Az ortodox keresztény, zsidó és az iszlám vallásban továbbra sem engedélyezett a hamvasztás, míg a buddhizmusban és a hinduizmusban elfogadott. A római katolikus egyház hosszú ideig pogány szokásnak tekintette, és csak a 20. században engedélyezte. A temetkezési szokások változásáról Máté-Tóth András vallástudóst, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének alapítóját, valamint Tátrai Zsuzsanna néprajzkutatót kérdeztük.
„A nagy vallási kultúrában a halottakat nemcsak elveszített hozzátartozóként kezelik, hanem továbbra is a közösség szerves tagjának tekintik őket” – ismertette a hirado.hu kérdésére Máté-Tóth András vallástudós. Mint mondta, a halál sosem pusztán biológiai esemény, hanem rituális és közösségi élmény, amelyben az élők a szertartásokon keresztül kapcsolatot tartanak az elhunyttal, hogy segítséget nyújtsanak a túlvilági úton.
A különböző temetkezési módok tehát világnézeti és teológiai tartalmakat hordoznak. A keleti vallásokban – mint a hinduizmus és a buddhizmus – a hamvasztás megtisztulást jelent. A tűz mint isteni elem, megszabadítja a lelket a testi kötöttségektől, előkészítve a következő születésre.
„A hindu hagyomány szerint az elhamvasztott test maradványait vízzel, tejjel és kókusztejjel mossák le, mielőtt a Gangeszbe engednék – ez a megtisztulás és az újjászületés szimbolikus lezárása” – magyarázta a vallástudós. Ezzel szemben
az ábrahámi vallások, mint a zsidóság, a kereszténység és az iszlám egységesen a test földbe temetését részesítik előnyben.
Ennek gyökere a test feltámadásába vetett hit, amelyben a halál után az ember testestül-lelkestül támad fel. „Mind a három nagy vallási hagyomány úgy képzeli el, hogy az ember majd testestül-lelkestül fog föltámadni. És talán ez is lehet az egyik oka annak, hogy ezekben a vallásokban a testet sírba, föld alá temetik el, és nem hamvasztják el” – emelte ki a vallástudós.
A hamvasztás tiltásának keresztény eredete
Máté-Tóth András szerint sokan azt gondolják, hogy a kereszténység az ősidők óta ellenzi a hamvasztást, de valójában ez csak a 19. században vált hivatalosan tiltottá. A szabadkőműves mozgalmak ekkoriban a hamvasztást hirdették a termőföld megóvása és a higiénia érdekében, így az egyház ezzel szemben állt ki a test földbe temetése mellett.
Az 1917-es egyházjogi kódex a kiközösítés terhe mellett tiltotta a hamvasztást. Az egyházi temetést nem engedélyezték az elhamvasztottaknak, és még a végrendeletben megfogalmazott kívánságot is figyelmen kívül hagyták. A Tanítóhivatal 1963-ban mondta ki, hogy a hamvasztás nem ellentétes önmagában a keresztény vallással, de a teljes szigor hivatalosan csak az 1983-as kánonjogi reformmal enyhült. A második vatikáni zsinat nyitottabb szelleme már engedélyezte a hamvasztást, amennyiben annak motivációja nem ellentétes a keresztény tanítással.
Illusztráció (Fotó: MTI/Kálmándy Ferenc)A vallástudós úgy véli, hogy a döntés mögött gyakorlati okok is álltak. „Az urnatemetések terjedése olyan mértékű lett, hogy az egyház inkább a hívekhez kívánt alkalmazkodni. Nem akarta megfosztani őket attól, hogy az elhunytat egyházi szertartás keretében búcsúztathassák” – mondta Máté-Tóth András.
A katolikus egyház már engedi a hamvasztást, de továbbra sem támogatja a hamvak otthoni őrzését vagy szétszórását.
A vallástudós szerint lelki veszteséget is jelent, amikor a hozzátartozók hazaviszik az urnát, és minden szertartás nélkül otthon őrzik. „Ha kimarad a temetési szertartás, nincsenek énekek és rituális gesztusok, a hozzátartozóknak sokkal nehezebb lesz feldolgozniuk a gyászt” – tette hozzá.
Krematóriumok Magyarországon: mikor és miért vált népszerűvé a hamvasztás?
Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató a hirado.hu kérdésére elmondta, hogy a krematórium mint intézmény a két világháború között jelent meg Magyarországon. Az első létesítmény 1932-ben épült Kispesten, és 1934-ben kezdte meg működését. A katolikus egyház tiltása miatt kezdetben ritka szokásnak számított a hamvasztás, sőt sokak számára idegen szokás volt.
„Az 1980-as évektől már nem számított ritkaságnak a hamvasztás, majd a rendszerváltás után egyre népszerűbbé vált ez a temetkezési mód. Mára körülbelül 70 százalékra nőtt az országos aránya, a hagyományoshoz képest. Természetesen eltérő lehet régiónként, de a változáshoz a katolikus egyház enyhítése is hozzájárult” – ismertette a néprajzkutató.
Idősebb Máté András, a debreceni AKSD Városgazdálkodási Kft. munkatársa hamvakat önt urnába a cég krematóriumában 2013. december 7-én (Fotó: MTI/Balázs Attila)Tátrai Zsuzsanna szerint több oka van annak, hogy a legtöbb ember inkább a hamvasztás mellett dönt. „Az egyéni megfontolás éppúgy szerepet játszhat benne, mint racionális, anyagi szempontok.” A városi élet ritmusához illeszkedő praktikus megoldás, a temetkezés költségeinek csökkenése és a helyhiány mind szerepet kap. Ugyanakkor mélyebb, lelki változás is zajlik, a modern ember egyre távolabb kerül a halál közösségi megélésétől, miközben új formákat keres az emlékezésre.
Így változtak a temetkezési szokások
A vallástudós úgy látja, hogy a temetés egy kollektív rítus, a közösség részvételével zajló gyász pedig segíti az elengedést és a feldolgozást. „Amikor hiányzik a szertartás, az imák, az énekek, az érintések, az egész gyászmunkától fosztjuk meg magunkat. Az ember közösségi lény, és a veszteséget csak a közösség erejével képes feldolgozni” – fogalmazott Máté-Tóth András.
A falusi temetkezési szokások sokáig őrizték a hagyományos formákat. Tátrai Zsuzsanna szerint a ravatalozók elterjedése előtt – vagyis a 20. század közepéig – az elhunytat otthonában ravatalozták fel, miközben a közösség tagjai virrasztottak, énekeltek, és elbúcsúztak tőle.
„A ravatalozók elterjedésével az 1970-es, 1980-as években kezdett háttérbe szorulni ez a közösségi gyakorlat. Falvainkban a koporsós temetés még mindig népszerűbb, mint az urnás, noha a vidéki temetőkben is vannak urnafalak, urnasírok is” – fejtette ki a néprajzkutató.
Hagyományos falusi temetés 1916-ban (Fotó: Fortepan/Németh Tamás)Tabusított halál, elfojtott gyász
Az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület friss felmérése szerint a halál és a temetkezés továbbra is az egyik legerősebb társadalmi tabu Magyarországon. Máté-Tóth András úgy látja, hogy a halál inkább a „panaszkultúra” része lett. Az emberek gyakran a veszteségeiken keresztül próbálnak közösségi figyelmet kivívni, ugyanakkor a valódi gyász, a mély feldolgozás ritkán történik meg tudatosan.
Megjegyezte, hogy a gyász folyamatát Sigmund Freud világhírű neurológus és pszichiáter négy szakaszra osztotta: sokkra, kontrollra, feldolgozásra és lezárásra. A szakember szerint a harmadik, feldolgozó szakasz a leghosszabb és legfontosabb, amely akár egy évig is eltarthat.
„A gyászolónak ilyenkor meg kell engednie magának az érzéseket, és beszélnie kell róla. Az elfojtott gyász később lelki sérüléseket okozhat, míg a sikeres gyász lehetővé teszi, hogy az ember szabadon éljen tovább anélkül, hogy elfelejtené az elhunytat”
– emelte ki Máté-Tóth András.
Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató szerint a mai társadalom már másképp gyászol, mint néhány generációval ezelőtt. „Még az én gyermekkoromban, az 1950-es, 1960-as években Budapesten is viseltek gyászkarszalagot, és aki gyászolóval találkozott, részvétet kívánt. A közeli hozzátartozók feketébe öltöztek. Falun a megkülönböztető öltözék mellett meghatározott ideig szigorúan betartottak számos tilalmat, például nem rendezhettek lakodalmat, mulatságot, és nem is mehettek hasonló összejövetelekre a gyászidő leteltéig.”
Látogató az óbudai temetőben a közelgő mindenszentek ünnepe és halottak napja előtt, 2020. október 30-án (Fotó: MTI/Mohai Balázs)A rítus gyógyító ereje a gyászban
Máté-Tóth András szerint hamvasztás és a földbetemetés közötti választás nemcsak praktikus, hanem identitáskérdés arról, hogy mit gondolunk a test és lélek kapcsolatáról, az élet értelméről, az utóélet lehetőségéről.
„A gyász feldolgozásában a vallásnak továbbra is meghatározó szerepe van. A szertartások, közösségi imák, megemlékezések mind-mind kapaszkodót nyújtanak. A pap vagy lelkész személyes jelenléte, a gyülekezet együttérzése, a rítusok ismétlődő formái segítenek abban, hogy a veszteség ne zárja magányba a gyászolót” – tette hozzá.
A vallástudós szerint a legfontosabb üzenet, hogy a halál és a gyász ne szoruljon ki a közösségi térből.
„A rítus segít abban, hogy a veszteségből ne puszta hiány legyen, hanem emlékezetté formálódjon. Aki megéli, elvégzi a gyászt, az nem felejt, hanem újra képes lesz élni”
– hangsúlyozta.
Tátrai Zsuzsanna szerint a temetők szerepe ebben ma is kulcsfontosságú. Mindenszentek és halottak napján, de más ünnepeken is, a temetők megtelnek fénnyel és virággal. Ez az évenként ismétlődő rítus ma is összekapcsolja az élőket és az elhunytakat, még akkor is, ha sok család már nem látogatja rendszeresen a sírokat.
„A temetőkben ma már olyan emlékhelyek is vannak, ahol a távolban elhunytakra emlékezhetünk, gyertyát gyújthatunk, vagy a szóróparcelláknál virágot helyezhetünk el. Ez azt mutatja, hogy bár a rítusok formája változik, az emlékezés igénye nem tűnt el” – mondta a néprajzkutató.
Szarka József és családja a temetőben, gyerekeik Lizett és Balázs gyújtja a gyertyát. A többségében görögkatolikusok és részben reformátusok lakta Nyírkátán sokan keresik fel, díszítik, tisztítják ki és mécsesekkel kivilágítják szeretteik, rokonaik nyughelyét mindenszentek napján, a halottak napja előtt (Fotó: MTI/Oláh Tibor)Kiemelte, hogy az úgynevezett átmeneti rítusok eredetileg is azt a célt szolgálják, hogy segítsék az egyént és a közösséget az élet legfontosabb fordulóin való átlépésben. A születésnél a keresztelő, a felnőtté válásnál a konfirmáció vagy bérmálás, a házasságnál a lakodalom, a halál esetén pedig a temetés töltötte be ezt a szerepet.
„A visszavonhatatlan halál a hívő emberek számára a gyászszertartás során is a túlvilágba vetett hitet és a szeretteinkkel való újratalálkozás reményét erősíti, míg a polgári szertartás inkább az elhunyt érdemeit idézi fel és a veszteséget hangsúlyozza” – hívta fel rá a figyelmet Tátrai Zsuzsanna. Mint mondta, a vallásos és világi rítusok egyaránt segítenek abban, hogy a halálhoz fűződő tabu oldódjon, és a gyász közösségi élménnyé válhasson.
Máté-Tóth András szerint végső soron a temetkezés módja – legyen az urnás vagy koporsós – másodlagos a lényeghez képest. Az elbúcsúzás közösségi megélése az, ami valóban emberivé és gyógyítóvá teszi a halálhoz fűződő viszonyunkat.
A kiemelt kép illusztráció. (Fotó: Shutterstock)
Megjegyzés küldése