A Sajó kevéssé ismert folyóink egyike, pedig méretei és környezetének története alapján sokkal nagyobb érdeklődés is megilletné. A 200 kilométernél is hosszabb vízfolyás a mai Szlovákia területén, a Gömör-Szepesi érchegység sűrű erdeiben ered és száz kilométer megtétele után érkezik Magyarországra.
A Sajó valaha halban gazdag vize az iparosítás következtében pusztulásnak indult, olyannyira, hogy a rendszerváltás idején már alig lehetett élőlényeket találni benne. Aztán ahogy az ipari üzemek a magyar és a szlovák oldalon is tönkrementek, a folyó gyorsan új életre kapott. Ma már horgászni is újra érdemes benne.
Sok horgász kifejezetten gazdag harcsaállománya miatt szereti a Sajót: legnagyobb testű halfajunkkal itt szinte mindenki belebonyolódott már egy-egy éjszakai kalandba. De a mára megtisztult vízben számos természetvédelmi szempontból is értékes hal úszkál: a homoki és a felpillantó küllő, vagy a német és a magyar bucó.
A putnoki Gömöri Múzeum
A Sajó menti Gömör vármegye volt a történelmi Magyarország egyik legnagyobb vármegyéje. Aztán a trianoni döntéssel nagy részét Szlovákiához csatolták és mindössze 21 település maradt belőle Magyarországon. Ezek legnagyobbika Putnok. Hajdanán három nagy család uralta a várost: a Putnoki, az Orlayak, majd a Serényi család is beházasodott Putnokra – ennek a házasságnak bizony sokat köszönhet a város.
„Ők voltak azok, akik a legnagyobb fejlődésen vitték keresztül ezt a várost. Például Serényi Béla gróf volt, aki a Putnok-Eger vasútvonalat is lerakatta. A második világháború kitöréséig itt éltek a Serényiek Putnokon, nagyon szép kastélyban éltek” – mondta el Zsuponyóné Ujvári Mária, a Gömöri Múzeum vezetője.
A Gömöri Múzeumban külön emlékszobában néznek le a falról a Serényi család felmenői a szalongarnitúrára amely eredeti rugózásával, kárpitozásával és faragott díszítéseivel még megmutat valamit a család egykori fényéből. A bútor a II. világháború után Budapestre került, a készítő, Fejes Bertalan családja mentette meg.
Aztán az egyik örökös jelentkezett a ’90-es évek közepén, hogy a szépen fennmaradt bútordarabokat az ekkor már lassan egy évtizede működő múzeumnak adományozná.
„Putnok egyik legrégebbi épületében vagyunk, az alapok már az 1600-as évekre nyúlnak vissza. A múzeum gondolata már az 1980-as években felvetődött, Újvári Zoltán professzor úr, amikor Debrecenben a néprajzi tanszék élére került, a diákjait Gömörbe irányította kutatni, tárgyi és szellemi kutatásokat végeztek, ezeknek az eredménye az, hogy itt Putnokon 1987. február 28-án megnyílhatott a Gömöri Múzeum” – fogalmazott a múzeum vezetője.
A Serényiek szobája mellett szép teret kapott a mesterségek utcája is, ahol kilenc különböző foglalkozás szerszámait és kellékeit állították ki. De ez nem is olyan sok ahhoz képest, hogy a 19. század fordulóján még 43 különböző mesterséget és több mint 230 mesterembert jegyeztek Putnokon. A Gömöri Múzeumban természetesen gondoltak a népi élet és a helytörténeti emlékek bemutatására is.
A fenntartható falu
Putnoktól csupán 15 kilométert kell autózni a festői szépségű faluig, Gömörszőlősig. A magyar oldalon ma már csak ez az apró, eldugott zsáktelepülés őrzi az egykori Gömör vármegye nevét. A falu Trianonnal az országhatár peremére került, lakossága vészesen fogyni kezdett, mígnem 1993-ban a helyiek a miskolci székhelyű Ökológiai Intézettel közösen bele nem kezdtek a fenntartható falu programba.
Ők azt vallják, az emberiségnek úgy kellene bánnia a környezetével, hogy a jövő nemzedékei is tudják majd élvezni a földet és az azon megtermelhető értékeket, élelmet és ne csak élvezni tudják, hanem ha úgy adódik, meg is tudjanak élni belőle.
Első lépésként az intézet szakemberei megpróbáltak rájönni, létezett-e valaha a történelem folyamán olyan mezőgazdasági technológia, amihez vissza tudnánk nyúlni, ami ezen elvek szerint ma is részben vagy egészben alkalmazható lehet. De a folyamat nagyon sok új megközelítést, ökológiai gondolkodást is igényelt.
„Mi mindenben a természetet utánozzuk, tehát ha valaki kimegy az erdőbe, akkor ott jól láthatja, hogy senki nem szánt, nem forgatja fel a földet és ennek ellenére az erdő mégis terem, ugye és hoz éveken keresztül egyre többet és többet tud hozni. Míg ezzel szemben, hogyha kimegyünk egy szántóföldre, akkor azt látjuk, hogy minden évben kívülről viszünk be rengeteg energiát, anyagokat ahhoz, hogy valamit meg tudjunk termelni” – mondta Gyulai Iván, az Ökológiai Intézet Alapítvány igazgatója.
A gömörszőlősi mintagazdaságban nem ásnak, nem öntöznek és nem gyomlálnak, mégis gyönyörű élelmiszereket termelnek. A földet ugyanis évről-évre vastagon betakarják, komposztált növényekkel és istálló-alommal. Műtrágyák helyett itt ez a szerves anyag ad táplálékot az újabb életnek, ennek a nagyon vastag televény talajnak köszönhető, hogy nem kell ásni és szántani, nem kell öntözni, a gyomosodás is visszaszorul.
Így jutottak el Gömörszőlősőn ahhoz a tudáshoz, amit az azóta felépült oktatási központban már terjesztenek is. Ide látogatva nemcsak alapvető erkölcsi normákkal szembesülünk, de megismerhetjük azokat a technikákat is, amelyeknek köszönhetően működtetni lehet a fenntartható életformát. Ez a szemlélet hívta életre a gyapjúkártoló műhelyt is, ami élő múzeum. A több mint 100 éves, máig tökéletesen működő gépsoron a birkákról lenyírt, előzetesen kiáztatott és tisztított gyapjút teljes egészében feldolgozzák. A szomszédos műhelyben a gyapjút is növénnyel festik, a kézműves pedig minden egyes termékbe beleviheti a kreativitását.
Itt szerzett sereget Mátyás király
Sajópüspökitől, ahol a folyó kiszélesedve, de még mindig rakoncátlan sodrással belép az országba, szinte látótávolságra magasodik a Sajónémeti várhegy. Ezen az impozáns helyszínen fut bele a Sajó völgyébe a Bükktől északra kanyargó Hangony patak völgye. A környék és a várhegy történetének legérdekesebb szakasza a 15. század derekára esett.
A Hunyadi Mátyás megkoronázását megelőző egy-két évtizedben szinte polgárháborús viszonyokra rendezkedett be az ország. A bizonytalan politikai környezetben a hadakozó főurak a csehországi huszita háborúk végével munkanélkülivé vált zsoldosokat szerződtettek, akik aztán olyan hatékonyan teljesítették a megbízást, hogy egy idő után önállósodtak és ők maguk meghódították szinte a teljes Felvidéket.
„A zsoldosok, amikor megkapták a pénzt az ő megbízójuktól, akkor dolgoztak. Azonban ha nem kapták meg a pénzüket és ez nagyon gyakran előfordult a középkor folyamán, akkor viszont rabolták a környéket és hát a Sajó völgy mentén is számos olyan néprege van, ami ezeket a cseh zsoldosokat mint rablólovagokat tartja számon, és itt is Sajónémeti vagy hogyha lejjebb megyünk a Sajó folyó mentén, gyakorlatilag 5 kilométerenként egy-egy olyan létesítmény található, amit valamikor a néprege a 15. század közepétől a mai napig, tehát a modern korig a cseh huszitákhoz kötött” – mondta Szörényi Gábor András, a Herman Ottó Múzeum igazgatóhelyettese.
A huszita zsoldosok a Sajó völgyének már elhagyott, használaton kívüli földvárait elfoglalták, felújították, megerősítették, gyakran ki is bővítették, ezzel szilárdítva meg katonai hatalmukat a környéken. Ezek az egyszerű, valóban földsáncokból, fapalánkokból, vesszőfonatokból emelt erődítések kiváló védelemként szolgáltak az akkoriban megjelenő, még nem túl hatékony tűzfegyverekkel szemben. Szükségük is volt ezekre az erődítésekre, hiszen a frissen koronázott Mátyás a seregeivel egyre északabbra nyomult és sorra foglalta vissza területeit a huszitáktól.
Amikor a király megérkezett egy-egy ilyen vár alá, akkor egyből megindultak a tárgyalások az itt lévő huszita védősereggel. A tárgyalások eredményeként pedig a legtöbb huszita csapat megadta magát és felkoncolás helyett az ekkor szerveződő új királyi zsoldos seregben kapott munkát. Ezek a csapatok adták aztán később a Mátyás katonai sikereit biztosító fekete sereg magját. A négy évadon át tartó sajónémeti ásatások is azt bizonyítják, hogy komolyabb harci cselekmények valószínűleg nem zajlottak a várhegyen: a régészek nem találtak például égésnyomokat. Feltárták viszont a vár teljes struktúráját: a körárok, a meredek központi vármag, a három darab háromszögletű oldalazómű és az előretolt védőmű is tisztán kivehető ma már.
A méltatlanul elfeledett költő
Dél felé tovább haladva a Sajó mentén jelentősebb település Sajószentpéter, ahol a méltatlanul elfeledett költő és politikus, Lévay József született. A Késmárkon jogi iskolát végző Lévay, 1847-ben érkezett vissza Miskolcra, ahol joggyakornokként kezdett dolgozni a későbbi belügyminiszter, majd miniszterelnök, Szemere Bertalan mellett. Aztán amikor egy év múlva kitört a szabadságharc, továbbra is Szemerével tartott.
„Az egész szabadságharcot végigharcolta oldalán, egészen Aradig követte őt. A szabadságharc bukása után ő is bujdokolt, azt gondolta, hogy körözik vagy keresni fogják a Haynau-féle terrorban, sokáig a szülei házánál meg vidéki rokonoknál bujkált. Amikor kiderült, hogy nem keresik őt, akkor előmerészkedett az illegalitásból és 1852-ben pontosan már Pesten újságíróként tevékenykedett” – fogalmazott Szűcs Tamás, történész, muzeológus.
Lévayt később Borsod megye alispánjának választották, és a kiegyezés utáni politikai élet egyik meghatározó helyi alakjává vált. Közben folyamatosan publikálta verseit, és szoros barátságot ápolt a kor művészeivel, közszereplőivel. Vendégeskedett nála Arany János, Tompa Mihály, Gyulai Pál, de a szabadságharc hadvezére, Görgey Artúr is.
A nemesi “selyembetyár”
Sajószentpéter a középkorban jelentősebb település volt, mint manapság. A város lakossága bortermeléssel foglalkozott, Kassa és a lengyel bányavárosok felé is erre vezetett a kereskedelmi út. Aztán a filoxéra elpusztította az itteni szőlőkultúrát, amit azóta sem sikerült feltámasztani.
Lévay József mellett a város másik híres szülötte Angyal Bandi, becsületes nevén Nemes Ónody András, a magyar történelem első komolyabb betyárja. Az iskolázott, négy nyelven beszélő, jogi végzettségű kisnemest valójában nem a szükség vitte rá a betyárkodásra: egyszerűen csak szeretett szép lovakat lopni és még szebb nőket elcsábítani – például a férjüktől – és miközben ezen kedvenc tevékenységeinek hódolt, szívesen keveredett verekedésekbe is.
A nemesi “selyembetyárnak” ma már csak a legendája él Sajószentpéteren, tárgyi nyomai elkoptak az azóta eltelt több mint két évszázadban.
A könnyező Mária legendája
Sajópálfala sokkal békésebb, magasztosabb legendájának tárgyi hagyatéka viszont nem kopott el. A könnyező Mária képe ma is ott lóg a kis falu kegytemplomának falán. A helyi hagyomány szerint a kép több mint két héten át könnyezett, jó háromszáz évvel ezelőtt.
„A könnyezésnek híre ment a környék falvaiban, városaiban. Eljutott az egri érsekhez is a hír és a képet még abban az évben, 1717-ben Egerbe vitette, a Dobó téren lévő minorita szerzetesek templomában helyezték el és ott volt. A sajópálfalai hívek minden évben gyalog mentek a Bükkön keresztül Egerbe és a szeptemberi búcsún meglátogatták az ő Máriájukat” – mondta Kiss Attila Gellért, a sajópálfalai görög katolikus egyházközösség papja
A zarándok hívek akkoriban már a görögkatolikus vallásnak hódoltak. Ez a keleti és nyugati hitelveket ötvöző vallás úgy jöhetett létre, hogy az egykori ortodox püspök és jó néhány papja aláírta a római pápához való csatlakozás nyilatkozatát. Ezzel őt ismerték el legfelsőbb vezetőjüknek, de ortodox liturgiájuk nagy részét mégiscsak megtarthatták. A sajópálfalai görögkatolikus hívek két és fél évszázadon keresztül kitartóan járták szeptemberi gyalogos zarándoklatukat Egerbe, az ő Máriájukhoz.
„1950-ben azonban nem találták ott a kegyképet. A szerzetesrendek feloszlatásakor az egyik minorita szerzetes atya magával vitte ezt a kegyképet, persze erről csak egy szűk kör tudott. A sajópálfalaiak sem tudtak erről semmit, és keresték a kegyképüket, nem találták. Később majd fény derült az igazságra, hogy a szerzetes atya magával vitte Pécs mellé, egészen pontosan Magyarürögre, egy kis kápolnába, ahonnan szerencsés, gondviselésszerű módon visszakerült 1973-ban” – tette hozzá Kiss Attila Gellért.
Hosszas távollét után ma már ismét ide zarándokolnak a hívek, hiszen a kegytemlom a Mária zarándokút része. Sőt a falu annak két végpontja, Mariazell és Csíksomlyó között éppen félúton fekszik. A zarándoklatok miatt tartanak itt minden nap istentiszteletet, de a templom mögötti dombon álló apácazárdában a nővérek napi többszöri imája is nyitott a látogatók előtt.
Izgalmas ártéri világ
A Sajó alsó szakaszán gyűjti be a Hernád vizét is, így a Tisza legnagyobb mellékfolyójává nő. Ez a hely gyakorlatilag az a pont, ahol most a Sajó belefolyik a Tiszába. Itt az alsó szakaszon, rakja le a Sajó a Szlovákiától sodort, hurcolt törmeléket, hordalékot. A rendszeresen változó, sokszor kiszámíthatatlan vízmozgás, a gyakori áradások izgalmas ártéri világot alakítottak ki maguknak.
„A 2006-os légi felvételek óta gyakorlatilag olyan 40 métert elmozdult itt-ott a meder. Tehát állandóan költözik, az áradások alkalmával új helyeket alakít ki, levág kisebb kanyarokat” – monta el Zákány Albert, a Bükki Nemzeti Park igazgatóság munkatársa.
Kesznyéten alatt a Sajó vize végleg beleolvad a Tiszába, hogy ezzel Európa egyik legnagyobb folyóját táplálja, hogy aztán egyre lassabban hömpölyögve, együtt haladjanak hosszú útjukon Duna és a Fekete-tenger felé.
forrás: hirado.hu, M1
Megjegyzés küldése