MÚLT-KOR | Eger éghajlata átmenetet képez a hűvösebb, csapadékosabb hegyvidék és a
kontinentális Alföld éghajlata között. A dél felé lejtő dombok és a meleg nyár,
valamint a hosszú száraz ősz, kedveznek a növénynek.
A szőlő ugyanis tipikusan mediterrán növény. Csapadékigénye ott 6-800 mm, nálunk kevesebbel is beéri. Csak az nem mindegy, hogy milyen a csapadék évi eloszlása.
Nálunk nem a legkedvezőbb, egyszerre nagy mennyiségű eső esik le, amit rendszerint hosszú aszályos időszak követ. A szőlő tenyészideje alatt meghatározott időtartamú napsütést és melegmennyiséget igényel. A nedvkeringés megindulásához 7-8 C°- os hőmérsékletre van szükség gyökérmagasságban. A rügyek fakadása 10-13 C° -nál kezdődik. Jó minőségű bor ott terem, ahol a középhőmérséklet virágzás idején 15, a nyári legmelegebb hónapokban 19 és bogyóérés idején 16-17 C° körül van.
A szőlő valamennyi szerve 25-30 C° körül fejlődik legjobban, 35 C° fölött azonban már károsulhat. Nálunk a vegetációs időszakban az átlaghőmérséklet eléri a 17 C°-ot, a napsütéses órák száma az adott időszakban pedig átlagosan 1417 óra.
A szőlő érzékeny a kemény fagyokkal szemben is, -20 C° körüli fagyokat még az ellenállóbb fajták is csak 1-2 napig tudnak elviselni károsodás nélkül. Nálunk a csapadék évi mennyisége egy kicsit kevés, és eloszlása nagyon kedvezőtlen, ez kétségessé teszi a terméseredményeket. A város határában ezenkívül két jégeső zóna is húzódik. Az egri borvidék elsősorban vörösborairól híres. A XIX. század közepe tájától a minőségi vörösborokat úgy állították elő, hogy a fürtöket leszemezték, és a jól összeválogatott fajtákat hosszú ideig törkölyön erjesztették, ezáltal oldódik ki a bogyók héjából a festékanyag, és alakult ki a borok mélyvörös színe.
A vörösbort adó fajták aránya kisebb-nagyobb eltérésekkel az egész korszakban kb. 80% volt. Már ekkor is ismerték a félvörös (siller, ma rosé) fajtákat, amelyeket úgy állítottak elő, hogy a must rövidebb ideig állt a törkölyön, így nem volt idő arra, hogy az egyébként vörös szőlő héjából kioldódjon a festékanyag. Az egri minőségi vörösbor termelése a XVIII-XIX. században vált általánosan elterjedtté, korábban a fehér bort adó fajták voltak általánosak. A vörösbort adó fajtákat, elsősorban a kadarkát azok a szerbek hozták magukkal, akik a török hódítók elől menekülve kerültek hazánkba.
Ezt igazolja, hogy Evlia Cselebi török világutazó a hódoltság idején hazánkban járva részletesen leírta a szőlők nagy kiterjedését, ám a várossal kapcsolatban főleg a fehér bort adó szőlőkről tett említést. A Bikavér elnevezés, amely fantázianév, első alkalommal 1851-ben jelent meg, a bor sötétvörös színe indokolta, de nagyon hasznosnak bizonyult a kereskedelmi forgalomban is.
A Bikavér összetétele kismértékben módosult az idők folyamán, különösen a filoxéravészt követően, a XVIII-XIX. században azonban a következő volt: mintegy 60%-át a Kadarka tette ki, a filoxéravész után lett fontos alkotó eleme a Medoc Noir és a Kékfrankos, mindkettő önmagában is minőségi bor. Az Oportó nagyon sok színezőanyagot tartalmaz, a kis mennyiségben alkalmazott Othelló ugyancsak, ez utóbbit ma már nem szabad használni, ez ugyanis direkttermő fajta, és a belőle készült bor metilalkoholt tartalmaz. A XVIII-XIX. században Egerben arra alkalmas években vörös aszúbort is készítettek.
A feudális termelési viszonyok között a szőlőbirtoklás olyan előnyt jelentett nemcsak a jobbágy, hanem a zsellér számára is, mely a gazdasági és társadalmi fejlődésre egyaránt pozitív hatást gyakorolt. A szőlőbirtoklás gátolta a teljes nincstelenné válást, mert nincs hozzá szükség drága szerszámokra és igavonó erőre, ezzel szemben fontos a szakértelem. Eger szempontjából ez azért lényeges, mert a falon kívüli városrészekben, a hóstyákon nagyszámú népréteg gyűlt fel, az úgynevezett „kapások”, akik jogilag a zsellérek közé tartoztak, a polgárok szőleiben bérmunkát vállaltak, ám valamennyien rendelkeztek saját szőlővel is.
Eger városban a XVIII-XIX. század folyamán a legnagyobb bortermelők az iparosok és kereskedők soraiból kerültek ki. A lakosság túlnyomó többségének ugyanis nem a szőlőművelés és a bortermelés volt az egyetlen megélhetési forrása. Ennek közvetlen oka az volt, hogy a nagybani borkereskedelem nem tudott kialakulni, hiszen a korabeli technológia és tárolás lehetőségek mellett a sok kistermelő nehezen tudott azonos és állandó minőségű bort előállítani.
A kézművesek és kereskedők általában maguk művelték szőlőiket, ám a gazdagabb birtokosok bérmunkát vettek igénybe Már a XVIII. század elejétől kezdve a városi közigazgatás keretein belül találkozunk a szőlőbeli rendtartással. Ez azt jelentette, hogy a magisztrátus gondoskodott a szőlők őrzéséről, ellenőrizte, hogy a gazdák lelkiismeretesen művelik-e birtokaikat, időnként előírták a szőlőbeli munkások napszámbérét, és nem utolsó sorban az azonos minőség megőrzése és a dézsma beszedésének érdekében szigorúan betartatták a szüret általuk kijelölt időpontját.
A városi tanács igen komolyan vette az előírások teljesítését, ezért a hegykerülőknek, pásztoroknak hivatalba lépésük alkalmából még esküt is kellett tenniük. A szőlőbeli rendtartást időről időre meg kellett újítani, mert lassanként mindig egyre több lazaság volt tapasztalható. Szigorú rendeletek szabályozták a kapások foglalkoztatását is, nehogy egymás munkásait csábítsák el. A XVIII. század végétől a magisztrátus majdnem minden esztendőben rendelkezett a szőlőmunkások napszámbéreiről is.
A szőlő terméseredményei az egymást követő években meglehetősen változatosan alakultak az időjárás függvényében, összességében azonban ebben a két évszázadban meredek emelkedést mutattak. Attól függetlenül, hogy ebben a korszakban a piac nemhogy nem bővült, de egyre szerényebbé váltak az exportlehetőségek. Ennek a konjunktúrának csak a XIX. század vége felé fellépő filoxéravész vetett véget. Az 1848-as törvények gyökeres változásokat hoztak az ország életében. Az új törvények a jobbágyok jelentős részének örökös tulajdonába adták az általuk használt telkeket, ami az ország összes megművelt földterületének mintegy egyharmadát jelentette, a korábbi földesurakat pedig állami forrásból kártalanították.
Ugyanakkor a nem úrbéres jellegű földek (szőlők, irtványok, kertek) fölött megőrizték a földesurak tulajdonát, illetőleg fenntartották a földek használatáért járó jobbágyi tartozásokat. Egerben azért volt nagyon súlyos a helyzet, mert a szőlők ebbe az utóbbi kategóriába tartoztak. Igaz, 1767-ben, Mária Terézia úrbérrendezése során lehetett volna ezen változtatni és az egri szőlőket úrbéres földekként nyilvántartásba vetetni, ekkor azonban ez sokkal előnytelenebbnek tűnt, mint a Fenessy püspökkel kötött egyezmény, így a lakosság ekkor kitartott az egyezmény mellett, mellőzve az urbáriumot.
Emiatt több évig tartó pereskedés kezdődött a város, valamint az érsekség és káptalan között arra vonatkozóan, hogy az Eger határában lévő földek úrbéri, jellegűek, vagy nem. A kérdés csak 1854-ben oldódott meg, amikor Bartakovics Béla érsek megegyezett a várossal, 50.000 forintért elengedte a földesúri tartozásokat, amiből 10.000 forintot visszatérített a városnak két, építendő iskolára.
Részben a szőlőműveléssel hozható összefüggésbe az a hatalmas pincerendszer is, amely Eger belvárosában, középületek és lakóházak alatt keletkezett, és amelynek nagy része éppen a XVIII. század során alakult ki. Evlia Cselebi az Eger környéki szőlők leírása kapcsán pincékről alig tesz említést, és amikor tesz, akkor is csak a vár alatti, az erődrendszer tartozékaként épített pincékre utalt.A kőbe vágott pincében való érlelés a bor készítésének és tárolásának fontos tényezője. A pincék falán ugyanis megjelenik a pincepenész (cladosporium cellare), amely biológiai indikátorként szerepel, vagyis szabályozza a pince páratartalmát, attól függően, hogy az magas, vagy alacsony, vizet köt le, vagy szabadít föl.
Az egri pincéknek a bor érlelése szempontjából nagyon kedvező a hőmérsékletük, 1-2 C° eltéréssel télen-nyáron + 12 C°. Egerben a legrégibb pincéket darázskőbe vágták, ami igen nehezen megmunkálható kőzet, ezért a darázskő pincék természetes üreg benyomását keltik, mert kialakításuk igen fáradságos volt.
Az újabb pincéket riolittufába vágták, vagy vágják, ez könnyen megmunkálható puha kőzet. Ezeknek a pincéknek a város alatti együttes hosszát - amely a 100 km-t is meghaladja - nem indokolta és indokolja a bortermelés mennyisége, ezért keletkezésük körülményei után kutatva a bor érlelésén és tárolásán kívül több más ok együttes szerepét is számításba kell vennünk. A vár körüli és a várfalak alá behúzódó pincék esetében feltétlenül számolni kell a középkori eredettel és a védelmi célokkal.
Azt a körülményt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a XVIII. századi barokk épületek anyaga éppen az a tufa, amelyet a picék vágása során a föld alól kitermeltek. Végezetül az elmúlt évszázadokban az sem volt ritka, hogy a földbe vájt üregek emberi lakás céljait szolgálták. Ezt látszik alátámasztani sok pince mérete, bonyolult alaprajza és több oldalról való megközelíthetősége.
forrás: egrirege.hu
A szőlő ugyanis tipikusan mediterrán növény. Csapadékigénye ott 6-800 mm, nálunk kevesebbel is beéri. Csak az nem mindegy, hogy milyen a csapadék évi eloszlása.
Nálunk nem a legkedvezőbb, egyszerre nagy mennyiségű eső esik le, amit rendszerint hosszú aszályos időszak követ. A szőlő tenyészideje alatt meghatározott időtartamú napsütést és melegmennyiséget igényel. A nedvkeringés megindulásához 7-8 C°- os hőmérsékletre van szükség gyökérmagasságban. A rügyek fakadása 10-13 C° -nál kezdődik. Jó minőségű bor ott terem, ahol a középhőmérséklet virágzás idején 15, a nyári legmelegebb hónapokban 19 és bogyóérés idején 16-17 C° körül van.
A szőlő valamennyi szerve 25-30 C° körül fejlődik legjobban, 35 C° fölött azonban már károsulhat. Nálunk a vegetációs időszakban az átlaghőmérséklet eléri a 17 C°-ot, a napsütéses órák száma az adott időszakban pedig átlagosan 1417 óra.
A szőlő érzékeny a kemény fagyokkal szemben is, -20 C° körüli fagyokat még az ellenállóbb fajták is csak 1-2 napig tudnak elviselni károsodás nélkül. Nálunk a csapadék évi mennyisége egy kicsit kevés, és eloszlása nagyon kedvezőtlen, ez kétségessé teszi a terméseredményeket. A város határában ezenkívül két jégeső zóna is húzódik. Az egri borvidék elsősorban vörösborairól híres. A XIX. század közepe tájától a minőségi vörösborokat úgy állították elő, hogy a fürtöket leszemezték, és a jól összeválogatott fajtákat hosszú ideig törkölyön erjesztették, ezáltal oldódik ki a bogyók héjából a festékanyag, és alakult ki a borok mélyvörös színe.
A vörösbort adó fajták aránya kisebb-nagyobb eltérésekkel az egész korszakban kb. 80% volt. Már ekkor is ismerték a félvörös (siller, ma rosé) fajtákat, amelyeket úgy állítottak elő, hogy a must rövidebb ideig állt a törkölyön, így nem volt idő arra, hogy az egyébként vörös szőlő héjából kioldódjon a festékanyag. Az egri minőségi vörösbor termelése a XVIII-XIX. században vált általánosan elterjedtté, korábban a fehér bort adó fajták voltak általánosak. A vörösbort adó fajtákat, elsősorban a kadarkát azok a szerbek hozták magukkal, akik a török hódítók elől menekülve kerültek hazánkba.
Ezt igazolja, hogy Evlia Cselebi török világutazó a hódoltság idején hazánkban járva részletesen leírta a szőlők nagy kiterjedését, ám a várossal kapcsolatban főleg a fehér bort adó szőlőkről tett említést. A Bikavér elnevezés, amely fantázianév, első alkalommal 1851-ben jelent meg, a bor sötétvörös színe indokolta, de nagyon hasznosnak bizonyult a kereskedelmi forgalomban is.
A Bikavér összetétele kismértékben módosult az idők folyamán, különösen a filoxéravészt követően, a XVIII-XIX. században azonban a következő volt: mintegy 60%-át a Kadarka tette ki, a filoxéravész után lett fontos alkotó eleme a Medoc Noir és a Kékfrankos, mindkettő önmagában is minőségi bor. Az Oportó nagyon sok színezőanyagot tartalmaz, a kis mennyiségben alkalmazott Othelló ugyancsak, ez utóbbit ma már nem szabad használni, ez ugyanis direkttermő fajta, és a belőle készült bor metilalkoholt tartalmaz. A XVIII-XIX. században Egerben arra alkalmas években vörös aszúbort is készítettek.
A feudális termelési viszonyok között a szőlőbirtoklás olyan előnyt jelentett nemcsak a jobbágy, hanem a zsellér számára is, mely a gazdasági és társadalmi fejlődésre egyaránt pozitív hatást gyakorolt. A szőlőbirtoklás gátolta a teljes nincstelenné válást, mert nincs hozzá szükség drága szerszámokra és igavonó erőre, ezzel szemben fontos a szakértelem. Eger szempontjából ez azért lényeges, mert a falon kívüli városrészekben, a hóstyákon nagyszámú népréteg gyűlt fel, az úgynevezett „kapások”, akik jogilag a zsellérek közé tartoztak, a polgárok szőleiben bérmunkát vállaltak, ám valamennyien rendelkeztek saját szőlővel is.
Eger városban a XVIII-XIX. század folyamán a legnagyobb bortermelők az iparosok és kereskedők soraiból kerültek ki. A lakosság túlnyomó többségének ugyanis nem a szőlőművelés és a bortermelés volt az egyetlen megélhetési forrása. Ennek közvetlen oka az volt, hogy a nagybani borkereskedelem nem tudott kialakulni, hiszen a korabeli technológia és tárolás lehetőségek mellett a sok kistermelő nehezen tudott azonos és állandó minőségű bort előállítani.
A kézművesek és kereskedők általában maguk művelték szőlőiket, ám a gazdagabb birtokosok bérmunkát vettek igénybe Már a XVIII. század elejétől kezdve a városi közigazgatás keretein belül találkozunk a szőlőbeli rendtartással. Ez azt jelentette, hogy a magisztrátus gondoskodott a szőlők őrzéséről, ellenőrizte, hogy a gazdák lelkiismeretesen művelik-e birtokaikat, időnként előírták a szőlőbeli munkások napszámbérét, és nem utolsó sorban az azonos minőség megőrzése és a dézsma beszedésének érdekében szigorúan betartatták a szüret általuk kijelölt időpontját.
 |
| illusztráció - fotó: Szendi Lajos |
A városi tanács igen komolyan vette az előírások teljesítését, ezért a hegykerülőknek, pásztoroknak hivatalba lépésük alkalmából még esküt is kellett tenniük. A szőlőbeli rendtartást időről időre meg kellett újítani, mert lassanként mindig egyre több lazaság volt tapasztalható. Szigorú rendeletek szabályozták a kapások foglalkoztatását is, nehogy egymás munkásait csábítsák el. A XVIII. század végétől a magisztrátus majdnem minden esztendőben rendelkezett a szőlőmunkások napszámbéreiről is.
A szőlő terméseredményei az egymást követő években meglehetősen változatosan alakultak az időjárás függvényében, összességében azonban ebben a két évszázadban meredek emelkedést mutattak. Attól függetlenül, hogy ebben a korszakban a piac nemhogy nem bővült, de egyre szerényebbé váltak az exportlehetőségek. Ennek a konjunktúrának csak a XIX. század vége felé fellépő filoxéravész vetett véget. Az 1848-as törvények gyökeres változásokat hoztak az ország életében. Az új törvények a jobbágyok jelentős részének örökös tulajdonába adták az általuk használt telkeket, ami az ország összes megművelt földterületének mintegy egyharmadát jelentette, a korábbi földesurakat pedig állami forrásból kártalanították.
Ugyanakkor a nem úrbéres jellegű földek (szőlők, irtványok, kertek) fölött megőrizték a földesurak tulajdonát, illetőleg fenntartották a földek használatáért járó jobbágyi tartozásokat. Egerben azért volt nagyon súlyos a helyzet, mert a szőlők ebbe az utóbbi kategóriába tartoztak. Igaz, 1767-ben, Mária Terézia úrbérrendezése során lehetett volna ezen változtatni és az egri szőlőket úrbéres földekként nyilvántartásba vetetni, ekkor azonban ez sokkal előnytelenebbnek tűnt, mint a Fenessy püspökkel kötött egyezmény, így a lakosság ekkor kitartott az egyezmény mellett, mellőzve az urbáriumot.
Emiatt több évig tartó pereskedés kezdődött a város, valamint az érsekség és káptalan között arra vonatkozóan, hogy az Eger határában lévő földek úrbéri, jellegűek, vagy nem. A kérdés csak 1854-ben oldódott meg, amikor Bartakovics Béla érsek megegyezett a várossal, 50.000 forintért elengedte a földesúri tartozásokat, amiből 10.000 forintot visszatérített a városnak két, építendő iskolára.
Részben a szőlőműveléssel hozható összefüggésbe az a hatalmas pincerendszer is, amely Eger belvárosában, középületek és lakóházak alatt keletkezett, és amelynek nagy része éppen a XVIII. század során alakult ki. Evlia Cselebi az Eger környéki szőlők leírása kapcsán pincékről alig tesz említést, és amikor tesz, akkor is csak a vár alatti, az erődrendszer tartozékaként épített pincékre utalt.A kőbe vágott pincében való érlelés a bor készítésének és tárolásának fontos tényezője. A pincék falán ugyanis megjelenik a pincepenész (cladosporium cellare), amely biológiai indikátorként szerepel, vagyis szabályozza a pince páratartalmát, attól függően, hogy az magas, vagy alacsony, vizet köt le, vagy szabadít föl.
Az egri pincéknek a bor érlelése szempontjából nagyon kedvező a hőmérsékletük, 1-2 C° eltéréssel télen-nyáron + 12 C°. Egerben a legrégibb pincéket darázskőbe vágták, ami igen nehezen megmunkálható kőzet, ezért a darázskő pincék természetes üreg benyomását keltik, mert kialakításuk igen fáradságos volt.
Az újabb pincéket riolittufába vágták, vagy vágják, ez könnyen megmunkálható puha kőzet. Ezeknek a pincéknek a város alatti együttes hosszát - amely a 100 km-t is meghaladja - nem indokolta és indokolja a bortermelés mennyisége, ezért keletkezésük körülményei után kutatva a bor érlelésén és tárolásán kívül több más ok együttes szerepét is számításba kell vennünk. A vár körüli és a várfalak alá behúzódó pincék esetében feltétlenül számolni kell a középkori eredettel és a védelmi célokkal.
Azt a körülményt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a XVIII. századi barokk épületek anyaga éppen az a tufa, amelyet a picék vágása során a föld alól kitermeltek. Végezetül az elmúlt évszázadokban az sem volt ritka, hogy a földbe vájt üregek emberi lakás céljait szolgálták. Ezt látszik alátámasztani sok pince mérete, bonyolult alaprajza és több oldalról való megközelíthetősége.
forrás: egrirege.hu
Megjegyzés küldése