Gyulavári Zoltánnak sokat köszönhet az egri vízilabdázás. A klubhoz és a sportághoz ezer szállal kötődő szakember hatvanadik születésnapja alkalmából beszélt nagy szerelméről, a pólóról.
Mint minden egri gyereket, engem is levittek az uszodába a szüleim úgy jó ötvenöt évvel ezelőtt, hogy tanuljak meg úszni – emlékezett Gyulavári Zoltán, a klub honlapján Kis Szabó Ervin által jegyzett írásban.
– Ha a nagymamáknak elegük lett belőlünk, akkor szinte ott nőttünk fel az öreg Bárány uszodában. De még ezt jóval megelőzően is jártam legalábbis a környéken, mert Halmos doki bácsi elmondása szerint tologatott a babakocsiban a Petőfi téren, miközben a szüleimmel beszélgettek. Aztán úsztunk Válent Gyuszi bácsinál, Gyergyák Magdi néninél. Akkor még senki nem vízilabdázott tíz évesen.
Először is mindenki rendesen megtanult úszni. Ma ez sajnos nemegyszer fordítva van. Először eljön a gyerek vízilabdázni, de alig tud úszni, nekünk kell megtanítani, hogy megfelelő vízbiztonsága legyen. Nekünk az uszoda jelentette a játszóteret.
Fantasztikus klubélet zajlott. Edzés után fociztunk, jöttek a nagyobbak, kirúgtak bennünket, de mi maradtunk, néztük, hogy ők miként fociznak. Majd megint jöttek a nagyobbak, őket is kirúgták, mert ők fociztak. Egész nap ott voltunk. Ha rosszalkodtunk, elverték a fenekünket a papuccsal, amiért soha nem hisztiztünk. Inkább jót röhögtünk, az volt a legvagányabb, aki egy nap a legtöbbször kapott.
Bodnár Pista bácsi volt az uszodagondnok, segítettünk neki medencét takarítani. Három forintot adott érte. Jó kis zsebpénznek számított ez a '60-as években. Kicsit később, akik nem voltak kiemelkedően tehetséges úszók, azok mentek vízilabdázni, de mellette azért párhuzamosan úsztunk is. Olyan 12–13éves lehettem, amikor a felnőtt OB I-es meccs előtt amolyan bemutató jelleggel játszottunk előmérkőzést. Nagy szó volt ez akkoriban, nagyon büszkék voltunk magunkra.
Telt ház volt a Bárányban, megtapsoltak bennünket, s egy életre elköteleződtünk a vízilabda mellett. Akkoriban ugyanis még nem volt serdülő, meg gyermek bajnokság, ez jelentette a bemutatkozást.
>>> bővebben a cikk eredeti helyén olvashatsz (heol.hu)
Mint minden egri gyereket, engem is levittek az uszodába a szüleim úgy jó ötvenöt évvel ezelőtt, hogy tanuljak meg úszni – emlékezett Gyulavári Zoltán, a klub honlapján Kis Szabó Ervin által jegyzett írásban.
– Ha a nagymamáknak elegük lett belőlünk, akkor szinte ott nőttünk fel az öreg Bárány uszodában. De még ezt jóval megelőzően is jártam legalábbis a környéken, mert Halmos doki bácsi elmondása szerint tologatott a babakocsiban a Petőfi téren, miközben a szüleimmel beszélgettek. Aztán úsztunk Válent Gyuszi bácsinál, Gyergyák Magdi néninél. Akkor még senki nem vízilabdázott tíz évesen.
Először is mindenki rendesen megtanult úszni. Ma ez sajnos nemegyszer fordítva van. Először eljön a gyerek vízilabdázni, de alig tud úszni, nekünk kell megtanítani, hogy megfelelő vízbiztonsága legyen. Nekünk az uszoda jelentette a játszóteret.
Fantasztikus klubélet zajlott. Edzés után fociztunk, jöttek a nagyobbak, kirúgtak bennünket, de mi maradtunk, néztük, hogy ők miként fociznak. Majd megint jöttek a nagyobbak, őket is kirúgták, mert ők fociztak. Egész nap ott voltunk. Ha rosszalkodtunk, elverték a fenekünket a papuccsal, amiért soha nem hisztiztünk. Inkább jót röhögtünk, az volt a legvagányabb, aki egy nap a legtöbbször kapott.
Gyulavári Zoltán szívén viseli az egri vízilabdázás sorsát Fotó: Lénárt Márton
Telt ház volt a Bárányban, megtapsoltak bennünket, s egy életre elköteleződtünk a vízilabda mellett. Akkoriban ugyanis még nem volt serdülő, meg gyermek bajnokság, ez jelentette a bemutatkozást.
>>> bővebben a cikk eredeti helyén olvashatsz (heol.hu)
Megjegyzés küldése