A tanulmány szerzői 180 új, valamint 1312 korábbi genetikai mintát elemezve vizsgálták az úgynevezett „uráli” és „jenyiszeji” nyelveket beszélő népcsoportok történetét. Kutatásuk alapján két fő genetikai komponens – a „Cisbaikal_LNBA” és a „Yakutia_LNBA” – alakította e közösségek kialakulását, miközben a „Yakutia_LNBA” terjedését a Szeima–Turbino jelenséghez kapcsolták, állítva, hogy ezzel sikerült „genetikai nyomkövetőt” találni az „uráli” nyelvek – köztük a magyar – szétszóródásához.
Bár a tanulmány – melyről a Harvard Egyetem hivatalos lapja, a Harvard Gazette is beszámolt – kétségkívül új adatokat szolgáltat a népességgenetikai kutatásokhoz, következtetései a Magyarságkutató Intézet szerint több szempontból is vitathatók.
A legfőbb hiányosság, hogy egyetlen honfoglalás kori magyar genetikai mintát sem vontak be, így pont azok a kulcsfontosságú adatok maradtak ki, amelyek lehetővé tették volna a magyarság eredetére vonatkozó megalapozottabb következtetések levonását. E minták hiányában nem lehet konkrétan megállapítani a magyarság nyelvi és genetikai eredetét.
A honfoglalás kori minták elemzése elengedhetetlen a korabeli Kárpát-medencei népesség, a mai magyarok és a kelet-szibériai genetikai komponensek közötti kapcsolatok feltárásához.
Régészeti szempontból a Szeima–Turbino kultúra genetikai „vektorként” való értelmezése is óvatosságot kíván.
A kutatások szerint ez a kultúra nem egyetlen népesség vándorlásának eredménye, hanem inkább egy technológiai és művészeti jelenségegyüttes, amelyet mozgékony lovasnomád közösségek terjesztettek egy kiterjedt kereskedelmi és kulturális hálózat részeként.
A jellegzetes bronzöntési technikák és fegyvertípusok elterjedése tehát nem jelent genetikai egységet, hanem a helyi közösségek saját stílusukban vették át és alkalmazták ezeket a motívumokat.
Az intézet kiemeli, hogy a genetikai adatok önmagukban nem azonosítanak nyelveket.
A nyelv nem a génjeinkben, hanem a közösségi hagyományban és kulturális átörökítésben él tovább.
Számos példa mutatja, hogy a nyelvek jelentős genetikai változás nélkül is cserélődhetnek, ahogy azt a gyarmatosítás utáni nyelvváltások is igazolják.
A magyarság történetét nem lehet kizárólag „uráli genetikai komponensekre” vagy „kelet-szibériai migrációs útvonalakra” redukálni. Elődeink régészeti öröksége, belső-ázsiai, török és iráni kapcsolatai, valamint a Kárpát-medencében tapasztalható folytonosság mind azt mutatják, hogy a magyarság egy sokrétegű, önálló történeti-kulturális entitás, amely múltja nem rendelhető alá semmilyen genetikai archeotípusnak vagy nyelvcsaládfa-elméletnek. Nem véletlen, hogy a 19. századi merev családfa-modellt a modern nyelvészet – több finn tudományos műhellyel együtt – mára elavultnak tekinti.
A nyelvek története nem írható le egyszerű hierarchikus családfaként, sokkal inkább egy dinamikus, többirányú kapcsolati hálóként, amelyet kölcsönhatások, nyelvi kontaktusok és összetett kulturális folyamatok formálnak.
A nyelvi rokonság, a népességmozgások és kulturális kapcsolatok megértéséhez több tudományág összehangolt munkája szükséges. A régészet, történelem, nyelvészet, etnológia és népességgenetika egyaránt nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a magyar múlt gazdagságáról teljes és valós képet kapjunk. Feladatunk, hogy ezen különböző tudományos forrásokat és módszereket integrálva, nemzetközi színvonalon, ugyanakkor saját történeti felelősségünkkel vizsgáljuk a magyarság eredetét.
A kiemelt kép illusztráció. (Fotó: Shutterstock)
forrás: hirado.hu
Megjegyzés küldése