1. Mert Jumurdzsák is volt úttörő
Még piros nyakkendőnk volt és általános iskolába jártunk (Bp., Attila úti), amikor lelkes és örök fiatal matek-tesi tanárunk vezetésével nyáron vándortáborozni indultunk. Akkoriban úgy épült fel a rendszer, hogy szervezett útvonalon haladtak a pajtások, kétnaponta indultunk új szállásunk felé: váltottuk az előttünk haladó csapatot és átadtuk helyünket az utánunk jövőknek. A tömegszállás pokrócait mindig ki kellett porolni, aztán stokiba hajtogatni – ez volt az egyetlen hátránya a dolognak. (Meg az öklömnyire duzzadó kullancs az egyik lány nyakában, de ezt más alkalommal mesélem el.)
Azon a nyáron, talán 1987-ben, életem első vándortáborában a „Bükk I." fantázianevű túrát teljesítettük; Egerből indultunk és két hét után Egerbe érkeztünk vissza.
Mit sem sejtő kispajtásokként szálltunk le a vonatról (annyi idős lehettem, mint a nagyobbik lányom most), valahogy feltornáztuk hátunkra a csővázas zsákokat és nekivágtunk a terepnek. Mivel tapasztalt és megbízható, ugyanakkor kalandvággyal alaposan beoltott vezetőink voltak, néhány kilométeres caplatás után úgy határoztak, elég lesz a betonútból, keressünk egy rövidebbet az erdőn át.
Kézifékes fordulóval bevettük magunkat a sűrűbe. Előttünk sziklafal. Vezetőink azzal biztattak, már csak ezt a kicsi szintkülönbséget kell leküzdeni, és mindenkinek sokkal jobb lesz. Forgatták a térképet, bólogattak nagyokat. Mi meg nekivágtunk a hegynek.
Negyvenöt fokos emelkedő. Negyvenöt fokos hőség. Húszkilós zsák. Tizenegy évesen. A tábor első napján.
Mindebből több alapigazságot is leszűrtem:
1. A „kicsi szintkülönbség" mindig elképesztő hegymagasságot jelent.
2. A „rövidítés" mindig eltévedést jelent.
3. Ha nem magad pakolod a zsákod, pórul jársz. Mert a szüleid által beerőltetett pót-hosszúnadrágot pótló vész-hosszúnadrág, vész-pót-pulóver, pót-vész-esőkabát pluszsúlya nélkül valószínűleg egyedül is fel tudsz kapaszkodni a csúcsra.
BLOG - eger.hu
Még piros nyakkendőnk volt és általános iskolába jártunk (Bp., Attila úti), amikor lelkes és örök fiatal matek-tesi tanárunk vezetésével nyáron vándortáborozni indultunk. Akkoriban úgy épült fel a rendszer, hogy szervezett útvonalon haladtak a pajtások, kétnaponta indultunk új szállásunk felé: váltottuk az előttünk haladó csapatot és átadtuk helyünket az utánunk jövőknek. A tömegszállás pokrócait mindig ki kellett porolni, aztán stokiba hajtogatni – ez volt az egyetlen hátránya a dolognak. (Meg az öklömnyire duzzadó kullancs az egyik lány nyakában, de ezt más alkalommal mesélem el.)
Azon a nyáron, talán 1987-ben, életem első vándortáborában a „Bükk I." fantázianevű túrát teljesítettük; Egerből indultunk és két hét után Egerbe érkeztünk vissza.
Mit sem sejtő kispajtásokként szálltunk le a vonatról (annyi idős lehettem, mint a nagyobbik lányom most), valahogy feltornáztuk hátunkra a csővázas zsákokat és nekivágtunk a terepnek. Mivel tapasztalt és megbízható, ugyanakkor kalandvággyal alaposan beoltott vezetőink voltak, néhány kilométeres caplatás után úgy határoztak, elég lesz a betonútból, keressünk egy rövidebbet az erdőn át.
Kézifékes fordulóval bevettük magunkat a sűrűbe. Előttünk sziklafal. Vezetőink azzal biztattak, már csak ezt a kicsi szintkülönbséget kell leküzdeni, és mindenkinek sokkal jobb lesz. Forgatták a térképet, bólogattak nagyokat. Mi meg nekivágtunk a hegynek.
 |
| fotó: eger.hu |
Negyvenöt fokos emelkedő. Negyvenöt fokos hőség. Húszkilós zsák. Tizenegy évesen. A tábor első napján.
Mindebből több alapigazságot is leszűrtem:
1. A „kicsi szintkülönbség" mindig elképesztő hegymagasságot jelent.
2. A „rövidítés" mindig eltévedést jelent.
3. Ha nem magad pakolod a zsákod, pórul jársz. Mert a szüleid által beerőltetett pót-hosszúnadrágot pótló vész-hosszúnadrág, vész-pót-pulóver, pót-vész-esőkabát pluszsúlya nélkül valószínűleg egyedül is fel tudsz kapaszkodni a csúcsra.
BLOG - eger.hu
Megjegyzés küldése