A fakopáncsok doboló hangja az énekesmadarak énekét helyettesíti. A nálunk ritkán fészkelő, fehérhátú fakopáncs dobolásával ismerkedhetünk meg az ornitológus kalauzolásával.
Fúrás helyett hámozás. A fehérhátú fakopáncs nem szondázza, hanem valósággal meghámozza a fákat. Ott ahol sok a rovar, jókora foltokban vési le a kérget, ami alatt már messziről világít a fatest. Ez hatalmas munka, különösen azt figyelembe véve, hogy a harkály csőre több mint 25 km/órás sebességgel csap le a fára. Ez nagyjából olyan mintha percenként 150-szer futnánk fejjel a falnak – védőfelszerelés nélkül. Igaz, ez utóbbi már van a harkálynak: egy, a nyelvcsontból kialakult, az egész koponyát körbeölelő rezgéscsillapító.
A fakopáncs doboló hangját egyébként a kertészek többsége örömmel hallgatja, gondolván most aztán reszketnek a férgek a fában, pedig a harkály ilyenkor nem vadászik, hanem énekel.
Zsoldos Árpád ornitológus kifejtette, a harkálydobolást sokan ismerik, akár lakott területeken is. A nagy fakopáncs jellegzetes, dobpergésszerű sorozata az énekesmadarak énekét helyettesíti, ugyanaz a funkciója: egyrészt a revírt jelzi, másrészt így kommunikál párjával a madár. A táplálékkereső kopácsolás viszont már más.
A műsorban bemutatott felvételen a fehérhátú fakopáncs dobolása hallatszik. A faj Magyarországon ritkán fészkel, a Zempléni-hegységben, a Bükkben, a Börzsönyben és talán a Mátra magasabb részein fordul elő.
Az alhavasi régiók lakója, a Börzsönyben a legmagasabb részeken, a Csóványos és a Magas-Tax környékén figyelhető meg. Élőhelyét csak a beavatott madarászok ismerik. Fokozottan védett faj.
Dobolása abban különbözik a nagy fakopáncsétól, hogy hosszabb és több ütésből áll, gyengén kezdődik, majd van egy csúcspont, aztán elhalkul. A dobolás dinamikája faji bélyeg a harkályoknál.
forrás: Kossuth Rádió/Hajnal-táj
Megjegyzés küldése