NOVELLA | Kiskoromban kamionos akartam lenni, de túlságosan is szerettem ezt a várost, ahhoz, hogy elhagyjam. Így a közhiedelmek ellenére nem kényszerből lettem buszsofőr. Én választottam.
Hajnali öt óra. Műszakváltás a helyi járaton. Felveszem az egyik kék ingemet. A feleségem még alszik. Legalábbis úgy csinál. Nyomok egy csókot a homlokára, mire mosolyogva átfordul a másik oldalára. Mindig eljátszom ezt vele, és ő is mindig eljátssza, hogy alszik...
Ezt az inget még tegnap este rakta ki nekem. Nyakkendőt nem veszek, valaki még inget se. Ehhez a munkához senki sem társít nyakkendőt.
Nem messze lakom a buszmegállótól. Az úton sétálva látom, hogy ott áll már a buszom, de még mielőtt újra üdvözölném régi cimborámat, bemegyek a többiekhez meginni egy kávét. Hasonló frissességgel fogadnak ők is. Mint egy csapat zombi. Aztán megisszuk ezt a barna löttyöt, amivel most is szemezek és próbálunk úgy tenni, mintha visszatért volna belénk az élet. Utána rápattanok a régi ülésre abban a tudatban, hogy egy óráig innen el sem mozdulok. Kicserélem a táblát és beizzítom a motort.
– Na, hajrá! – sóhajtom és már látom is azt a néhány őrültet, akik már fent vannak ilyenkor. Mint én.
Az első három, aki felszáll, öregasszony. Hogy azokból de sok van mindig! Korán kelnek, későn fekszenek. Sose érteni őket.
Hopp, őt ismerem is! Megáll a fülkénél, már miért ne állna. Neki a reggel is beszélőzóna. Az unokáiról beszél, aztán a lányáról, aki Amerikában él. Ötödszörre hallgatom meg, de sebaj, kell az ismétlés. Kérdezem a férjéről. Tudom, hogy róla imád panaszkodni, és ez mindkettőnknek jó. Ő kibeszélheti magát, nekem pedig csak bólogatnom kell. Na, most leszállt.
Már négyszer mentem körbe, és most elérkezett a tömegnyomor. A diákok sereglenek. Talán olyan ez a busz nekik, mint egy védőangyal. Látom az arcukon a megkönnyebbülést, hogy elérték az utolsó buszt, és nem késnek el.
Ilyenkor kell elővennem a sasszememet. Kár, hogy arra, hogyan lássuk meg a potyautasokat nincs kiképzés. Itt az idő a tanár. És mivel minden ember más típus, minden nap tanulsz. Megtapasztalod, hogy az utolsó ajtón szállnak fel a svindlerek. Láttam is egyet. Kötelességem szólni, és a gyerek leszáll. Nem ismerem és nincs is vele bajom. Sőt, ha nem az én állásomon múlna, én hagynám őt utazni ingyen. De az ember már csak ilyen önző.
Most pedig a visszapillantóban látok egy gyereket futni. Az ajtót már bezártam, mégsem mozdulok. A táskája és tornazsákja majd’ leszakad a válláról. Arcán maga a kétségbeesés integet nekem. Kopog az ajtón. Kinyitom.
– Ja! – kap a vizes homlokához, és keresni kezd valamit a táskájában, amiről gyanítottam, hogy a bérlete. Azért megkérdeztem, és igazam volt. Tudom, hogy nem hazudik, így intek neki, hogy menjen hátra, késésben vagyunk. Elmosolyodik és már beljebb is megy. Jó sokáig ült a buszon, esélye se lett volna gyalog beérni.
Tudják, aki ilyen sokáig buszozik körbe és körbe, minden kis dologról elábrándozik és hatalmas történetnek érzi. Egy buszsofőrnek fel kell találni magát, ha nem akarja halálra unni magát. Szeretek vezetni. Kiskoromban kamionos akartam lenni, de túlságosan is szerettem ezt a várost, ahhoz, hogy elhagyjam. Így a közhiedelmek ellenére nem kényszerből lettem buszsofőr. Én választottam.
Anyám kiakadt, apám kiakadt, én csak legyintettem. „Majd megszokják!” Nem bántam meg semmit. Van egy csodálatos feleségem, boldogok vagyunk, s lám: egyetlen lányunk most szállt fel a buszra. Nem erre van az iskolája, mégis elsétál a buszmegállóig, hogy együtt mehessünk haza. Most is – mint mindig – csacsogva megáll mellettem és a napjáról beszél. Én aggodalmaskodom, hogy egy ilyen kicsi lánynak, miért kell már most ekkora táskát cipelnie, ő pedig csak nevet, és megmutatja az „izmait”, hogy ő bizony elbír bármennyi könyvvel.
Otthon csókkal várnak, végre vége a műszaknak. Na akkor holnap ugyanekkor. Ugyanott.
Szaniszló Zsófia, Szilágyi Erzsébet Gimnázium
Hajnali öt óra. Műszakváltás a helyi járaton. Felveszem az egyik kék ingemet. A feleségem még alszik. Legalábbis úgy csinál. Nyomok egy csókot a homlokára, mire mosolyogva átfordul a másik oldalára. Mindig eljátszom ezt vele, és ő is mindig eljátssza, hogy alszik...
Ezt az inget még tegnap este rakta ki nekem. Nyakkendőt nem veszek, valaki még inget se. Ehhez a munkához senki sem társít nyakkendőt.
Nem messze lakom a buszmegállótól. Az úton sétálva látom, hogy ott áll már a buszom, de még mielőtt újra üdvözölném régi cimborámat, bemegyek a többiekhez meginni egy kávét. Hasonló frissességgel fogadnak ők is. Mint egy csapat zombi. Aztán megisszuk ezt a barna löttyöt, amivel most is szemezek és próbálunk úgy tenni, mintha visszatért volna belénk az élet. Utána rápattanok a régi ülésre abban a tudatban, hogy egy óráig innen el sem mozdulok. Kicserélem a táblát és beizzítom a motort.
– Na, hajrá! – sóhajtom és már látom is azt a néhány őrültet, akik már fent vannak ilyenkor. Mint én.
Az első három, aki felszáll, öregasszony. Hogy azokból de sok van mindig! Korán kelnek, későn fekszenek. Sose érteni őket.
Hopp, őt ismerem is! Megáll a fülkénél, már miért ne állna. Neki a reggel is beszélőzóna. Az unokáiról beszél, aztán a lányáról, aki Amerikában él. Ötödszörre hallgatom meg, de sebaj, kell az ismétlés. Kérdezem a férjéről. Tudom, hogy róla imád panaszkodni, és ez mindkettőnknek jó. Ő kibeszélheti magát, nekem pedig csak bólogatnom kell. Na, most leszállt.
Már négyszer mentem körbe, és most elérkezett a tömegnyomor. A diákok sereglenek. Talán olyan ez a busz nekik, mint egy védőangyal. Látom az arcukon a megkönnyebbülést, hogy elérték az utolsó buszt, és nem késnek el.
 |
| illusztráció |
Ilyenkor kell elővennem a sasszememet. Kár, hogy arra, hogyan lássuk meg a potyautasokat nincs kiképzés. Itt az idő a tanár. És mivel minden ember más típus, minden nap tanulsz. Megtapasztalod, hogy az utolsó ajtón szállnak fel a svindlerek. Láttam is egyet. Kötelességem szólni, és a gyerek leszáll. Nem ismerem és nincs is vele bajom. Sőt, ha nem az én állásomon múlna, én hagynám őt utazni ingyen. De az ember már csak ilyen önző.
Most pedig a visszapillantóban látok egy gyereket futni. Az ajtót már bezártam, mégsem mozdulok. A táskája és tornazsákja majd’ leszakad a válláról. Arcán maga a kétségbeesés integet nekem. Kopog az ajtón. Kinyitom.
– Ja! – kap a vizes homlokához, és keresni kezd valamit a táskájában, amiről gyanítottam, hogy a bérlete. Azért megkérdeztem, és igazam volt. Tudom, hogy nem hazudik, így intek neki, hogy menjen hátra, késésben vagyunk. Elmosolyodik és már beljebb is megy. Jó sokáig ült a buszon, esélye se lett volna gyalog beérni.
Tudják, aki ilyen sokáig buszozik körbe és körbe, minden kis dologról elábrándozik és hatalmas történetnek érzi. Egy buszsofőrnek fel kell találni magát, ha nem akarja halálra unni magát. Szeretek vezetni. Kiskoromban kamionos akartam lenni, de túlságosan is szerettem ezt a várost, ahhoz, hogy elhagyjam. Így a közhiedelmek ellenére nem kényszerből lettem buszsofőr. Én választottam.
Anyám kiakadt, apám kiakadt, én csak legyintettem. „Majd megszokják!” Nem bántam meg semmit. Van egy csodálatos feleségem, boldogok vagyunk, s lám: egyetlen lányunk most szállt fel a buszra. Nem erre van az iskolája, mégis elsétál a buszmegállóig, hogy együtt mehessünk haza. Most is – mint mindig – csacsogva megáll mellettem és a napjáról beszél. Én aggodalmaskodom, hogy egy ilyen kicsi lánynak, miért kell már most ekkora táskát cipelnie, ő pedig csak nevet, és megmutatja az „izmait”, hogy ő bizony elbír bármennyi könyvvel.
Otthon csókkal várnak, végre vége a műszaknak. Na akkor holnap ugyanekkor. Ugyanott.
Szaniszló Zsófia, Szilágyi Erzsébet Gimnázium
Megjegyzés küldése