Eger városa a középkorban és a kora újkorban fontos katonai és kereskedelmi központ volt. A városba vezető utak kapukon keresztül vezettek, amelyek nemcsak a közlekedést szabályozták, hanem a város biztonságát is szolgálták. A városkapuk őrzése és a városfalak fenntartása évszázadokon át meghatározó szerepet töltött be Eger életében.
A városnak négy jelentős kapuja volt. A Hatvani kapun keresztül az ország központi területeiről érkeztek az utazók. A Makiári vagy Almagyari kapu a keleti országrészek felől vezetett a városba. A Cifra, más néven Felnémeti kapu a Bükk hegység keleti és északi vidékeiről fogadta az érkezőket, míg a Rác vagy Szent Miklós kapu az Eger északi részén fekvő települések felől biztosított bejutást.
A XVI. században a kapuk védelmét még a vár katonasága látta el. Az 1552-es híres török ostrom után azonban egyre nagyobb figyelmet fordítottak a városkapuk őrzésére. Zárkándy Pál várkapitány idején, 1557-ben a várban szolgáló 300 gyalogos mellett már 200 katona teljesített szolgálatot a városban, hogy őrizze a négy kaput. Később azonban romlott a helyzet: 1559-re már csak 100 katona maradt a kapuk védelmére.
A kép illusztráció
Veráncsics Antal püspök 1562-ben az uralkodóhoz fordult segítségért, és kérte, hogy a lovasság egy része tartózkodjon a városban a kapuk biztonságának érdekében. A veszély tovább nőtt, hiszen 1594-ben Forgách Simon főkapitány arról számolt be a bécsi Haditanácsnak, hogy a kapukat már nem katonák, hanem falusi parasztok őrzik, így egy török támadás esetén Eger könnyen eleshet.
A török hódoltság után a kapuk őrzését a város hajdúi vették át. 1693-ban a városi vezetés minden kapuhoz katonai vezetőket és őrséget rendelt. Ekkoriban jelentek meg a kapuknál a vámszedők és a király harmincadosai is, akik az áruszállítást ellenőrizték és adóztatták. A Rákóczi-szabadságharc után Zinzendorf Ferdinánd várparancsnok ismét katonákat állított a kapukhoz, sőt vámfizetést követelt az árut szállító szekerektől. Mivel a katonaság német nyelvű volt, a városnak tolmácsokat kellett biztosítania a fontosabb kapukhoz.
A XVIII. században a városfalak mentén vártaházak és strázsaházak épültek az őrség számára. Ezek a kisebb kijáratoknál helyezkedtek el, és főként az éjszakai őrök szállásául szolgáltak. A szüreti időszakban különösen szigorú ellenőrzést vezettek be a kapuknál, hogy megakadályozzák a dézsma nélküli borszállítást. Ilyenkor még az adóhátralékot is a kapuknál hajtották be.
A törökök kiűzése után a városfalak állapota gyorsan romlani kezdett. Már 1690-ben leomlott egy hosszabb falszakasz a Rác kapunál. A város és az egyházi vezetők többször próbálták kijavíttatni a falakat, de a munkák csak részben sikerültek. Az öreg falak tovább pusztultak, és a lakosok gyakran a romos részeken közlekedtek a kapuk helyett.
A katonai vezetés ragaszkodott a falak fenntartásához, mert fontos védelmi szerepet tulajdonított nekik. Még akkor is, amikor 1702-ben elrendelték az egri vár lerombolását, a városfalak megőrzését kötelezővé tették. A XVIII. század közepére azonban a falak javítása egyre nagyobb terhet jelentett a város számára, és akadályozta a fejlődést is. Ezért 1768-ban az Udvari Haditanács engedélyezte a falak lebontását, amelyet Eszterházy Károly püspök kezdett meg.
A XIX. századra Eger városfalai fokozatosan eltűntek. Köveiket más építkezésekhez használták fel, így a hajdani erődítésekből csak kisebb maradványok maradtak fenn. A városkapuk és falak története azonban ma is fontos része Eger múltjának, hiszen évszázadokon keresztül védték a lakosságot és meghatározták a város életét.
Forrás:
Sugár István: Eger városfalainak és kapuinak története, városkapuk
Megjegyzés küldése