MÚLT--KOR | A város 1687. december 17-én szabadult fel a török hódoltság alól. A várral és a
várhoz tartozó birtokokkal együtt a kincstár új szerzeményét képezte. Lassan
megindult a betelepülés folyamata.
Az első lakosok között voltak azok a török családok, akiknek letelepedését a vár feladási alkupontjai biztosították. Ez kb. 300 főt jelentett. Őket követték a végvári katonák, egyházi személyek, német és magyar mesterek, nemesek, parasztok, rácok. A szerbek betelepülése Egerbe minden valószínűség szerint a XVI. század utolsó éveiben zajlott, közvetlenül azután, hogy a török elfoglalta Egert. Az 1693-as összeírás már 633 rácot emleget Egerben, papjaik és szerzeteseik száma ekkor 10 volt.
Ezt a nagy lélekszámot az magyarázza, hogy az 1690-es évek elején Csernovics Arzén pátriárka vezetésével kb. 30.000 szerb menekült Magyarországra, akik az ország különböző pontjain települtek le. Hosszú évtizedeken keresztül fontos szerepet játszottak az egri bor külföldi (elsősorban lengyelországi) értékesítésében.
Néha görögök néven is szerepeltek, ez azonban elsősorban felekezeti kategória volt, szép számmal voltak azonban köztük ténylegesen görög nemzetiségűek is, akinek itteni jelenléte azzal magyarázható, hogy a pozserováci békeszerződés értelmében a török alattvalójú kereskedők - köztük a görögök is - jelentős vámkedvezményeket élveztek. Ideérkezésükkor az Ágostonrendiek egykori templomát kapták meg, és csak a XVIII. század végére sikerült uralkodói engedéllyel felépíteniük templomukat, a Miklós püspök tiszteletére szentelt, közkeletű nevén Ráctemplomot.
A betelepülést elősegítette, hogy a kincstár ötévi adómentességet biztosított a lakosság számára és mellőzte Eger püspökének régi birtokjogát. I. Lipót 1688. augusztus 6-án szabad királyi várossá nyilvánította Egert. A rangemelést ki is hirdették a lakosság előtt. A kihirdetés alkalmával Miklósfy Péter egri őrkanonok tiltakozását fejezte ki a püspök, a káptalan és az egész papság nevében.
A város lakossága tudatában volt annak, hogy a rangemelés érvényessége kétséges, hiszen lényegében véve az sohasem emelkedett jogerőre, mert nem hirdették ki az országgyűlésben. Ezért 1692 novemberében egy felségfolyamodványt nyújtottak be, melyben ismét kérték a rangemelést és az erről szóló privilégiumlevelet. Ezt ugyan nem kapták meg, ennek ellenére a város 1693-ban ezüst pecsétet csináltatott magának, a szabad királyi városi jogállásra utaló körirattal (Sigillum liberae ac regiae civitatis Agriensis), amit használatba is vettek. A Kassán élő Fenessy György püspök és a Jászón élő káptalan (akik a protestantizmus térhódítása és a török terjeszkedés miatt több mint egy évszázada tették át a Felvidékre székhelyüket) nem nyugodtak ebbe bele, éspedig okkal, mert közjogi szempontból támadható volt. Emellett bemutatták IV. Béla király 1261-ben kelt oklevelét, amely Egert püspöki várossá nyilvánította, valamint az 1649. évi 45. törvénycikket, mely kimondja, hogy minden olyan privilégium, melyet az uralkodó az érintett földesúr beleegyezése nélkül adományoz, érvénytelen.
A püspök első lépésként a kamarától bérbe vette a várhoz tartozó püspöki falvakat, hogy azok addig sem legyenek idegen kézen, míg jogainak érvényt nem tud szerezni. Később kifogást emelt az udvarnál a szabad királyi pecsét használata miatt is. Segítségére voltak Heves és Borsod vármegyék, melyek területén Eger feküdt, azzal vádolva meg a várost, hogy nem kívánnak részt vállalni az ország terheiből. 1694-ben a püspöknek sikerült kiegyeznie a kincstárral, mire az uralkodó visszavonta Eger városától az akkor már általa is ideiglenesnek nevezett privilégiumokat és visszaállította Eger püspökének régi birtokjogát.
Azok a házak és telkek, melyeket a kamarai igazgatás alatt szereztek, háborítatlan tulajdonban maradtak, a királyi parancs pedig biztosította a szabad költözés jogát azon polgároknak, akik a megváltozott jogi helyzetben nem kívántak a városban maradni. Fenessy püspök címeréből alakult ki Eger város címere, két benne lévő motívum, az egyszarvú és a napkorong felhasználásával.Másfél évszázadon keresztül a város és püspök közötti megállapodás, az úgynevezett Fenessy egyezmény volt az a jogforrás, amely Eger életét meghatározta. A mezővárosi polgár jogállása az adott korszakban bizonytalan volt, jogi helyzete alapján a polgár és a jobbágy között helyezkedett el.
A megállapodás a szabad királyi városokéhoz hasonló privilégiumokat biztosított a lakosságnak, de voltak bizonyos megszorításai a földesúri jogok érvényesítése érdekében. A belvárost fallal vették körül, és magisztrátus irányította életét, ám a főbírót mindig a püspök által kijelölt három személy közül kellett választani. A földesúrnak és a két vármegyének járó adókat nem fejenként, hanem egy összegben fizette a város, ami szintén jelentős kedvezménynek számított.
Ám az egyezmény hatálya csak a fallal körülvett belváros lakóira terjedt ki, a falon kívüli külvárosok, úgynevezett hóstyák (A német Hochstadt=előváros szóból) lakói a zsellérekével azonos jogállásúak voltak. Többnyire a polgárok és egyháziak szőleiben végzett bérmunkából éltek, és nekik maguknak is voltak szőlőik.
Ezek azonban nem számítottak bele a jobbágyi telekállományba, ezért minősültek tulajdonosaik zselléreknek, nem pedig jobbágyoknak. A földesúri joghatóságot a káptalan nevében is a püspök gyakorolta mind a belváros, mind a hóstyák népe fölött, elvileg azonban a város borsodi, vagyis patakon túli része a káptalané, a hevesi, vagyis patakon inneni része pedig a püspöké volt. A XVIII. század folyamán kialakult már az egész belváros, a Maklári és a Hatvani hóstyák egy része. A Maklári hóstya az Egerrel szomszédos Almagyar községből alakult ki. Később létrejött külvárosok: a Felnémeti és Cifra hóstyák, valamint a Sánc. A városfal a XIX. század 3-4. évtizedéig állott. Kapui a következők voltak: Maklári, Hatvani, Cifra, és Szent Miklós (Rác).
A városi közigazgatás élén a főbíró állott, akit a püspök által kijelölt három személy közül választottak, és akit a püspök erősített meg hivatalában. Ekkor még a közigazgatás nem vált el az igazságszolgáltatástól, ebben a tekintetben is a város első embere volt. A magisztrátus, vagyis tanács hatáskörébe tartozott az iparrendészet, a piacfelügyelet, az egészségügy, a gyámügy, a tűzrendészet, és a közbiztonság. Városunk közigazgatásában találkozunk egy igen ritka tisztséggel, ez a fertálymesterség. A szó a német Viertel=negyed kifejezésből ered, és az a magyarázata, hogy a negyedekre (hóstyákra) osztott város minden negyedének élén állott egy fertálymester, aki ügyelt a városrész rendjére. 1713-ban a városban még csak négy negyed volt, száz év múlva, 1823-ban azonban már 12 fertálymestere volt Egernek.
A fertálymesterség a XVIII. században még nem volt fizetéses tisztség, nem is voltak túlzottan megbecsült tisztségviselők, a hivatalos iratok, idézések, adóintő cédulák kihordói voltak és ügyeltek a közrendre, tűzbiztonságra, ellenőrizték a városba érkező idegeneket. Az új fertálymesterek évente február 9-én, Szent Apollónia napján foglalták el hivatalukat, eleinte a magisztrátus jelölte ki őket, később a negyedek maguk választották őket a köztiszteletben álló tisztes, vallásos polgárok sorából. Ettől kezdve nagyobb lett a megbecsültségük is.
A településnek a török utáni benépesülését elősegítette, hogy a korona rövid ideig úgy kezelte Egert, mint a korona új szerzeményét, ami öt éves adómentességet biztosított. Az 1690-es házösszeírás összesen 518 házat jegyzett föl. Feltüntette a tulajdonosok nevét, vallását, nemzetiségét, foglalkozását. Az összeírásban szám szerint a katonák voltak első helyen, őket követték a császári adminisztráció tagjai, majd az egyházi személyek és a kézművesek.
A vallási megoszlásból kitűnik, hogy 59 újkeresztény (megkeresztelkedett török) és 40 rác kereskedő is volt a városban. Egyes számítások szerint 1700 körül mintegy 800 adófizetésre kötelezhető polgára volt Egernek, és tekintettel arra, hogy az egyháziak és egyházi szolgálatban álló világiak nem adóztak, összesen kb. ötezerre tehető ebben a korban Eger lakossága. Némi visszaesést jelentett, hogy 1708-ban itt is felütötte a fejét a pestisjárvány, amelynek emlékét őrzi a Szent Rókus fogadalmi kápolna, Eger egyik legrégibb műemlék épülete. Az 1720 - ban készített összeírás 1535 adófizetőt számolt össze, ami figyelembe véve a családtagokat és egyéb nem adózó személyeket, azt jelenti, hogy ekkor már 8000 fő körül volt a lélekszám. Az 1845/46-os katonai célú (hadiadó) összeírás szerint már a 20.000 főt is meghaladta a lélekszám.
Ettől kezdve egy évszázadra lelassult a népességnövekedés, és csak a II. világháború után tapasztalunk jelentős növekményt, 1990 táján közelítette a 60.000-et. A városnak igen sok gondot okozott, hogy két vármegye területén feküdt, és mindkét vármegye gondosan ügyelt arra, hogy megőrizze fennhatóságát a város fölött. Nem beszélve ennek következményéről, a kettős adóztatásról. 1725-ben a magisztrátusnak sikerült elérnie, hogy III. Károly kivonta a város patakon túli részét Borsod vármegye felügyelete alól.
A város a XVIII. század folyamán szüntelen küzdelmet folytatott azért, hogy a szabad királyi városok sorába jusson. Ezek a törekvések különösképpen erősek voltak Barkóczy Ferenc püspöksége idején, később 1783-ban Eszterházy Károly püspök alatt. Eszterházy tiltakozott II. József türelmi rendelete miatt, mire az haragjában felmentette a püspököt örökös főispáni tisztéből. Ezt a villongást kihasználta a lakosság és bepanaszolták a püspököt az uralkodónál, aki 1789- ben kelt válaszában megígérte a lakosságnak a hőn óhajtott rangemelést. A következő esztendőben bekövetkezett halála miatt azonban erre sem került sor.
A városi elöljáróság legközelebb 1812-ben fordult kérelmével az országgyűléshez.
Ekkor Eger már húszezres lélekszámú város volt és a gazdasági fellendülést, a lélekszám nagyobb arányú növekedését várták a rangemeléstől. 1807-ben Eger mindkét részét Heves megyéhez csatolták és a vármegyei követek az 1811-es és az 1825-ös országgyűlésre is azt az utasítást kapták, hogy ott a rangemelés ellen szavazzanak. Az 1830-as években már a reformokért küzdő nemesség is felkarolta a szabad királyi városi rang ügyét, a megyei ellenzék egyik vezéralakja,
Csiky Sándor is síkra szállt a város jogaiért.Végül az 1848-as XXIV. tc. értelmében a város addigi jogállásától függetlenül a rendezett tanácsú városok sorába került. Az 1849. június 9-i közgyűlésen Rózsa Károly személyében polgármestert állítottak a város élére, ezzel a közigazgatás véglegesen elvált az igazságszolgáltatástól, melynek élére a főbíró került. Eger város első országgyűlési képviselője Csiky Sándor lett. Az 1848/49-es események Egert is érintették, a kápolnai csata előestéjén, 1849 februárjában Egerben tartózkodott Dembinszky, Görgey és Klapka, március 31- én pedig a tavaszi hadjárattal kapcsolatos toborzó körútján Kossuth érkezett Egerbe, akit az itteniek kitörő lelkesedéssel fogadtak.
Ekkor hangzott el az érseki palota erkélyéről a tavaszi hadjárat előkészítésén fáradozó Kossuth szállóigévé vált mondása: „Itt nem hirdetni, itt csak tanulni lehet a hazafiságot”. Egri kötődése volt Knézich Károlynak, a szabadságharc vértanú tábornokának is, akinek felesége, Kapitány Katalin egri leány volt, és egri születésű volt Lenkey János tábornok, aki az aradi várbörtönben halt meg 1850-ben, a fogságban ugyanis megőrült, ezért nem tudták rajta végrehajtani a halálos ítéletet. Sírja a Kisasszony temetőben látható.
forrás: egrirege.hu
Az első lakosok között voltak azok a török családok, akiknek letelepedését a vár feladási alkupontjai biztosították. Ez kb. 300 főt jelentett. Őket követték a végvári katonák, egyházi személyek, német és magyar mesterek, nemesek, parasztok, rácok. A szerbek betelepülése Egerbe minden valószínűség szerint a XVI. század utolsó éveiben zajlott, közvetlenül azután, hogy a török elfoglalta Egert. Az 1693-as összeírás már 633 rácot emleget Egerben, papjaik és szerzeteseik száma ekkor 10 volt.
Ezt a nagy lélekszámot az magyarázza, hogy az 1690-es évek elején Csernovics Arzén pátriárka vezetésével kb. 30.000 szerb menekült Magyarországra, akik az ország különböző pontjain települtek le. Hosszú évtizedeken keresztül fontos szerepet játszottak az egri bor külföldi (elsősorban lengyelországi) értékesítésében.
Néha görögök néven is szerepeltek, ez azonban elsősorban felekezeti kategória volt, szép számmal voltak azonban köztük ténylegesen görög nemzetiségűek is, akinek itteni jelenléte azzal magyarázható, hogy a pozserováci békeszerződés értelmében a török alattvalójú kereskedők - köztük a görögök is - jelentős vámkedvezményeket élveztek. Ideérkezésükkor az Ágostonrendiek egykori templomát kapták meg, és csak a XVIII. század végére sikerült uralkodói engedéllyel felépíteniük templomukat, a Miklós püspök tiszteletére szentelt, közkeletű nevén Ráctemplomot.
A betelepülést elősegítette, hogy a kincstár ötévi adómentességet biztosított a lakosság számára és mellőzte Eger püspökének régi birtokjogát. I. Lipót 1688. augusztus 6-án szabad királyi várossá nyilvánította Egert. A rangemelést ki is hirdették a lakosság előtt. A kihirdetés alkalmával Miklósfy Péter egri őrkanonok tiltakozását fejezte ki a püspök, a káptalan és az egész papság nevében.
A város lakossága tudatában volt annak, hogy a rangemelés érvényessége kétséges, hiszen lényegében véve az sohasem emelkedett jogerőre, mert nem hirdették ki az országgyűlésben. Ezért 1692 novemberében egy felségfolyamodványt nyújtottak be, melyben ismét kérték a rangemelést és az erről szóló privilégiumlevelet. Ezt ugyan nem kapták meg, ennek ellenére a város 1693-ban ezüst pecsétet csináltatott magának, a szabad királyi városi jogállásra utaló körirattal (Sigillum liberae ac regiae civitatis Agriensis), amit használatba is vettek. A Kassán élő Fenessy György püspök és a Jászón élő káptalan (akik a protestantizmus térhódítása és a török terjeszkedés miatt több mint egy évszázada tették át a Felvidékre székhelyüket) nem nyugodtak ebbe bele, éspedig okkal, mert közjogi szempontból támadható volt. Emellett bemutatták IV. Béla király 1261-ben kelt oklevelét, amely Egert püspöki várossá nyilvánította, valamint az 1649. évi 45. törvénycikket, mely kimondja, hogy minden olyan privilégium, melyet az uralkodó az érintett földesúr beleegyezése nélkül adományoz, érvénytelen.
A püspök első lépésként a kamarától bérbe vette a várhoz tartozó püspöki falvakat, hogy azok addig sem legyenek idegen kézen, míg jogainak érvényt nem tud szerezni. Később kifogást emelt az udvarnál a szabad királyi pecsét használata miatt is. Segítségére voltak Heves és Borsod vármegyék, melyek területén Eger feküdt, azzal vádolva meg a várost, hogy nem kívánnak részt vállalni az ország terheiből. 1694-ben a püspöknek sikerült kiegyeznie a kincstárral, mire az uralkodó visszavonta Eger városától az akkor már általa is ideiglenesnek nevezett privilégiumokat és visszaállította Eger püspökének régi birtokjogát.
Azok a házak és telkek, melyeket a kamarai igazgatás alatt szereztek, háborítatlan tulajdonban maradtak, a királyi parancs pedig biztosította a szabad költözés jogát azon polgároknak, akik a megváltozott jogi helyzetben nem kívántak a városban maradni. Fenessy püspök címeréből alakult ki Eger város címere, két benne lévő motívum, az egyszarvú és a napkorong felhasználásával.Másfél évszázadon keresztül a város és püspök közötti megállapodás, az úgynevezett Fenessy egyezmény volt az a jogforrás, amely Eger életét meghatározta. A mezővárosi polgár jogállása az adott korszakban bizonytalan volt, jogi helyzete alapján a polgár és a jobbágy között helyezkedett el.
A megállapodás a szabad királyi városokéhoz hasonló privilégiumokat biztosított a lakosságnak, de voltak bizonyos megszorításai a földesúri jogok érvényesítése érdekében. A belvárost fallal vették körül, és magisztrátus irányította életét, ám a főbírót mindig a püspök által kijelölt három személy közül kellett választani. A földesúrnak és a két vármegyének járó adókat nem fejenként, hanem egy összegben fizette a város, ami szintén jelentős kedvezménynek számított.
Ám az egyezmény hatálya csak a fallal körülvett belváros lakóira terjedt ki, a falon kívüli külvárosok, úgynevezett hóstyák (A német Hochstadt=előváros szóból) lakói a zsellérekével azonos jogállásúak voltak. Többnyire a polgárok és egyháziak szőleiben végzett bérmunkából éltek, és nekik maguknak is voltak szőlőik.
Ezek azonban nem számítottak bele a jobbágyi telekállományba, ezért minősültek tulajdonosaik zselléreknek, nem pedig jobbágyoknak. A földesúri joghatóságot a káptalan nevében is a püspök gyakorolta mind a belváros, mind a hóstyák népe fölött, elvileg azonban a város borsodi, vagyis patakon túli része a káptalané, a hevesi, vagyis patakon inneni része pedig a püspöké volt. A XVIII. század folyamán kialakult már az egész belváros, a Maklári és a Hatvani hóstyák egy része. A Maklári hóstya az Egerrel szomszédos Almagyar községből alakult ki. Később létrejött külvárosok: a Felnémeti és Cifra hóstyák, valamint a Sánc. A városfal a XIX. század 3-4. évtizedéig állott. Kapui a következők voltak: Maklári, Hatvani, Cifra, és Szent Miklós (Rác).
A városi közigazgatás élén a főbíró állott, akit a püspök által kijelölt három személy közül választottak, és akit a püspök erősített meg hivatalában. Ekkor még a közigazgatás nem vált el az igazságszolgáltatástól, ebben a tekintetben is a város első embere volt. A magisztrátus, vagyis tanács hatáskörébe tartozott az iparrendészet, a piacfelügyelet, az egészségügy, a gyámügy, a tűzrendészet, és a közbiztonság. Városunk közigazgatásában találkozunk egy igen ritka tisztséggel, ez a fertálymesterség. A szó a német Viertel=negyed kifejezésből ered, és az a magyarázata, hogy a negyedekre (hóstyákra) osztott város minden negyedének élén állott egy fertálymester, aki ügyelt a városrész rendjére. 1713-ban a városban még csak négy negyed volt, száz év múlva, 1823-ban azonban már 12 fertálymestere volt Egernek.
.jpg) |
| illusztráció |
A fertálymesterség a XVIII. században még nem volt fizetéses tisztség, nem is voltak túlzottan megbecsült tisztségviselők, a hivatalos iratok, idézések, adóintő cédulák kihordói voltak és ügyeltek a közrendre, tűzbiztonságra, ellenőrizték a városba érkező idegeneket. Az új fertálymesterek évente február 9-én, Szent Apollónia napján foglalták el hivatalukat, eleinte a magisztrátus jelölte ki őket, később a negyedek maguk választották őket a köztiszteletben álló tisztes, vallásos polgárok sorából. Ettől kezdve nagyobb lett a megbecsültségük is.
A településnek a török utáni benépesülését elősegítette, hogy a korona rövid ideig úgy kezelte Egert, mint a korona új szerzeményét, ami öt éves adómentességet biztosított. Az 1690-es házösszeírás összesen 518 házat jegyzett föl. Feltüntette a tulajdonosok nevét, vallását, nemzetiségét, foglalkozását. Az összeírásban szám szerint a katonák voltak első helyen, őket követték a császári adminisztráció tagjai, majd az egyházi személyek és a kézművesek.
A vallási megoszlásból kitűnik, hogy 59 újkeresztény (megkeresztelkedett török) és 40 rác kereskedő is volt a városban. Egyes számítások szerint 1700 körül mintegy 800 adófizetésre kötelezhető polgára volt Egernek, és tekintettel arra, hogy az egyháziak és egyházi szolgálatban álló világiak nem adóztak, összesen kb. ötezerre tehető ebben a korban Eger lakossága. Némi visszaesést jelentett, hogy 1708-ban itt is felütötte a fejét a pestisjárvány, amelynek emlékét őrzi a Szent Rókus fogadalmi kápolna, Eger egyik legrégibb műemlék épülete. Az 1720 - ban készített összeírás 1535 adófizetőt számolt össze, ami figyelembe véve a családtagokat és egyéb nem adózó személyeket, azt jelenti, hogy ekkor már 8000 fő körül volt a lélekszám. Az 1845/46-os katonai célú (hadiadó) összeírás szerint már a 20.000 főt is meghaladta a lélekszám.
Ettől kezdve egy évszázadra lelassult a népességnövekedés, és csak a II. világháború után tapasztalunk jelentős növekményt, 1990 táján közelítette a 60.000-et. A városnak igen sok gondot okozott, hogy két vármegye területén feküdt, és mindkét vármegye gondosan ügyelt arra, hogy megőrizze fennhatóságát a város fölött. Nem beszélve ennek következményéről, a kettős adóztatásról. 1725-ben a magisztrátusnak sikerült elérnie, hogy III. Károly kivonta a város patakon túli részét Borsod vármegye felügyelete alól.
A város a XVIII. század folyamán szüntelen küzdelmet folytatott azért, hogy a szabad királyi városok sorába jusson. Ezek a törekvések különösképpen erősek voltak Barkóczy Ferenc püspöksége idején, később 1783-ban Eszterházy Károly püspök alatt. Eszterházy tiltakozott II. József türelmi rendelete miatt, mire az haragjában felmentette a püspököt örökös főispáni tisztéből. Ezt a villongást kihasználta a lakosság és bepanaszolták a püspököt az uralkodónál, aki 1789- ben kelt válaszában megígérte a lakosságnak a hőn óhajtott rangemelést. A következő esztendőben bekövetkezett halála miatt azonban erre sem került sor.
A városi elöljáróság legközelebb 1812-ben fordult kérelmével az országgyűléshez.
Ekkor Eger már húszezres lélekszámú város volt és a gazdasági fellendülést, a lélekszám nagyobb arányú növekedését várták a rangemeléstől. 1807-ben Eger mindkét részét Heves megyéhez csatolták és a vármegyei követek az 1811-es és az 1825-ös országgyűlésre is azt az utasítást kapták, hogy ott a rangemelés ellen szavazzanak. Az 1830-as években már a reformokért küzdő nemesség is felkarolta a szabad királyi városi rang ügyét, a megyei ellenzék egyik vezéralakja,
Csiky Sándor is síkra szállt a város jogaiért.Végül az 1848-as XXIV. tc. értelmében a város addigi jogállásától függetlenül a rendezett tanácsú városok sorába került. Az 1849. június 9-i közgyűlésen Rózsa Károly személyében polgármestert állítottak a város élére, ezzel a közigazgatás véglegesen elvált az igazságszolgáltatástól, melynek élére a főbíró került. Eger város első országgyűlési képviselője Csiky Sándor lett. Az 1848/49-es események Egert is érintették, a kápolnai csata előestéjén, 1849 februárjában Egerben tartózkodott Dembinszky, Görgey és Klapka, március 31- én pedig a tavaszi hadjárattal kapcsolatos toborzó körútján Kossuth érkezett Egerbe, akit az itteniek kitörő lelkesedéssel fogadtak.
Ekkor hangzott el az érseki palota erkélyéről a tavaszi hadjárat előkészítésén fáradozó Kossuth szállóigévé vált mondása: „Itt nem hirdetni, itt csak tanulni lehet a hazafiságot”. Egri kötődése volt Knézich Károlynak, a szabadságharc vértanú tábornokának is, akinek felesége, Kapitány Katalin egri leány volt, és egri születésű volt Lenkey János tábornok, aki az aradi várbörtönben halt meg 1850-ben, a fogságban ugyanis megőrült, ezért nem tudták rajta végrehajtani a halálos ítéletet. Sírja a Kisasszony temetőben látható.
forrás: egrirege.hu
Megjegyzés küldése