VÉLEMÉNY | Az ember minden tudása ellenére, majdhogynem annyira ki van szolgáltatva a természet erőinek, mint ezer évvel ezelőtti önmaga.
Az elmúlt napok hőségét szó szerint viharos gyorsasággal hűsítette az időjárás. Bár az érkező vihar Heves megyét is érintette, volt, ahol nagyobb károkat okozva, sokkal erősebben tombolt. E sorok írója saját szemével láthatta, amint a távolban porfelhő kerekedett a sötétedő égbolt előterében.
Egyik pillanatban a magasból még jó tizenöt kilométerre is el lehetett látni, de perceken belül a tejfehér zuhatagban a látótávolság húsz méternél is kevesebbre csökkent. Nem tombolt sokáig, de a természetben és az emberi alkotásokban sebeket hagyott maga után.
A másnapi látvány után vetődött fel a gondolat: az emberi tudás szinte hihetetlen eredményeket ért el. Jártunk a Holdon, a Marsot, a Plútót, a mindenség eredetét és végső törvényét kutatjuk, már az ötéves is okos telefonnal rohangál, de mégis... Jön egy vihar, mint akár ezer évvel ezelőtt, és kivédhetetlenül pusztít. Az ember minden tudása ellenére, majdhogynem annyira ki van szolgáltatva a természet erőinek, mint ezer évvel ezelőtti önmaga.
Persze, már jó ideje szabályozzuk a folyókat, de ha jön az árvíz, akkor még ma is gondot okoz, ha földcsuszamlás temet maga alá egy települést, akkor sokan odavesznek, ha megrázkódik a föld, vagy tornádó csap le, akkor nincs menekvés. A Föld rendszeresen megmutatja, hogy még mindig ő a nagyobb hatalom. Önkéntelenül is Petőfi sorai jutnak az ember eszébe: „Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr!”
Lehet, hogy a természet így emlékeztet bennünket rá: nem vagyunk még elég okosak!? Lehet, hogy jobban kellene rá figyelni, jobban kellene tisztelni? Vagy egyszerűen, csak kicsik vagyunk a Földünk történéseihez képest...
Hancsicsák Mihály
>>> a cikk forrása (heol.hu)
Az elmúlt napok hőségét szó szerint viharos gyorsasággal hűsítette az időjárás. Bár az érkező vihar Heves megyét is érintette, volt, ahol nagyobb károkat okozva, sokkal erősebben tombolt. E sorok írója saját szemével láthatta, amint a távolban porfelhő kerekedett a sötétedő égbolt előterében.
Egyik pillanatban a magasból még jó tizenöt kilométerre is el lehetett látni, de perceken belül a tejfehér zuhatagban a látótávolság húsz méternél is kevesebbre csökkent. Nem tombolt sokáig, de a természetben és az emberi alkotásokban sebeket hagyott maga után.
 |
| illusztráció |
A másnapi látvány után vetődött fel a gondolat: az emberi tudás szinte hihetetlen eredményeket ért el. Jártunk a Holdon, a Marsot, a Plútót, a mindenség eredetét és végső törvényét kutatjuk, már az ötéves is okos telefonnal rohangál, de mégis... Jön egy vihar, mint akár ezer évvel ezelőtt, és kivédhetetlenül pusztít. Az ember minden tudása ellenére, majdhogynem annyira ki van szolgáltatva a természet erőinek, mint ezer évvel ezelőtti önmaga.
Persze, már jó ideje szabályozzuk a folyókat, de ha jön az árvíz, akkor még ma is gondot okoz, ha földcsuszamlás temet maga alá egy települést, akkor sokan odavesznek, ha megrázkódik a föld, vagy tornádó csap le, akkor nincs menekvés. A Föld rendszeresen megmutatja, hogy még mindig ő a nagyobb hatalom. Önkéntelenül is Petőfi sorai jutnak az ember eszébe: „Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr!”
Lehet, hogy a természet így emlékeztet bennünket rá: nem vagyunk még elég okosak!? Lehet, hogy jobban kellene rá figyelni, jobban kellene tisztelni? Vagy egyszerűen, csak kicsik vagyunk a Földünk történéseihez képest...
Hancsicsák Mihály
>>> a cikk forrása (heol.hu)
Megjegyzés küldése