VÉLEMÉNY | Érdemes megállni egy pillanatra és felidézni azokat a verejtékes napokat, amelyek lehetővé teszik, hogy jó, egyre jobb minőségű borokat ihassunk. Mert afelől pillanatnyi kétségünk sem lehet, hogy ezen a borvidéken a minőség mind nagyobb szerepet kap.
Kisgyermekkorból a szagokra valószínűleg előbb kezd el emlékezni az ember, mint más dolgokra. Él a tudatomban a kén jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető szúrós illata. Biztosan szippantottam is belőle égetésekor néha egy-egy leheletnyit, amikor édesapám tisztította vele a hordót.
Ott van még a lánc súrlódó csörgésének a hangja, amint a bortároló alkalmatosság mozgatásakor veri le a bordák belsejéről a borkövet, illetve a kénszalag csíkjának a látványa, amint a szalagocska az arasznyi dróton lóg.
Nem kevésbé mélyen gyökereznek azok az emlékek, amelyeket már a felcseperedő gyermek agya raktározott el a szőlőmetszéssel kezdve a kapáláson, permetezésen át egészen a szüretig. A múlt emlékfoszlányainak többsége természetesen a fagyban, szélben, máskor izzó napsütésben végzett fárasztó munkához kötődik – a vízhólyag, amit a metszőolló ejt, a lehámlott bőr, amit a Nap fénye, a permetező miatti hátfájás... –, és csak a szüret mondható másnak, jó termés esetén szabályos ünnepnek.
Most, amikor a megyeszékhelyen a bikavért, legyünk pontosabbak, a bort ünneplik, érdemes megállni egy pillanatra és felidézni azokat a verejtékes napokat, amelyek lehetővé teszik, hogy jó, egyre jobb minőségű borokat ihassunk. Mert afelől pillanatnyi kétségünk sem lehet, hogy ezen a borvidéken a minőség mind nagyobb szerepet kap.
Meglehet, hogy a technológia fejlődésének a hatására a munka ma már nem olyan értelemben kívánja meg a verejtéket, mint rég. De ettől még igencsak meg kell dolgozni azért, hogy egy-egy Bikavér-ünnepen lazulhassunk egy kicsit.
A „Népkertben” most épp ezt a lazulást élvezhetjük.
Sike Sándor
>>> a cikk forrása (heol.hu)
Kisgyermekkorból a szagokra valószínűleg előbb kezd el emlékezni az ember, mint más dolgokra. Él a tudatomban a kén jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető szúrós illata. Biztosan szippantottam is belőle égetésekor néha egy-egy leheletnyit, amikor édesapám tisztította vele a hordót.
Ott van még a lánc súrlódó csörgésének a hangja, amint a bortároló alkalmatosság mozgatásakor veri le a bordák belsejéről a borkövet, illetve a kénszalag csíkjának a látványa, amint a szalagocska az arasznyi dróton lóg.
 |
| illusztráció - fotó: Szinok Gábor |
Nem kevésbé mélyen gyökereznek azok az emlékek, amelyeket már a felcseperedő gyermek agya raktározott el a szőlőmetszéssel kezdve a kapáláson, permetezésen át egészen a szüretig. A múlt emlékfoszlányainak többsége természetesen a fagyban, szélben, máskor izzó napsütésben végzett fárasztó munkához kötődik – a vízhólyag, amit a metszőolló ejt, a lehámlott bőr, amit a Nap fénye, a permetező miatti hátfájás... –, és csak a szüret mondható másnak, jó termés esetén szabályos ünnepnek.
Most, amikor a megyeszékhelyen a bikavért, legyünk pontosabbak, a bort ünneplik, érdemes megállni egy pillanatra és felidézni azokat a verejtékes napokat, amelyek lehetővé teszik, hogy jó, egyre jobb minőségű borokat ihassunk. Mert afelől pillanatnyi kétségünk sem lehet, hogy ezen a borvidéken a minőség mind nagyobb szerepet kap.
Meglehet, hogy a technológia fejlődésének a hatására a munka ma már nem olyan értelemben kívánja meg a verejtéket, mint rég. De ettől még igencsak meg kell dolgozni azért, hogy egy-egy Bikavér-ünnepen lazulhassunk egy kicsit.
A „Népkertben” most épp ezt a lazulást élvezhetjük.
Sike Sándor
>>> a cikk forrása (heol.hu)
Megjegyzés küldése