Szerencsés helyzetben van az a város, amely választhat, hogy a hősi múlt, vagy a legnépszerűbb bor letéteményese legyen.
Mostanság azért jó egrinek lenni, mert már megtörtént a nagy visszatérés, a tékozló fiú megtért évtizedes kóborlásaiból és atyja a keblére ölelte. Eger ugyanis mindent tud, amit egy nagy és komoly borvidéktől elvárunk. Szép savakat, jó szerkezetet és leginkább egyedi, könnyen azonosítható borokat. Fehér és vörös, száraz és jóval kevesebb édes – egyaránt Eger sajátja. Táj, valódi kultúra, elmélyülés és országjárás, mindez egy helyen: Egerben.
Története
Már a várost, illetve a püspökséget alapító I. István király idejében (1010 körül) gazdasági jelentősége volt az egri szőlőtermesztésnek, hiszen a király az egész megye bortizedét a püspökségnek adta, hogy ezzel is segítsék a művelés terjedését. A XI. századtól a vallon betelepülők további lendületet adtak az Eger-völgy szőlőművelésének, francia elemekkel gazdagítva azt. Egyik franciaországi bencés apátság védőszentjéről, Szent Egyedről kapta nevét a környék leghíresebb szőlőtermő hegye, az Eged-hegy. A betelepített olasz, francia telepesek meghonosították az eddigi bőrtömlők helyett a bor fahordós és pincében való tárolását.
A XVI. században, egészen a török megszállásig töretlen fejlődés jellemezte a szőlőkultúrát. Dobó István kapitánysága idején a vár nagy pincéjében bevételezett bor fedezte például a védelmi kiadások nagy részét. A mennyiség mellett egyre több figyelmet kapott a bor minősége is. A felhalmozódó borkészlet jelentős tárolóteret igényelt. E kettős kívánalom hatására a korábbi természetes “darázskő” üregek kezdetleges átalakításával nyert, valamint a házak alá boltozott pincék mellett - a vagyonosodó borkereskedői, gazdagparaszti körökben - erősen gyarapodott a már valóban kőbe (tufába) vágott pincék száma és a század második felére szerteágazó pincerendszer bontakozott ki a városban.
Több évtizedes sikertelen próbálkozás után a törökök 1596-ban elfoglalták az egri várat és 91 évig a birtokukban tartották, de a szőlőtermesztés megmaradt. Ennek oka, hogy a törökök ugyan nem nagyon fogyasztottak bort, de adóztatása komoly bevételt jelentett. A közel száz éves török uralom korszakára tehető a kadarka meghonosodása is, melynek vesszőit talán a török elől menekülő szerbek hozták magukkal. Több emberöltő alatt jelentős, később meghatározó vörösbor kultúrát alakítottak ki, kiszorítva az eddigi, fehérbort adó ősi fajtákat. Megjegyzendő, hogy a vörösbor ez időben Egerben azért nem lehetett egészen újkeletű, hiszen Estei Hippolit püspök számadáskönyveiben már 1507-ben (!) dicsérik a kiváló egri vörösborokat. A város legjobb szőlői ebben a korban az Almagyaron, Tihamérban és Cigléden voltak.
A török kiűzése után, a XVIII. század végére a bortermelés meghaladta az évi 80 000 akót. Egyre növekedett a vörösbor iránti érdeklődés. A püspöki pinceleltárakban egyre kevesebb lett a fehérbor részaránya (1767-ben már csak 18 %). A vörösbort két kategóriában lajstromozták: zömmel vinum subrubrum (siller) illetve vinum rubrum (valódi vörösbor) néven. A termelők nagy része a csökkenő fehér fajtáinak borát “összeszűrte” a vörösekével, csak nagyobb birtokkal rendelkező, igényesebb gazdák készítettek külön fehérbort, akik így a jobb minőség eléréséért csak a "fekete fürtű” fajták termését használták vörösbor előállítására. E körülménynek döntő szerep jutott a bikavér borok későbbi kialakulásában. A XVII. század végétől egészen Lengyelország felosztásáig az egri borok egyik legfőbb felvásárlója a lengyel nemesség volt. A lengyel politikai összeomlást követően a borvidék fénykora nem áldozott le, a XIX. században is folytatódott. Ekkorra Eger a környező településekkel együtt Magyarország egyik legjelentősebb borvidékévé vált. Az arra alkalmas években még vörös aszúbort is készítettek. A szőlőterülettel együtt nőtt a pincék, különösen a kőbevágott pincék száma is. Eger belvárosában háromszintes pincerendszerek, a “hóstyákon” és a környező településeken új pincesorok születtek.
A XIX. század második felétől azonban már észlelhetők a szőlőtermesztés hanyatlásának első jegyei. Az erózió talajpusztítása következtében egyre több szőlőt (köztük az ősi Eged-hegyieket is) elhagytak, kezdetét vette a szőlőterület csökkenése, mely általánossá vált a borvidék többi településén is. A filoxéravész betetőzte a szőlőművelés egyre nehezedő helyzetét. A kártevő 1896-ban érte el a borvidéket és az országban legnagyobb pusztulást okozta. Az agyagos talaj és a monokultúra következtében a szőlőterületek 93,51 %-án kiveszett a szőlő.
A rekonstrukciót követően, XIX-XX. század fordulójától válik ország-világszerte ismertté az Egri borvidék leghíresebb bora, a bikavér. A Grőber Jenő nevéhez kötődő borkülönlegesség kiváló minősége nemcsak a kadarka fajtának, a kedvező termőhelyi adottságoknak, de az egyre fejlődő szőlészeti-borászati ismereteknek, berendezéseknek is köszönhető. Ez a korszak az egri bortermelés újabb, több évtizedes felfutásának kezdetét jelentette.
Szerző: dr. Mészáros Gabriella
bővebben a forrás eredeti helyén olvashatsz: BOR.hu
Megjegyzés küldése