Nők nélkül nincs család, család nélkül nincs jövő

A család az a közeg, ahol az ember először megtanul bízni, kapcsolódni, szeretni és felelősséget vállalni. Bár a család működése közös feladat, vitathatatlan, hogy a nők ereje ebben a rendszerben nélkülözhetetlen. Sokszor nem hangos, nem látványos, mégis ez az az erő, amely összetartja a mindennapokat, és biztonságot teremt a változó világban. S erre most nagyon nagy szükség van.

A nők egyik legnagyobb ereje az érzelmi intelligenciában rejlik. Észreveszik a kimondatlan feszültségeket, megérzik a családtagok lelkiállapotát, és képesek hidat építeni egymás felé. Ez a kifinomult érzékenység, a figyelem, az empátia és az elfogadás olyan érzelmi biztonságot ad, amelyre a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt szükségük van. Ez az érzelmi stabilitás az alapja annak, hogy a család képes legyen együtt megküzdeni a nehézségekkel.

A nők testesítik meg a családi mindennapok valóságát, mégis az általuk végzett munka gyakran láthatatlan marad. A szervezés, a gondoskodás, az apró részletekre való odafigyelés, a család összefogása ritkán kerül reflektorfénybe, mégis ezek nélkül a családi élet könnyen szétesne. Ki emlékszik az orvosi időpontokra, az iskolai határidőkre, a családi eseményekre? Ki az, aki észrevétlenül működteti a napi rutint? Ez a mentális és érzelmi munka nem mérhető órákban vagy fizetésben, mégis óriási értéket képvisel. A nők ereje abban is megmutatkozik, hogy ezt a felelősséget hosszú távon, kitartással és szeretettel viselik.

A kapkodós reggelek, a munka és a napi teendők elvégzése után az esti jóleső fáradtságban a „ma már nincs több erőm” érzés kerít bennünket hatalmába. Mégis előtör bennünk a belső késztetés, hogy mindennek működnie kell. Édesanyaként megtanuljuk, mit jelent felelősséget vállalni nem csak a nagy, hanem az egészen pici dolgokban is. Ez a belső erőnk ritkán látványos, mert nem harsány, nem hangos, és legtöbbször nem vár el elismerést. Sokszor észre sem vesszük, mert annyira természetes része lett a mindennapjainknak. Benne van abban, hogy fejben tartjuk, és kívülről is tudjuk, kinek mire van szüksége, mikor van túlterhelve, mikor kell egy kis biztatás, mikor inkább csend. Nem azért, mert ez „női feladat”, hanem mert a legtöbbször mi nők vállaljuk magukra ezt a fajta érzelmi és szervezői felelősséget.

Magam is sokszor tapasztalom, hogy előbb érzem meg, ha valami nincs rendben, mint hogy azt bárki kimondaná. Egy gyermeki hangból a vonal túlsó végén, egy tekintetből, egy elhallgatott félmondatból vagy szokatlan viselkedésből máris érzem kell a segítség. Nem gondolom magam különlegesnek emiatt, egyszerűen csak figyelek. Ez az érzelmi jelenlét rengeteg energiát visz el, mégis ritkán beszélünk róla. Pedig ez ad biztonságot a gyermekeinknek, és annak a tudata, hogy anya „lát engem”, észrevesz és segít.

A nők munkája bizony sokszor „láthatatlan”. Egy hosszú mentális lista, ami soha nem kapcsol ki a teendők, az időpontok, a határidők, a szükségletek folyamatos számon tartása közben. Ki mikor fáradt el, ki szorul több figyelemre, mi az, amit nem szabad elfelejteni. Ez nem látványos, nem mérhető, mégis elképesztően megterhelő. Sokszor akkor is működik, amikor már rég pihenni kellene, és gyakran észrevétlen marad egészen addig, amíg egy pillanatra el nem marad.

Fura belegondolni, de anyaként a családban az ember nemcsak a jelent éli, hanem a jövőt is formálja. Hiszen a gyerekek elsősorban nem azt tanulják meg, amit mondunk nekik, hanem azt, amit nap mint nap látnak tőlünk. Azt, hogy hogyan kezeljük a stresszt, hogyan beszélünk egymással, hogyan kérünk bocsánatot, hogyan létezünk egy nehéz nap után. Sokszor eszembe jut, hogy ezek az apró, jelentéktelennek tűnő pillanatok mennyire mély nyomot hagynak bennük. A női mintákból tanulják meg, hogy lehet egyszerre erősnek és érzékenynek lenni, hogy a gondoskodás nem gyengeség, hanem erő. Ugyanakkor fontos kimondanunk azt is, amit sokszor elhallgatunk, hogy ez az erő nem végtelen. Nem természetes állapot, és nem magától értetődő, hogy mi mindig mindent elbírunk. Ha a női erő csak elvárásként jelenik meg, és nem kap visszajelzést, támogatást, valódi partnerséget, akkor előbb-utóbb kimerül. Egy család attól működik jól, ha az erőfeszítések láthatóvá és elismertté válnak.

A családban felnövő gyerekek nemcsak azt tanulják meg, hogyan kell gondoskodni másokról, hanem azt is, hogyan lehet egyszerre erősnek és gyengédnek lenni. A nők példát mutatnak abban, hogyan lehet helytállni nehéz helyzetekben, miközben megmaradnak emberségesek és együttérzőek. Az önmagukat tisztelő, határaikat ismerő és szeretettel adó nők olyan alapokat teremtenek, amelyekre egészséges felnőtt élet épülhet.

Számomra a női erő nem hősiességet jelenti, hanem a kitartást és jelenlétet. Azt a képességet, hogy újra és újra visszatalálunk egymáshoz egy hosszú nap végén. S ehhez elengedhetetlen, hogy merjünk mi is segítséget kérni. Ezáltal nemcsak a család lesz erősebb, hanem mi magunk is.

Forrás: Ficsakblog