Mágnesként vonzom a csendes, magányos helyszíneket, ahol magamra maradhatok, gondolkodhatom, elveszhetek és belefeledkezhetek az ember vagy a természet alkotta varázslatba.
Legutóbb a téli Szalajka-völgyben találtam meg ezt a tökéletes állapotot, ahol a köd és az alvó természet volt a kísérőm.
Amikor kérdezik, mi a legkedvesebb helyem, azt szoktam válaszolni, hogy természetes élőhelyeim azok a hegységek, ahol az erdő az úr. Már gyerekként szoros kötődést éreztem a hatalmas, legyőzhetetlen hegyekhez és a gyógyító, bölcs fákhoz. Vonzalmam felnőttként nemhogy nem múlt el, de ahogy idősödöm, úgy erősödik. Az okát persze nem tudom, de beérem annyival, hogy megyek arra, amerre a szívem húz. Legutóbb újra vissza a Bükkbe.
Szilvásvárad, azon belül is a Szalajka-völgy jól ismert célállmás, amit legtöbben csak jó időben keresnek fel, amikor tombol a zöld, élettől pulzál a természet, és kifestőbe illik minden apró részlet. Nem úgy télen. A köd, a pára, a hideg, a csend, a meztelen fák, a rozsdás avar látványa alig vonz pár embert – és talán ez is az oka annak, hogy itt lenni olyan, mint egy minizarándoklat.
Amikor megtettem az első ötszáz métert, kicsit megijesztett a felismerés, hogy a parkolóőrön kívül egy árva lélek sincs a közelben, a völgy azonban olyan erősen hívott, hogy eszembe sem jutott visszafordulni.
fotó: Pintér István
bővebben a forrás eredeti helyén olvashatsz: https://nlc.hu/foto/20171215/csond-magany-gyogyito-termeszet-a-teli-szalajka-volgy-feler-egy-elvonulassal/
Megjegyzés küldése