"Tíz centiméter hó. Ennyi elég ma ahhoz, hogy hisztéria törjön ki. Nem természeti katasztrófa, nem rendkívüli állapot, nem évszázados rekord – egyszerűen tél. Mégis úgy reagálunk rá, mintha a világ rendje borult volna fel. A közbeszéd tele van indulattal, vádlással, követeléssel. A kérdés nem az, mi történt odakint, hanem az, mi történt bennünk.
A modern társadalom kényelme elkényelmesített. Hozzászoktunk, hogy minden azonnal jár: tiszta utak, zavartalan közlekedés, folyamatos szolgáltatás. Amikor ez akár csak pár napra megszűnik, nem alkalmazkodunk – követelünk. Nem kérdezünk, nem segítünk, nem lassítunk. Hibást keresünk, mert az felelősség nélkül ad megkönnyebbülést.
A legijesztőbb nem a hó vagy a hideg, hanem az, hogy mennyire gyorsan válunk türelmetlenné és egymással szemben ellenségessé. A tolerancia ma már csak jelszó, a megértés gyengeségnek számít, az elfogadás pedig mintha a múlt maradványa lenne. A közösségi tér nem párbeszédről, hanem feljelentő hangulatról szól: ki hibázott, ki nem végezte el a dolgát, kit kell számon kérni.
Pedig a valóság jóval kényelmetlenebb. Nem lehet egyszerre minden utat, járdát, lépcsőt és mellékutcát azonnal jégmentesíteni. Nem létezik olyan rendszer, amely a természet ritmusát egyetlen gombnyomással felülírja. Aki ezt mégis elvárja, az nem megoldást keres, hanem illúzióban él.
A tél kíméletlenül leleplezi azt, amit egész évben próbálunk elrejteni: az atomizálódott társadalmat. Azt, ahol a „közösség” szó mögött nincs tartalom, csak elvárás. Ahol a szomszéd neve ismeretlen, de a panaszkodás hangos. Ahol könnyebb posztot írni, mint egy lapátot megfogni. Ahol mindenki jogokat követel, de a kötelesség szó kellemetlenül cseng.
Ez nem infrastruktúra-kérdés, hanem mentalitásprobléma. Nem az a gond, hogy csúszik az út, hanem hogy az első reakciónk a düh. Nem az, hogy hideg van, hanem hogy nulla lett a társadalmi hőtartalékunk. A szolidaritás nem tűnt el – egyszerűen kényelmetlenné vált.
És igen, segíteni fárasztó. Odafigyelni időigényes. Türelmesnek lenni lemondással jár. De ezek nélkül nincs közösség, csak egymás mellett élő, frusztrált egyének. A tél nem kér tőlünk többet, mint pár nap alkalmazkodást. Mi még erre sem vagyunk hajlandók.
Ahogy a tél jön, úgy el is megy. A kérdés az, hogy mi változunk-e vele együtt. Vagy maradunk egy olyan társadalomban, ahol egy kis hó vastagabban borítja be az emberséget, mint az utcákat".
Szöveg: Kovácsné Dancs Hajnal, facebook
Megjegyzés küldése