A Bél-kő történetének egyik legmegrázóbb dokumentuma egy több mint kilencvenéves fénykép, amelyen még felismerhető a hegy hajdani sziklagerince. A felvétel egy olyan korszakból maradt fenn, amikor Bélapátfalván már működött a cementgyár, a középkori apátság közelében pedig még álltak a régi gazdasági épületek. A hegy múltját kutatva azonban a fényképnél is régebbi, különleges történetekre bukkanhatunk: egy eltűnt kőedénygyárra, a természetpusztítás ellen tiltakozó botanikusokra és egy olyan ipari vállalkozásra, amely egész Bélapátfalva fejlődését meghatározta.
Mit őrzött meg az 1930-as archív fénykép?
A Bükki Nemzeti Park Igazgatóságának fotóarchívumából származó felvétel a Bél-kő északi sziklafalát és a lábánál álló ciszterci apátságot örökítette meg.
A fényképen a templom mellett további épületek, fasorok és mezőgazdasági területek láthatók. A hegyoldalon már felismerhető a mészkő kitermelésének nyoma, de a felső sziklagerinc még lényegesen épebb, mint a későbbi évtizedekben.
A kép készítésének idején Bélapátfalva már fontos ipari településsé fejlődött. A cementgyár működése, a kőbányászat és a vasúti szállítás új korszakot nyitott a település életében.
A felvétel egyik különlegessége, hogy a középkori templomot még abban a környezetben mutatja, amelyben a régebbi gazdasági tevékenységek emlékei is jelen voltak.
A templom körüli épületek pontos azonosításához ugyanakkor korabeli térképek és építészeti dokumentumok további vizsgálata szükséges.
Az apátság, amely túlélte az évszázadokat
A Bél-kő lábánál álló bélháromkúti ciszterci apátságot 1232-ben alapította II. Kilit egri püspök.
A szerzetesek a pilisi ciszterci monostorból érkeztek. A Nagyboldogasszony tiszteletére emelt templom a magyarországi román kori építészet egyik legjelentősebb fennmaradt alkotása.
A torony nélküli, háromhajós templom különösen jellegzetes része a világos és sötétebb kősávokból kialakított nyugati homlokzat. A főbejárat fölött rózsaablak található, az épület belsejében pedig a román és a gótikus építészet elemei egyaránt megfigyelhetők.
Az egykori monostor épülete a templom déli oldalához csatlakozott. A szerzetesek lakóhelyéből mára csupán az alapfalak maradtak fenn.
A templom a török hódoltság idején jelentős károkat szenvedett, később helyreállították, és 1745-ben ismét felszentelték.
A Bél-kő alatt álló épület különlegessége, hogy a középkori ciszterci építészet egyik ritka, nagyrészt eredeti szerkezetében fennmaradt magyarországi emléke.
A kolostor mellett kőedénygyár is működött
Bélapátfalva ipartörténete nem a cementgyárral kezdődött.
Az egykori apátsági területen 1834-ben Schnier András fazekasmester keménycserépgyárat alapított. Az üzem a kolostor egyik épületében kapott helyet.
A gyárban fehérre égetett, mázas kőedényeket készítettek. A gyakran virágmintákkal díszített tányérok, tálak és egyéb háztartási tárgyak a 19. századi magyar kerámiaművesség jellegzetes termékei közé tartoztak.
Az apátfalvi keménycserépgyár 1927-ig működött.
Ez azért különösen érdekes, mert az archív fénykép mindössze három évvel az üzem megszűnése után készült.
A templom környezetében ekkor még állhattak olyan épületek, amelyek a korábbi gazdasági tevékenységhez kapcsolódtak. A fennmaradt fénykép azonban önmagában nem bizonyítja, hogy a rajta látható egyes épületek a kőedénygyárhoz tartoztak.
Egy bécsi vállalkozó és a cementgyár megszületése
A Bél-kő történetének meghatározó fordulata Wessely Károly nevéhez kapcsolódik.
A bécsi nagyvállalkozó már a cementgyár alapítása előtt jelentős gazdasági érdekeltségekkel rendelkezett a térségben.
1901-ben megvásárolta a szilvásváradi erdőbirtokot, majd bekapcsolódott az Egercsehi környéki szénvagyon kitermelésébe. Az ő kezdeményezéséhez is kapcsolódott az Eger–Putnok vasútvonal megvalósítása.
A vasút 1908-ra elkészült, és fontos szerepet kapott a térség ipari fejlődésében.
Wessely ugyancsak 1908-ban kezdte meg a bélapátfalvai cementgyár építését. A vállalkozás alapját a Bél-kő jó minőségű mészköve és a környéken rendelkezésre álló agyagos nyersanyagok jelentették.
A Bélapátfalvai Portland Cementgyár Részvénytársaságot 1909. augusztus 28-án jegyezték be Budapesten.
A gyár első termelőegységei 1910 nyarára készültek el, az első cementet pedig szeptemberben állították elő.
Hogyan termelték ki a Bél-kő mészkövét?
A bányanyitás 1909-ben kezdődött a hegy északnyugati oldalán, mintegy 550 méteres tengerszint feletti magasságban.
A mészkövet robbantással fejtették ki. A lerobbantott kőzetet csillékbe rakták, majd drótkötélpályán szállították a cementgyárba.
A gyár területén a mészkövet összetörték, megőrölték, majd a cementgyártás technológiai folyamatában hasznosították.
Az első forgókemence 40 méter hosszú és 2,5 méter átmérőjű volt. Kezdetben naponta mintegy 90 tonna klinkert állítottak elő, a termelés azonban néhány év alatt megduplázódott.
A nedves eljárású gyártáshoz jelentős mennyiségű vízre volt szükség. Ennek biztosítására alakították ki a Gyári-tavat, amelyből csővezetéken juttatták el a vizet az üzembe.
A cementgyár fejlődése nemcsak az ipart, hanem a település mindennapi életét is megváltoztatta.
Egy 1912-es figyelmeztetés a hegy pusztulásáról
A Bél-kő természeti értékeinek veszélyeztetését már a bányászat első éveiben felismerték.
Budai József botanikus 1912-ben írt a hegyen folyó kitermelés következményeiről.
Feljegyzéséből kiderül, hogy a cementgyár a hegy hasznosítási jogát az egri káptalantól száz évre bérelte ki.
A természetkutató különösen aggasztónak tartotta, hogy a robbantások a ritka növények élőhelyeit pusztítják el.
A Bél-kő északi oldalán több olyan növényfaj élt, amelyek hazai előfordulása természetvédelmi szempontból kiemelkedő jelentőségű volt.
Budai József a havasi ikravirágot és más ritka növényeket is megemlített, amelyek élőhelyeit a kőfejtés veszélyeztette.
A botanikus figyelmeztetése különösen fontos történeti dokumentum: bizonyítja, hogy a hegy természeti értékeinek pusztulását már jóval a későbbi nagyüzemi kitermelés előtt felismerték.
A természetvédelmi aggodalmak évtizedekkel később sem szűntek meg.
Juhász Lajos 1962-ben szintén arra figyelmeztetett, hogy a cementgyár mészkőszükséglete miatt folytatott robbantások egyre kisebb területre szorítják vissza a Bél-kő különleges növényvilágát.
Az 1930-as évek: a fehér cement története
Az archív fénykép készítésének éve a cementgyár történetében is fontos fordulópontot jelentett.
1930-ban kezdődött meg a fehér portlandcement gyártása, amely Üstökös fehér néven vált ismertté.
A termék nemcsak Magyarországon talált piacra. A bélapátfalvai fehér cement a Közel-Keletre és Dél-Amerikába is eljutott.
Ez jól mutatja, hogy a Bél-kő mészkövére épülő ipar már a két világháború közötti időszakban nemzetközi piacokra termelt.
A gyár a második világháború után is működött, 1948-ban pedig államosították.
Az 1950-es évektől Bélapátfalva legnagyobb foglalkoztatójává vált. Ekkor átlagosan mintegy 750 ember dolgozott az üzemben.
A cementgyár szerepe túlmutatott a termelésen: művelődési házat, óvodát és sportlétesítményeket is működtetett.
1966-ban már 102 lakás tartozott a gyárhoz.
Amikor a bányászat elérte a hegytetőt
A Bél-kő arculatának legnagyobb változása a 20. század második felében következett be.
A hegyoldalban működő két mészkőbánya tölcséres művelése 1963-ig tartott. A bányafalak veszélyessé válása miatt ezt követően a kitermelést a magasabban fekvő részekre helyezték át.
A felső kőbányát mintegy 730 méteres magasságban nyitották meg.
Ezzel a bányászat már közvetlenül a Bél-kő gerincét érintette. A korábban összefüggő sziklás hegytető jelentős részét fokozatosan kitermelték.
A hegy történetének legbeszédesebb adata a kitermelt mészkő mennyisége.
A bélapátfalvai önkormányzat történeti összefoglalója szerint a cementgyártáshoz mintegy 19,4 millió tonna mészkövet használtak fel a Bél-kőből.
Ez körülbelül hétmillió köbméternyi kőzet eltűnését jelentette.
A régi fényképek ezért különösen értékesek. Segítségükkel ma is tanulmányozható, milyen volt a hegy a nagyarányú kitermelés előtt.
Új cementgyár, új korszak
A régi cementgyár mellett az 1970-es években új, korszerűbb üzem építéséről döntöttek.
Az új gyár telepítési helyét 1973. augusztus 27-én jelölték ki. Az építkezéshez jelentős infrastrukturális fejlesztések kapcsolódtak.
Új lakótelep, közművek, vasúti létesítmények és ipari kiszolgálóberendezések épültek.
A teljes üzembe helyezés 1980 márciusában történt meg.
Az 1980-as évek elején a cementgyárban, a bányaüzemben és a mészüzemben együttesen közel 1100 ember dolgozott.
A régi cementgyár technológiai berendezéseinek és épületeinek jelentős részét 1982 és 1987 között lebontották.
Az új üzem működése idején tovább folytatódott a Bél-kő mészkövének kitermelése.
A rendszerváltás után azonban a hazai cementpiac jelentősen átalakult. A kereslet visszaesése és a gazdasági változások végül a bélapátfalvai cementgyártás megszűnéséhez vezettek.
A termelést 2000-ben leállították, a vállalat végelszámolása pedig 2004 végén zárult le.
A természetvédelem és a Bél-kő megmaradt értékei
A Bél-kő különleges növény- és állatvilága már a bányászat idején is foglalkoztatta a kutatókat.
Amikor 1977-ben megalakult a Bükki Nemzeti Park, a hegy nem került teljes egészében a védett területhez.
1984-ben azonban a délnyugati orom mintegy 39,8 hektáros részét kivonták a bányászat alól, és a nemzeti parkhoz csatolták. Ebből 23,4 hektár fokozott védelmet kapott.
A hegy különlegességét a földtani felépítés és a változatos mikroklíma egyaránt meghatározza.
A meredek sziklafalak, a meleg déli lejtők és a hűvösebb északi oldalak eltérő élőhelyeket alakítottak ki.
A Bél-kőn ezért egymás közelében fordulhatnak elő melegkedvelő és magashegységi jellegű növényfajok.
A bányászat megszűnésével a természetes növényzet fokozatosan visszahódíthatta a korábban bolygatott területek egy részét, bár az eredeti sziklaélőhelyek teljes helyreállítása már nem lehetséges.
A Bél-kő ma már történeti emlékhely is
A hegy megmaradt, 815 méter magas csúcsára tanösvény vezet a ciszterci apátságtól.
A mintegy öt kilométeres út hét állomáson keresztül mutatja be a Bél-kő földtani, természeti és ipartörténeti értékeit.
A látogatók megismerhetik az egykori bányászat nyomait, a különleges kőzeteket és a hegy élővilágát.
A felső bányaudvarból feltáruló látvány egyszerre mutatja meg a természet erejét és az emberi beavatkozás következményeit.
A Bél-kő történetét azonban nemcsak a mai tanösvény, hanem a fennmaradt régi fényképek is őrzik.
Az 1930-ban készült felvétel különösen fontos ebből a szempontból. A templom, a környező épületek és a hegy még felismerhető eredeti gerince olyan állapotot dokumentálnak, amelyet a következő évtizedekben végleg megváltoztatott az ipari kitermelés.
A fénykép egyúttal arra is emlékeztet, hogy Bélapátfalva történetében a középkori apátság, a 19. századi kőedénygyártás és a 20. századi cementipar egymást követő, egymással összefonódó korszakokat képvisel.
A Bél-kő megmaradt sziklafalai ma is őrzik ennek a több évszázados történetnek a nyomait.
Források
Turista Magazin – Amiről a sokat látott Bél-kő regél (2023. december 13.)
Bükki Nemzeti Park Igazgatóság – Tanösvény a Bél-kőn (2003), teljes kiadvány
Bélapátfalva Város Önkormányzata – Cementgyártás Bélapátfalván
CeMBeton – Cementgyártás Bélapátfalván, 1908–2004
Borítókép: A Bél-kő sziklafala és a bélapátfalvai ciszterci apátság épülete 1930-ban. Fotó: Bükki Nemzeti Park Igazgatóság – BNPI fotóarchívum.