Az ősnéni hősei a falu valódi emberei voltak. Hol elkárhoztak, hol a mennybe szálltak. A pokol kapujából vagy a felhők boltozatának átjárójából integettek. Féltek, tartottak tőle a lakók, de közben imádták, sőt a kegyeit keresték. Szokás volt még búcsúcédulákat csempészni a postaládájába. A láda egy különös, görbe, szuvas, vörös karón lógott, a kapuja mellett. Merthogy a néni elég pontosan jósolt.
Az ősnéni története
Beléptem a konyhájába, adott teát, mézet, és leültetett. Ha egyszer bejutottál az ősnéni kredencéig, csupa szívvel fogadott. A jövődet vetítette eléd, jó volt tudni, mi lesz, kire szavazzunk majd a választáson, kire éri meg jobban. Mivel a politikusok elhazudták a jövőt, nagy szükség volt ősnénire. Kissé túlcsorduló kedvességgel beszélt. Na, mi járatban, kérdezte mézesmázosan. Keresek egy történetet, feleltem. Nem tudom jó-e vagy rossz, de szeretném megtalálni. Sokat olvastam utána, de csak darabokban van meg, nekem az egész kéne.
Se az elejét, se a végét nem találom. Csak közepe van ennek a sztorinak. Nincs megírva sehol. Hátha te tudod, mondtam kissé felemelve a hangomat. Tudod a végét…
Nevetett az ősnéni, kacagott, szürke arca rózsaszín foltos lett.
Tegeződtünk. Többször ittam már nála borosteát. Pipája volt, a műszálas, virágos otthonkájának szűk zsebébe ürítette az elégett dohányt. Mikor ült, az ölébe húzta a zsebet. Kezei sárgák, szeme kicsit véreres. Volt, aki átment a falunkban a másik oldalra, ha látta a főutcán dülöngélni az ősnénit piros szemmel. Én sose féltem tőle. Ha mesélni kezd, virágzik. Liliom nő a bögréje köré, akkorára, hogy aztán fent árnyékot vet a feje búbjára, a hajára. Olyankor sugárzik a szeme.
Az ártéri erdő, igen, ott élt a szakállas nő. Igaz a története, nem hazudta neked senki. Hozzánk költözött, itt szeretett lenni. Elűzték valahonnan, ne kérdezd, ki, és ne kérdezd, honnan, majd megpróbáljuk kitalálni.
Évekkel ezelőtt beszélték a faluban, hogy egy nő rejtőzik nálunk az erdőn, kezdett bele az ősnéni. Közben elkeverte a fehérbort a teában, és belecsorgatta a mézet. A szóbeszéd halkult, csitult, mert a nő ügyesen bujkált, de még mindig suttogtak róla, hogy él egy magas, sudár nő ott, annyira nem akar férjhez menni, hogy kiköltözött a házából, és megszökött az emberek elől. Hatalmas szőrt növesztett. Az ártéri nyárfaerdőn gyűjtöget. A nyárfák és a fűzfák között vert tanyát a nádasnál, hogy se messziről, se közelről senki meg ne lássa. Közvetlen a folyóparthoz ment, a kagylókkal és a sóderrel beszélget egész nap. Ha bárki arra jön, ő szépen elúszik gyorsan a Dunán. Majd, ha újra tiszta lesz a levegő, visszajön.
Az erdőnek lelke van, mondjuk így, a védelmező angyaloknak meg szárnya, ha sokat és sokszor hívják őket, ráborulnak az alvó fákra, és tavaszig rajtuk maradnak.
Jön a tél, az őszből mindig ez következik, a fagyűjtés és a bogyógyűjtés, a gombászás. A szilánkos jég ellepi a folyópartot, és lassul, megáll a Duna.
Eljött a falugyűlés is, a választások előtt az utolsó. Újra mindenki az erdőkerülő nőről kezdett sutyorogni. A faluban választások lesznek, mindenféle álhírek terjedtek, annyira senki se vette komolyan, hogy a nő visszatérhet. Valaki látta bozontos fejét, sőt az egész alakját beborító szőrt. Mert ez a nő állítólag szakállat is növesztett. Ő a megváltó, kereszten is lógott már. Hónapokkal ezelőtt újra beköltözhetett a folyópartra, újra látták a mezőn, a kisbolt fele menni, a postára. Hosszú pajesza és fekete, sűrű haja miatt alig lehet ráismerni. Ijesztő arca eldeformálódott. Senki se hitte el, hogy ő az, de aztán egyre többen mesélték a boltosoknak, sőt aki látta és lefotózta, az Instára is kitette őt.
Hanem a boltosnő hazament, és a férje, aki a révész nálunk, a faluban, szépen elindult a part mentén a hajójával, hogy portyázzon egyet munkaidőben. Valamint hogy megbizonyosodjon arról a szakállról. Mert ha való igaz, hogy nem egy nő, hanem egy szakállas nő él ott az ártéren a nádasnál, az még a végén beteríti és eldugítja a Dunát, elijeszti a hódokat, és egyéb rémségre képes. Halat se lehet majd arra fogni ezután, meg hajózni, jachtozni, meg ellopni a partot, beépíteni a folyómedret. Ha megjött a messiás, minden megváltozik.
Ha az a nő nem nő, akkor nagy baj van.
Meg amúgy nem kéne az ártéri erdőben élnie senkinek, veszélyes az.
A nő testén a vastag szőrzet egyetlen éjszaka alatt nőtt ki, mint egy középkori legendában. Mivel állítólag apja akarata ellenére sosem akart férjhez menni, azért imádkozott, tegye olyan rúttá az Isten, hogy soha senki ne kívánja meg. Sajnos a legenda nagyon csúnyán végződik, mert az apja elűzi őt otthonról, és meghal, keresztre feszítik. De a mi falunkban se a révész, se a boltosok, se senki ezt nem akarta. Még a polgármester sem. Ők meg akarták menteni az elcsúfított nő életét. Az bolti eladók ezért mozgalmat szerveztek. Megkérték a révészt, keresse meg a nőt, mert a létezése megzavarhatja majd a szavazást. Fogja meg a haját, és vigye el innen a hajóján, jobb lesz mindenkinek, ha máshol lesz az a szőrös női megváltó.
Kiment a révész a hajójával a Dunára. Nemsokára látta, hogy a folyóparton csillog a fagyos dér és a jég, egy nő meg ott fésüli hosszú haját a jéghideg folyóban. Odaevezett. Üdvözölte, és megkérte, hogy szálljon be hozzá. Nem, nem lehet, nekem itt van az otthonom. Ekkor látta a révész, hogy kicsit reszket a nő, és felajánlott neki egy pokrócot. Nem kell az nekem, a hajam majd megmelegít, csak szépen megfésülöm.
Hiába kérlelte, csalogatta a révész, nem állt kötélnek.
Hatalmas, viharos szél kerekedett, és a szakállas nőt végül otthagyta a Dunában állva, a jéghideg vízben. Megijedhetett.
Itt a vége, mondta az ősnéni, és kidobta a kötényébe a pipadohányt. Igen, bizony, itt él nálunk az ártéri erdőben, de senki se mehet a közelébe. Sóvárogva hallgattam, és biztos voltam benne, hogy a mese igazat beszél.
A messiás, mindig a messiást várjuk, hát mi egy szőrös nőt kaptunk. Olyat, akinek esze ágába sincs elindulni a választáson. Biccentett az ősnéni. Kihörpintette a teáját, és megkért, hogy menjek haza, mert fáradt.
Arca szürke, kormos lett. Nem kívánta a társaságomat és senki társaságát. Betettem a bögrémet a mosogatótálba, és elbúcsúztam. Kint szitált az első novemberi pernye, köd ereszkedett a falura, füst és hamu szaga terjengett az utcánkban. Átugrottam a zárt kapun, a vizes fadeszkák sebeket nyomtak a tenyeremre, szögek állhattak ki, és felkarcolták a kezemen a bőrt. Vérzett, gyorsan hazaszaladtam.
A szerző író, kritikus, műfordító.
Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!
(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Northfoto)
Az összeállítás eredeti helye, forrása: Index.hu
Megjegyzés küldése