„Lassan kezdettük megérteni, hogy nem jó túlságos sokáig hazavárni azt, aki egyszer minden következménnyel elment, mert amikor hazajön, minden következménnyel érkezik haza.” A ma 125 éve, 1900. április 11-én Kassán, Grosschmid Sándor Károly Henrik néven született Márai Sándor Béke Ithakában című, 1952-ben, kényszerű emigrációjának ötödik esztendejében írt regényében olvashatjuk ezeket a sorokat, melyekben Márai életművének több alapmotívumát is felleljük.
Reprodukció Márai Sándor írónak a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyatékában található portréjáról. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen (Fotó: MTI/Reprodukció)A Béke Ithakában cselekménye: Ulysses (Odüsszeusz) hazatérése. Ekkor, 1952-ben és 1953-ban Márai Sándor Ulysses álnéven olvasta fel jegyzeteit a Szabad Európa Rádióban. A regény leírja, mit jelent az otthon elhagyása, és hogy mit jelent a hazatérés. Azt, hogy cselekedeteinket annak minden következményével tesszük. Fontos tanítás volt ez egy olyan magyarországi korszak kezdetén, amely – felelős vezetés híján – igen hosszú ideig egy „következmények nélküli ország” sodródásához vezetett.
„Az meglett ember, akinek /szívében nincs se anyja, apja, /ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja” – a 120 éve, szintén 1905. április 11-én Budapesten, Máraival azonos napon született József Attila így fogalmazta meg, hogy az ember-lét miféle méltóságot és milyen értéket jelent. Szavai nem véletlenül csengenek egybe, reflektálnak Márai halhatatlan soraira. Szinte egyidősek voltak: ugyanazok a hatások érték őket, s egyikük a magyar irodalom legnagyobbjai közé sorolt költőként, a másikuk a valaha élt egyik legnagyobb magyar íróként hagyott ércnél is maradandóbb életművet maga után.
Mégis: április 11-én rendre alig hallunk Márairól és arról, ahogy ez valójában egy kettős ünnep. Mi lehet ennek az oka?
„Az isteni lét unalmas. (…) A halál, mellyel az istenek megáldották és megverték az embereket, nagy ajándék és feszültséget ad az életnek”. Kalypso nimfa mondja ezt Telemachosnak, Ulysses fiának Béke Ithakában lapjain; a fiú pedig erre így reagál: „Először életemben éreztem, hogy embernek lenni egyfajta rang is.”
Rákosiék magyarországi irodalmának Sztálin-ódái közé, a Kádár-kor káposztaszagú hábetlerizmusába, de még a rendszerváltást követő posztkommunista ideológia, a „merjünk kicsik lenni” bornírtságába sem illeszthető bele Márai életműve.
József Attilát könnyű volt meghamisítani: még a világháborút sem élte meg. De Márai eleven felkiáltójel volt, következetes antikommunista szerző, aki a róla rögeszmésen terjesztett tévtanokkal szemben nem magától emigrált, hanem gyakorlatilag elüldözték, kiszorították a Lukács Györgyök, Horváth Mártonok (ez a kommunista politikus, lapszerkesztő valóságos hadjáratot folytatott Márai ellehetetlenítésére) s nem utolsósorban az író után egyre inkább „érdeklődni” kezdő kommunista hatóságok. Pedig ő konokul kitartott, még egy nyugat-európai útjáról is visszatért; csak a legutolsó pillanatban ment el, amikor már fizikai léte is veszélybe került. Márai nem külföldre költözött, hanem szabályosan elüldözték.
Április 11-e a költészet napja: Márai Sándor, minden idők egyik legnagyobb magyar írója és József Attila, minden idők egyik legnagyobb költőjének közös születésnapja. Mindkettejük életművét meghamisították, agyonhallgatták.
József Attila 1933-ban (Forrás: Wikipédia)A Kádár-rezsimben végzett magyartanárok tanulmányaik során gyakorlatilag soha nem találkoztak Márai nevével. József Attilából akkor proletárköltőt faragtak, verseit pedig az egymást követő kurzusok, diktatúrák ízlése szerint rendre kimazsolázták.
Csakhogy Márai, a nagyszerű író és József Attila, a zseniális költő fütyült a diktatúrák, kurzusok ízlésére. Pedig tudták jól: „Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van. A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet.”
E sorok a Judit… és az utóhang című regényében, Az Igazival kezdődő regényfolyamának befejező részében olvashatók. Márai kitűnő regényét, amely egyaránt tartalmazza a két háború közötti kort idéző, kritikus társadalomrajzot, és Budapest ostromának különleges mélységű megjelenítését, a regényt, amely megrázó erővel írja le a kommunista diktatúra berendezkedését, senki nem próbálta se filmben, se más alkotásban feldolgozni. E monumentális mű (Az Igazi, illetve a Judit.. és az utóhang) nem szerepel a magyar köztudatban sem. Ahogy nem ismerik, nem emlegetik a két háború közötti időszakban írt Az Igazit sem: a házasság válságának egyik korai megfogalmazását.
(A képre kattintva nagyobb, méret jelenik meg.)
Magyarország, 1920-as/1930-as évek. József Attila költő portréja. A felvétel készítésének pontos helyszíne és dátuma ismeretlen (Fotó: MTI/Haár Ferenc)Márai fent idézett sejtetése arról, hogy milyen világ jön, amelyet sokan – tévesen – versként idéznek, kitűnően rímel József Attila ismert soraira a Levegőt!-ből: „Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. / Lelkem nem ily honos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos.”
József Attila és Márai, más-más okokból, életük során szembesültek a külső vagy éppen a belső emigrációval. A boslevizmus élharcosának beállított József Attila emberöltőkön át nem idézett, nem tárgyalt versében megírta, milyen a „fasiszta kommunizmus”.
A fiatalon még a Tanácsköztársaság bűvöletében élő, ám érettebb korára a bolsevizmus engesztelhetetlen ellenségévé váló, s ezen álláspontja mellett haláláig kérlelhetetlenül kitartó Márai pedig a fent említett a Judit… és az utóhangban érzékeltette, milyen penetráns, átható jelenség a kommunizmus bűze. Márai nem engedett a 48-ból, megtiltotta, hogy könyveit kiadják, amíg szovjet katonák lába tapossa Magyarország földjét.
Különös módon mintha továbbra is Lukács György szelleme kísértene: Márai egy-két gyengébb munkáját „túlidézik”, de valós arcát ma is homály fedi a köztudatban.
Kiragadott soraival egyfajta Coelhót faragnak emlékéből. Viszont senki, soha nem idézi a Márai-életmű igazi remekeit. Például Bébi, avagy az első szerelem című, fantasztikus lélektani regényét, a fent említett, többek között a kommunizmus pusztító ideológiáját is taglaló Judit… és az utóhangot, az 1960-as, 70-es évek Kádár-hű magyar értelmiségről a leplet lerántó Rómában történt valami című regényt, vagy a kommunista értelmiség árulását is leíró Harminc ezüstpénzt.
Senki nem emlegeti az égbekiáltó botrányt, hogy a náci ideológia terjedését, pusztítását irodalmunkban talán a legszuggesztívebben leíró, leleplező Sértődötteket, a Garrenek regényfolyam utolsó részét szabályosan betiltották az 1940-es évek legvégén, a Rákosi Mátyás erősödő hatalma, befolyása által újra a totális diktatúra felé sodródó Magyarországon Lukács György kommunista filozófus jóvoltából, az ő vad, sajtóbeli támadását követően.
Talán nem véletlenül: ez a ma soha, senki által nem idézett munka a diktatúra természetéről szól, s azt szembesíti a polgári léttel, kimutatva a két modell, a két szemlélet teljes összeférhetetlenségét.
A mai napon született a magyar irodalom e két óriása, ám mégsem egy kagyló két feleként emlékezünk rájuk: két, összeilleszthető történetként.
Pedig e két életpálya között jóval több a hasonlóság, mint gondolnánk. A fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt József Attila „befelé haladó” emigrációjára egy máig tisztázatlan vasúti szerencsétlenség, nagy valószínűséggel öngyilkosság tette ki a pontot; a költő 1937-es halála után nem sokkal pedig kitört a második világégés; egy egész világrend omlott össze.
Az idős korában, tragikus körülmények között elhunyt, hazájából a kommunista rezsim üldözése elől elmenekülni kényszerült Márai Sándor emigrációjának egy éles hangú puskalövés, az író öngyilkossága tett pontot. Márai 1989 februárjában bekövetkezett halálát követően indul meg a kommunista diktatúrák dominószerű bedőlése.
Április 11-e a költészet napja, József Attila és Márai Sándor születésnapja. Életművük több ponton kiegészíti egymást. Kérdéseket tesznek fel és válaszolnak is egymás kérdéseire.
Születésének 125. évfordulója jó alkalom lehet Márai végleges „rehabilitálása”, nevének beemelése április 11-e emlékezet-kultúrájába. Hogy Ulysses visszatérhessen Ithakába. Számolva azzal, hogy „amikor hazajön, minden következménnyel érkezik haza” .
Kiemelt kép: Az Osztrák–Magyar Monarchia kivándorlói hajóra szállnak Triesztben Amerika felé, valamikor a 20. század elején
Szerző: Udvardy Zoltán, MTI
Megjegyzés küldése