Eger neve hallatán legtöbbünknek az egri vár hősies védői, a fenséges Bazilika vagy egy pohár sötétvörös bikavér jut eszébe. Ám a barokk város felszíni csillogása alatt egy másik világ is létezik. Egy sötét, hűvös és végtelennek tűnő labirintus, amely évszázadokon át rejtve maradt a mindennapi szemek elől. Ez a „Város a város alatt”, az egykori érseki pincerendszer, amely ma Magyarország egyik legkülönlegesebb és leglátványosabb föld alatti műemléke.
Amikor az ember először lép le a Bazilika melletti bejárat lépcsőin, azonnal megcsapja a mélység hűvöse és a nedves kő sajátos illata. Ez nem csupán egy borospince, és nem is egy egyszerű alagútrendszer. Ez Eger történelmének megkövesedett lenyomata, ahol a falak szó szerint mesélni tudnának a püspöki hatalomról, a tizedként begyűjtött borokról és a város újjászületéséről a török hódoltság után.
A labirintus születése: Miért volt szükség ennyi járatra?
A történet 1687-ben kezdődik, amikor a törökök kiűzése után az egri püspök, Fenessy György visszatért a városba. Mivel a várat ekkor még a katonaság uralta, a püspöknek új lakhelyre volt szüksége. Megvásárolt két telket a városban, és ott kezdte meg a püspöki palota építését. Az építkezéshez szükséges alapanyagot – a puha, jól alakítható riolittufát – pedig közvetlenül a föld alól bányászták ki. Így egy csapásra két legyet ütöttek egy csapásra: megvolt a kő az épülethez, és létrejött egy hatalmas pincerendszer is.
De miért lett végül több mint négy kilométer hosszú? A válasz a borban rejlik. Az egri püspökség hatalmas területekről szedte be az egyházi tizedet (dézsmát), ami évente több millió liter bort jelentett. Ezt a hatalmas mennyiséget valahol tárolni kellett, és a föld alatti, állandó hőmérsékletű járatok tökéletesnek bizonyultak erre a célra. A pincerendszer évszázadokon át a püspökség egyik legfontosabb gazdasági központja volt.
Építészeti bravúr a riolittufában
A pincerendszer technikai szempontból is lenyűgöző. Az egri altalajt alkotó vulkáni kőzet, a riolittufa lehetővé tette, hogy hatalmas, boltíves csarnokokat vájjanak ki anélkül, hogy különösebb támasztékra lett volna szükség. A járatok szélessége és magassága helyenként a 10-12 métert is eléri, ami egészen monumentális látványt nyújt a gyertyák vagy a modern világítás fényében.
Az építők precizitása ma is látszik: a falakon megmaradtak a csákányok nyomai, és az elvezető csatornák, amelyek a kőzetből szivárgó vizet gyűjtötték össze. Az érseki pince nem csupán egy raktár volt, hanem egy bonyolult mérnöki alkotás, amely kiszolgálta a felette elterülő város igényeit.
A feledés és az újjászületés időszaka
Az 1945-ös államosítás után a pincerendszer sorsa bizonytalanná vált. Már nem tároltak benne bort, a karbantartás elmaradt, és a járatok állapota romlani kezdett. Az 1970-es években Eger lakói különös jelenségre figyeltek fel: a város egyes pontjain megsüllyedtek az utak, sőt, épületek fala repedt meg. Kiderült, hogy a pincerendszer több helyen beomlott, és a felszíni épületeket veszélyezteti.
Egy hatalmas városrehabilitációs program keretében a pincék nagy részét megerősítették betonbefecskendezéssel, a legszebb szakaszokat pedig kitisztították és megnyitották a nagyközönség előtt. Ma a „Város a város alatt” néven ismert kiállítás Eger egyik legnépszerűbb turisztikai célpontja, amely 2007-ben elnyerte a „Magyarország 7 legérdekesebb építészeti emléke” címet is.
„Amikor belépsz ide, megszűnik a külvilág zaja. Itt nem az órád ketyegése méri az időt, hanem a falakról legördülő vízcseppek koppanása. Olyan érzés, mintha egy alvó óriás gyomrában járnál, ahol minden kanyar egy újabb titkot rejt.”
Mit láthatunk a föld alatt?
A túra nem csupán egy séta a sötétben. A látogatók egy interaktív, történelmi időutazáson vehetnek részt. A különböző termekben berendezett tárlatok bemutatják:
- A kádármesterség titkait: Hogyan készültek azok a hatalmas hordók, amelyekben a püspökség borát tárolták?
- Az egyházi életet: Megtekinthető egy föld alatti kápolna, amely a csend és az áhítat szigete a mélyben.
- A mindennapi életet: Hogyan fűtöttek, világítottak és közlekedtek a pincemunkások a XVIII. században?
- Borkultúrát: Eger és a szőlő kapcsolata elválaszthatatlan, a pince pedig ennek a legnyersebb bizonyítéka.
Különösen izgalmas a „Hordók terme”, ahol látható, mekkora méretű edényekre volt szükség a tized befogadásához. Lenyűgöző belegondolni, hogy egykoron ezer és ezer liter bor áramlott ezekben a járatokban.
Az összeállítás eredeti helye: FarmVilág
Megjegyzés küldése