvá avatják irodalmunkban. Ilyen kiváló tulajdonságok: fantáziájának elevensége és leleményessége; nyelvének magyarossága és népies bája.”
Azóta 118 év telt el, de vajon milyen most olvasni a könyvet? Egyvalamit már az elején le kell szögezni: felnőttként nagyon szórakoztató. Nyilván ebben benne van az is, hogy minket senki nem fog számon kérni, nem kell felelnünk az Egri csillagokból és olvasónaplót sem kell írnunk belőle.
Ezek mellett (vagy mindezek dacára) és a helyenkénti pátoszos felhangoktól eltekintve az Egri csillagok a mai napig egy nagyon jól működő, olvasmányos kalandregény, akkor is, ha a tényleges csúcsesemény szempontjából nagyon messziről indít.
A címlapfotó illusztráció
bővebben a forrás eredeti helyén olvashatsz: https://konyvesmagazin.hu/gyerekirodalom/egri_csillagok.html?fbclid=IwAR2fx5aA0Fai3XkSiokN2hYpjSXxlmIWYuJGKMruBk4_efdVAJsn3LEtMNQ
Megjegyzés küldése