Nemcsak a puszták, hanem a kocsmák népe is vagyunk. Ezen túlmenően a csárdáké, az éttermeké, a kisvendéglőké és általában minden olyan helyet szeretünk, ahol a víg kedély mellé testes borok, habzó sörök mellett jókat lehet enni meg mulatni. Az elmúlt száz év fotóanyaga ennek a magyar virtusnak a látlelete.
Érsekkert (Népkert), Népkert söröző az egykori Kioszk helyén. Eger, 1959 (Fotó: fortepan.hu)
A pincér az, akiben naponta „meghal” egy maratonfutó, egy távgyalogló és egy gyakorló pszichológus. A versenyszellem néha jót tesz ugyan a munkának, de megöli annak szépségét. Míg a kelnerek a startpisztolyra lódultak, a vidéki Magyarország másik szegletében is csúcsra járt a munkássport. A Zala újság 1952-es kishíre szerint Zalaegerszegen a Dicsőség Sztálinnak TSZ a kukorica második kapálását 100, harmadik kapálását 150, másodszori törögetését 100, a kiborogatását 100, a repce aratását 100 és az őszi árpa aratását is 100 százalékra elvégezte. Hogy milyen áldomást ittak rá, arról nem szól a tudósítás.
Pincérverseny az ötvenes évekből: a 900 méteres férfi ügyességi verseny résztvevői a Testnevelési Főiskola Sportpályáján, Budapesten (Fotó: MTI/Fehérváry Ferenc)
Volt egyszer egy Fagylaltkert
Az 1960-70-es években a családok egyik leglátogatottabb szórakozóhelyei között szerepelt. Csodálatos környezetben kínált kikapcsolódási lehetőséget. Ínycsiklandó süteményei, finom fagylaltjai, hangulatos szökőkútja, a kert végében található kis vadas-parkjának állatai, kivált legelésző őzei tették vonzóvá a gyerekes családok számára is, a népszerű nevén Fagyikertnek nevezett kis gondozott parkot.
Eger, Fagylaltkert - Az 1960-70-es évek
A Gundel név mára egybeforrott a magyar vendéglátással, aminek a tradícióját, a patináját – a fotón látható hölgyhöz hasonlóan – csak kesztyűs kézzel szabadna illetni. És amit lehet, mert mindig az utolsó utáni pillanatban vagyunk: gyorsan magunkba szívni. Kellem és jókedv: valószínűleg ezeknek a napjainkra megkopott fogalmaknak a valaha szebb időket látott üzenetét örökítette meg a fényképész.
1959 augusztusában, a János kórház kertjének egy félreeső zugában egy hófehér klinikai asztal mellett Jávor Pálnak utoljára húzták legkedvesebb nótáit a budapesti muzsikus cigányok. Az egykori filmsztár utolsó kívánsága volt, hogy halála előtt még egyszer mulathasson úgy, ahogyan azt éveken át tette a székesfőváros ezüst-tükrös kávéházaiban, majd néhány esztendővel később az Egyesült Államok magyarlakta vidékein. A fotó másfél évtizeddel korábban készült. A háború előtti magyar filmgyártás legjelentősebb alakja volt. Emlékét ma filmjei őrzik, így mindenki láthatja, milyen volt a „jávorbajusz”, a filmamorózó, akiért egy ország női szívei dobogtak. A legendás Dankó Pista alakja szinte összeforrt Jávor személyiségével.
Cigányzenészek zenélnek Jávor Pál színművésznek és feleségének, Landesmann Olgának egy díszvacsorán a háború utáni Budapesten, a negyvenes évek derekán (Fotó: MTI/MAFIRT: Bass Tibor)
„Ilyenkor a leghangulatosabb a Sárga. A Tisza a hold fényében ezüstösen csillog, messzi a város fényei, mint szentjánosbogarak villognak. A halászcsárdákból cigányzene szól. Dankó-nóta dallamát viszi a szél, és a szúnyogok is füledbe zümmögik nótájukat. Ropog a rőzse a bográcsok alatt, amelyekben fő az ízletes halászlé. Egy borízű hang a divatos slágert énekli, de aztán az is elhallgat és csönd borul a tájra.” (Kálmán László, 1963)
Oláh Kálmán cigányprímás (jobbra) és zenekara játszik a Palace étteremben 1958-ban (Fotó: MTI/Bereth Ferenc)
1956 után kissé megkésve, erős szereptévesztéssel ugyan, de az Egyesült Államok – még ha jelképesen képviseltetve is – megérkezett Budapestre. Nem tudni, melyik nótára rándul fejszével vájt mosolyra a derék amerikai képe. Valószínűleg a Szomorú vasárnap politikai megfontolásból kimaradt a banda repertoárjából.
Richard M. Nixon amerikai ügyvéd, politikus, későbbi elnök és felesége egy budapesti étteremben, Magyarországon tett látogatásakor, 1963. július 17-én (Fotó: MTI/Fényes Tamás)
Sosem a fiatal kutyák tanították az öregeknek az ugatást, mondta Matula bácsi, valahol a Berekben. Ha netán egy pincér nem szívélyes, nincs képén állandó mosoly és bornírt jókedv az arcán, nem érződik minden mozdulatán a kellem és az energikusság, akkor inkább üljön le az asztal mellé, legyen belőle vendég: nem lesz esélye a jó pincérek megbecsült kasztjába kerülnie. A jó pincér kimértebb egy grófnál, kedvesebb egy szanatóriumi ápolónál és ügyesebb egy cirkuszi akrobatánál.
A 61 éves Fadgyas József, az Astoria Szálló és Étterem pincére Szabolcs Imre és Koblov István tanulóknak egy hatszemélyes teríték elkészítését mutatja 1962-ben. Az idős felszolgáló, aki Zágrábban tanulta a mesterségét, 37 éve a szálloda munkatársa (Fotó: MTI/Bereth Ferenc)
A legtöbb ember nem is érti, hogy a profi konyhaművészet nem csupán a receptekről szól, nem az étel újszerű feltálalásáról és nem is az alkotóelemek, az ízek és textúrák lehető legkreatívabb összehangolásáról – ezeket a dolgokat jóval azelőtt elrendezik, hogy a vendég leült volna vacsorázni. A szakácsművészet az ételek elkészítését jelenti, és sokkal inkább az állandóságról szól, az azonos mozdulatok agyatlan ismétléséről, a feladatok nap mint nap azonos módon történő elvégzéséről. A legutolsó dolog, amire egy séfnek szüksége van, egy olyan szakács, aki tele van ötletekkel, és folyton újítani akar, akinek saját ötletei vannak arra, hogyan szúrja el a séf receptjeit vagy az étel látványát. A séfek általában vak, majdhogynem fanatikus engedelmességet, kemény gerincet várnak el a hadszíntéren, valamint egy automata következetességét a kivitelezésben. (Anthony Bourdain)
Esküvői ünnepi teríték készül a Belvárosi Kávéházban, a Belkereskedelmi Minisztérium Vendéglátóipari Főigazgatósága és a KPVDSZ Vendéglátóipari Szakmai Titkársága által rendezett országos vendéglátóipari napok egyik helyszínén, 1960-ban (Fotó: MTI/Kácsor László)
A szocialista szellem vasútján nagyon is kapitalista allűrök mentén lehetett utazni, hisz élt még az étkező- és büfékocsik hagyománya, ami – sajnálatos módon – mára kiveszőfélben lévő kedves lehetőségként volt adott minden hosszabb útra indulónak. Más népek úgy tartják rólunk, hogy a magyar emberrel még el sem indul a vonat, már veszi is elő az elemózsiáját, ami a hasának és a gusztusának leginkább kívánatos otthon elcsomagolt néhány száz falatból szokott kikerekedni. Zsír, hús, cukor meg vaj van ilyenkor repertoáron a magyaros diétás étkezés jegyében.
Az étkezőkocsi ma már nem luxus, ezt mutatja az is, hogy egy távolsági vonat étkezője sokszor nagyobb forgalmat bonyolít le, mint egy kisebb vendéglő. A képen: a Budapest–Murakeresztúr között közlekedő gyorsvonat étkezőkocsija, 1962. május 27-én” (Fotó: MTI/Lajos György)
Vasárnap délután négy óra körül népes, mintegy harminctagú csoport állított be Kecskeméten a Jófalat kisvendéglőbe, hogy sört fogyasszanak, bár már akkor is erősen ittas állapotban voltak. A kiszolgáló éppen ezért nem volt hajlandó kiszolgálni őket, de egyébként sem teljesíthette volna kérésüket, mert először csapolni kellett. Amíg a csapolást végezték, a társaság tagjai között vita kerekedett, miközben kimentek a helyiségből. (…) A sarlóval és egyéb hasonló eszközökkel felszerelt ittas emberek dühösen rontottak egymásnak, s mire a rendőrség megérkezett, négy verekedő súlyos sérülést szenvedett, s őket a megyei kórházba szállították. Eddig nem sikerült kideríteni, hogy mi robbantotta ki a verekedést, hiszen a résztvevők szinte teljesen részegek voltak és semmire nem emlékeznek. A vizsgálat folyik. (Petőfi Népe, 1963. 05. 12.)
„A szerencse forgandó: Csak inségem állandó” – írta volt a jó Kisfaludy Sándor, akinek háza napjainkban is borászatként üzemel, ahol ugyan lehet keseregni az élet sanyarúságán, de minek? Annak ellenére, hogy a badacsonyi présházról számos írás látott napvilágot, építésének pontos idejét a kutatás nem ismeri, a szerzők építését jobbára az 1750-es évekre teszik. A korabeli összeírásból megtudjuk, hogy a badacsonyi szőlő területe, „mely 100 kapásra való” négy részből állott: „Nemesi szőlő, Rigó szőlő, B. Rauchnétől vásárolt szőlő, Sarkanti szőlő”, melynek összértéke 1510 forintot tett ki.
Vendégek a Kisfaludy-ház étterem teraszán 1962-ben, a Balaton mellett. Kisfaludy Sándor költő múzsájával és későbbi feleségével, Szegedy Rózával élt ebben a barokk stílusú házban, amely étteremként üzemelt már ekkor is (Fotó: MTI/Bereth Ferenc)
A képekre kattintva az MTVA Sajtó- és Fotóarchívum oldalán is elérhetők a fotók, további információkkal és a tartalomhoz kötődő kreatív funkciókkal.
szerző: hirado.hu forrás: MTVA Archívum
Megjegyzés küldése