Tudtátok, hogy a Kékesről gyakorlatilag feldarabolódott lávaszőnyegen taposva, azt kerülgetve sétálhatunk le Mátrafüredre? És hogy közben a kezünkből esznek a mókusok?
A csúcs és a „Mátra kapuja", Mátrafüred közt 5 párhuzamos turistaút fut, némelyik völgyi patakot kerülgetve, a többi bércek hátán kanyarogva. Népszerű térsége ez a hegységnek, a kiindulópont és a cél között mégis előfordulhat, hogy nem találkozunk egy árva lélekkel sem. Riadt mókusok sivítozása, muflonok csörtetése és a szarvasok bőgése vegyül az autóutak távoli morajlásával. Közben látványos vulkáni formakincs alkotja a díszletet.
Ősz van, ami azt jelenti, hogy néhány hétig legszínesebb arcát mutatja az erdő. (Most eszembe jutott, hogy az „újraforgatott" Másfélmillió lépés Magyarországon c. ismeretterjesztő sorozat szerint még azt is jelenti, hogy „jön az elmúlás". Tudományos értelemben nehéz értelmezni a felvetést, ráadásul határozottan ezzel ellentétes irányú érzésem volt az erdőt járva. Mindegy.) A szarvasbőgés a napokban ér véget, szerencsére mégis sikerült elcsípnem pár hoppon maradt bikát, amint egyre reménytelenebb helyzetük jobbra fordításán munkálkodtak.
A Kékesen a hétvégi tömeg andalgott - tömött parkolók, teli éttermek, az erdei hegyi utak és a motorosok ellentmondásos „együttélése" ellenére a csúcson kialakított kis (motoros) emlékhelyhez érkezők motorbőgése és kipufogó-durrogtatása (na ezért mondom, hogy ellentmondásos) egy nyüzsgő közpark benyomását keltette. A látótávolság szokatlanul alacsony volt a meleg idő hatására felszálló pára miatt. Nem baj, gondoltam, úgysem terveztem sok kilátópontot érinteni.
A Mátrafüredre vezető turistautak közül a két keleti (piros és zöld jelzés) a legelhagyatottabb, ezeket kombinálva haladtam. A szanatórium parkját látogatók közkedvelt sportja a mókusok etetése - pár éve mi is kipróbáltuk, sikerrel is jártunk, de most jöttem csak rá, hogy az alsó kerítést kívülről kísérő út sokkal nagyobb esélyt kínál a találkozásra. Akármerre fordultam, mókusokkal néztem farkasszemet (micsoda képzavar!), azon pedig kifejezetten meglepődtem, milyen éles és nagy hangjuk van kis termetük ellenére. Hoppon maradtak, mert indulás előtt csak a saját ellátmányomra gondoltam.
A piros és zöld jelzés sokáig 900 méter fölött marad, ez a Kékes tömbjének déli nyúlványa („Kékes-lapos" néven fut), és ritkított, szellős, csodálatosan szép bükkös fedi (néhány kisebb, telepített fenyőfolttól eltekintve).
A két jelzés hamarosan szétágazik, a pirosból ezek után rövid kitérő az ország legmagasabban fakadó forrása, a Disznó-kút (piros kör jelzés, kb. 960 méter). Alig csordogál belőle valami, és egy nyomasztóan sötét fenyves, valamint egy kisebb sziklatömb között találjuk.
Ritkán látni ennyire szép és nyugalmas erdőt, mint ami a piros jelzést a Négyeshatárig kíséri. A Mátra felső régióinak sziklakibúvásos oldalaiban gyakran találkozni muflonnal, itt sincs ez másképp, többet is megzavartam délutáni pihenőjében.
A meredek lejtőkön a térkép is jelzi a kiterjedt kőmezőket: a hegység egykor több vulkáni központ működésével jött létre, a kiömlő láva pedig megszilárdult, majd a hőingadozás okozta tágulás-összehúzódás következtében helyenként kőtengerré töredezve fedte be a hegyoldalt.
A Négyeshatár esőházától rövid kitérő a Kis-kő 18 méter magas lávatornya. Az ösvényről kilátunk a Keleti-Mátra főgerincére, és az abból induló déli gerincek bordáira.
A Kis-kő elég félelmetes kilátópont: a sötét sziklaalakzat már önmagában is impozáns, felmászni rá pedig izgalmas kaland. A rücskös kőtömb tetejére csak ügyesen lépve és mindkét kezünkkel kapaszkodva juthatunk ki egy keskeny oldalt megostromolva. Bátrabbaknak nem gond, tériszonyosoknak kisebb pokoljárás. A fák sajnos belelógnak a panorámába, pedig innen még jobban ráláthatnánk a hegység déli lefutására. Odalent Markaz és Domoszló házsorai világítanak.
Az erdészeti utat követve, a zöld jelzés irányába tartva, útközben a Fehér köves kőtengerén haladunk át: a dózerút szétszakította sziklaszőnyeget nézve már nem olyan nehéz elképzelni, ahogy a gőzölgő-füstölgő láva végighömpölygött a hegyoldalon.
fotó: Szatmári Zsolt
bővebben a cikk eredeti helyén olvashatsz: turistamagazim.hu
A meredek lejtőkön a térkép is jelzi a kiterjedt kőmezőket: a hegység egykor több vulkáni központ működésével jött létre, a kiömlő láva pedig megszilárdult, majd a hőingadozás okozta tágulás-összehúzódás következtében helyenként kőtengerré töredezve fedte be a hegyoldalt.
A Négyeshatár esőházától rövid kitérő a Kis-kő 18 méter magas lávatornya. Az ösvényről kilátunk a Keleti-Mátra főgerincére, és az abból induló déli gerincek bordáira.
A Kis-kő elég félelmetes kilátópont: a sötét sziklaalakzat már önmagában is impozáns, felmászni rá pedig izgalmas kaland. A rücskös kőtömb tetejére csak ügyesen lépve és mindkét kezünkkel kapaszkodva juthatunk ki egy keskeny oldalt megostromolva. Bátrabbaknak nem gond, tériszonyosoknak kisebb pokoljárás. A fák sajnos belelógnak a panorámába, pedig innen még jobban ráláthatnánk a hegység déli lefutására. Odalent Markaz és Domoszló házsorai világítanak.
Az erdészeti utat követve, a zöld jelzés irányába tartva, útközben a Fehér köves kőtengerén haladunk át: a dózerút szétszakította sziklaszőnyeget nézve már nem olyan nehéz elképzelni, ahogy a gőzölgő-füstölgő láva végighömpölygött a hegyoldalon.
fotó: Szatmári Zsolt
bővebben a cikk eredeti helyén olvashatsz: turistamagazim.hu
Megjegyzés küldése