Akadémia-alapító, hídépítő, nemzetébresztő - 225

Szeptember 21-én - 1791-ben, Bécsben - született Széchenyi István. A legnagyobb magyar szerint a becsületbül, az adott szó szentségibül és a cselekedetek egyenességibül övöződik össze a hitel. A születés 225. évfordulóját üljük e napon. Cs. Varga István irodalomtörténész professzornak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

- Tanár Úr! Széchenyi halálának körülményeit vitatják, egy tényről azonban naponta meggyőződhetünk. Temetésének dátumát a bécsi kamarilla eltitkolta a magyar társadalom elől, ennek ellenére nagy tömeg gyűlt össze, ám akik csak utólag tudták meg a hírt, zarándokmenetben indultak el Nagycenkre – és az a menet döbbenetes módon mind a mai napig tart… Miért nem kell ezt az egy titkot soha megfejtenünk, miért jobb, ha az ok homályban marad?
​

– Az eltitkolás és tiltáshistóriák láncolat-folyamatot képeznek. A titokfejtés izgalmas, de a magyar históriában túlságosan sok a „vadkan” – Szent Imre, Mátyás, Zrínyi, Széchenyi, Tisza, Teleki és mások sorstragédiájában. Vörösmarty temetésétől fogva példák sokasága bizonyítja: az elnyomó hatalom a halottaktól is fél, a temetésüket is igyekszik kisajátítani. Széchenyi temetésén a sok ezer, levett kalapú gyászoló néma tiszteletadása a végső búcsú szokásrendjét követte: a kegyelet kultuszteremtő beállítódása a cenki búcsúzást egy katartikus „szellemdiadal ünnepévé” emelte. A Szózatot énekelték a cenki sírboltban, és szerte az országban a gyászistentiszteleteken. Arany költői definíciója a Széchenyi emlékezete című remekművében: „… nőttön nő tiszta fénye, / Amint időben térben távozik. / Melyhez tekint fel az utód erénye; / Óhajt, remél, hisz és imádkozik. / Te sem haltál meg népem nagy halottja! / Nem mindenestül rejt a cenki sír; (…) Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, / Van élni abban hit, jog, és erő!” A nemzetnek hitet adott az a szellemség, amely Széchenyi cenki szobrán olvasható: „Magyarország nem volt, hanem lesz!” Akkor még közmegegyezésnek számított: a nemzet, midőn jeleseitől búcsúzik, emlékükre szobrot emel, emlékoszlopot állít, amikor elhunyt jeleseit tiszteli, magát teszi tiszteletre méltóvá. A kegyelet kultusza a temetésen is azt tudatosította, hogy a magyar nép géniuszai őrzik és továbbadják a nemzeti szellem őrlángját, a megmaradás reményét. Vörösmarty a halál árnyékában is hitte és hirdette: „lesz még egyszer ünnep a világon”. Hasonló történt Kodály Zoltán temetésén, 1967. március 11-én. A temetés időpontját is megtévesztően közölték a hírcsatornák. Az állami búcsúztatás előtt Nádasi Alfonz, Kodály munkatársa, „gyóntató papja” – Jáki Teodóz bencés tanár koncelebrálásával – végezte az egyházi szertartást, miközben civil ruhás detektívek sokasága felügyelte a végtisztességtevő gyülekezetet. A hatalom a várható tömegtől való félelmében a dezinformációt is bevetette. Elhíresztelték: ellenőrzés lesz, csak személyigazolvánnyal lehet bejutni a temetésre. Németh László temetésekor a párthatalom még a Himnusz éneklését is megtiltotta, mégis – az égből és a földből is – a Himnusz csodálatos dallama szólt, zengett a szívünkben. A letiltás visszahatására Nagy László temetésén, a sírnál – a lélekemelő intonálásra –, a gyászolók a legszentebb nemzeti imádságunk textusát, szent korálokkal vetekedő dallamát énekelve vettek búcsút a költőtől. Példák sora bizonyítja: egy-egy jeles személyiség temetése – minden tiltás ellenére is – katartikus, közösség- és nemzetépítő hatású lehet. Németh László Adyról írta: „Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie. A nagy nemzeteknek nemcsak azért vannak nagyobb íróik, mert a többől több olvasható ki. Egy nagy nemzetnek több idegsejtje s otiuma van rá, hogy nagyjain eltűnődjön, árnyalataikat kibontsa, vívmányaikat a nemzeti életbe fölvegye.” A halálhírrel, a temetéssel elkezdődik az a folyamat, amelyről Bretter György Vörösmarty utolsó verseiről értekezve beszél, és az irodalmi kultusz legmélyebb motivációit is megfogalmazza: „a nemzet még akkor is, amikor látszólag csak dalnokot óhajt erényeinek és hibáinak megéneklésére, amikor tehetségéből koszorúzásra alkalmas szobrokat farag – a nemzet akkor is érzi, hogy nem erkölcseinek pozitív leírására van szüksége, hanem létdilemmáinak felfedésére. (…) Az igazán nagy tehetségekből a nemzet mártírt csinál, mert befogadni ugyan nem tudja, de érzi, hogy szüksége van reá, és ezért ki is izzadja magából.”

- 1844. november 13-án lett Magyarország hivatalos nyelve a magyar. 1858 elején az Akadémia működését Bécs azzal a feltétellel hagyta jóvá, hogy az alapszabályokból hagyják el „a tudományok magyar nyelven való működésére vonatkozó pontot”. Erre írta Széchenyi Döblingből, hogy „Nemzetiségünk nekünk, magyaroknak pedig becsesb, mint a föld bármely kincse, sőt életünk.” Nos, a Széchenyi által alapított Akadémia magyarnyelv-védő lelkesedését ma is számosan megkérdőjelezik, hiányolják. Budapest egyes egyetemi köreiben a magyar nyelv középtávon való eltüntetését szinte feladatnak tartják. Mi lehet mégis az az erő, amely Széchenyi akaratát juttatja érvényre a következő évszázadokban is?

Felirat hozzáadása

 - Tamási Áron azt vallotta: a magyarságot magyarrá a magyar szó tette. Illyés Gyula pedig azt hirdette: „A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, kereskedőknek, fiskálisoknak s más efféle csűrő-csavaró beszédű embernek. Olyanoké, akik valóságot és igazságot akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre. Ebből az következik, hogy a jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni. Ki gondolkodik helyesen? Aki az igazat keresi. Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez. Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazából: jellemkérdés.” Az Országgyűlés – Réthelyi Miklós miniszter javaslata alapján – 2011. szeptember 29-i 66/2011. számú határozatával, „felismerve azt, hogy a magyar nemzet összetartozását legfőbb szellemi örökségünk, nemzeti nyelvünk fejezi ki legjobban – tiszteletben tartva hazánk hagyományos nyelvi sokszínűségét, egyben felelősséget vállalva a kisebbségek nyelvhasználatának jogáért –, a nemzet fejlődését és hagyományainak őrzését egyaránt szolgáló magyar nyelv iránti megbecsülésének kifejezés érdekében.” A magyar nyelvet hivatalossá tevő törvény a magyar és nemzetiségekről szóló 1844. évi. II. törvénycikk elfogadásának napját, november 13-át a Magyar Nyelv Napjává nyilvánította.

Sok jeles nyelvész, tudós, író, költő és gondolkodó véleményét osztva, hiszem és vallom: „szél-kaszabolta” magyar nyelvünk az emberi kultúrát gazdagító, a magyarságot megtartó csodálatos örökségünk: a gondolkodás nyelve, az emberi agy egyik csúcsterméke.

- Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Széchenyi a „kiművelt emberfők sokaságában”, Németh László „A minőség forradalmá”-ban látta a magyarság anyagi, szellemi és lelki felemelkedésének zálogát. Hogyan hangozhatna az az értékmegjelölés, amely a Széchenyi és Németh László alkotta szinergiát behozza a jelenbe, amikor a társadalmi hierarchiában legalul az egészségügy található, alatta már csak az oktatásügy, annak alján pedig a könyvtárügy?
​
– Óriási vigasz, hogy az igazi csodák Mammon-hitű világunkban is a kórtermekben, a tantermekben és a könyvtárak csöndjében történnek. Németh László hitvalló optimizmussal értekezik a pedagógus hitéről, hogy az ember többre tanítható és jobbá nevelhető. Igaz, volt időszak, amikor a trendi modernség jegyében több budapesti iskolában is megtiltották a memoritertanulást, a nevelési célkitűzést pedig kihúzták a vizsgatanítás óravázlatából. Kosztolányi fogalmazta meg Pázmány Péter nyelvművészetéről, a „magyar bíboros Ciceró” „Tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is.”

 Nyelvünk jelentőségét lényeglátóan tudatosítja: „Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hang-szeren. Csodát művel.” Pázmány a magyar nyelvről írja: „A szók szárnyasak, mint az elbocsátott madár”; „A nyelv a szívnek csapja”; „Okos embernek nem a hímes szavak, hanem az erős valóságok kellenek.”; „A nyelv, ha oktat, tudatlanságtól szabadít; ha énekel, gyönyörködtet; ha dorgál, jobbít; ha biztat, szüvesít; ha bátorít, vigasztal; ha fenyeget; tartóztat. A nyelvnek köszönjük, hogy a vad és oktalan módon élő emberek városok társaságába szállottak és emberi életet tanultak. A nyelv oka, hogy a bölcs tudományok terjedtek.” Még a műfordítástól is azt várta el, hogy az értékhonosító anyanyelvi szöveg ne „idegenből csigázott” legyen, hanem olyan, mintha eredetileg is magyarul írták volna. A XVI. századtól elveszítettük nemzeti függetlenségünket – „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” –, a magyar nyelv és irodalom lett a legfőbb nemzetmegtartó erő. Széchenyiben Balassi önfeláldozó hazaszeretete, Pázmány kultúra- és léleképítő bölcsessége, Zrínyi nemzetféltése és óvó szeretete él: „Ne bántsd a magyart!” Mi lehet a Széchenyiről könyvet és drámát író Németh és legfőbb példaképének szinergiája, „nemzetragasztó” hatásának titka? – Talán éppen az, amit Németh a Széchenyi drámában megvalósított: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház.” A kérdésre válasz lehet Szerb Antal gondolata: „A hazaszeretetnek sok formája van, korok és egyéniségek szerint. Azonban a legritkább és legelőkelőbb a misztikus hazaszeretet, melyben az ország szolgálata istentiszteletté szankcionalizálódik. A legszebb magyarok hazaszeretete ez, így Széchenyié is, amelynek mélységeibe az avatatlan sosem fog belelátni.” A titokfejtésre Széchenyi szavaival is felelhetünk. Születésének 225. évfordulóján, soproni szobrának talapzatán magyarul, németül, horvátul és angolul is kőbe vésik: „a hazaszeretet (…) azon szent láng (…), melyért, bármily gyermeki érzelemnek gúnyolják is azt a világ hidegen számító cosmopolitái, nincs mit pirulnunk, mert a legtöbb magasztos cselekedet mégis innen vette, innen veszi, és innen fogja venni a Földön eredetét…” (Széchenyi 1846-ban, az Akadémia decemberi ülésén elhangzott beszédéből.) Füst Milán A magyarokhoz című versében az anyanyelv dicséretét zengi: „Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened”; „Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott”. Nyelvünk szózata torokszorító intelem Reményik Sándor Az ige című versében: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / És áhítattal ejtsétek a szót, / A nyelv ma néktek végső menedéktek, / A nyelv ma tündérvár és katakomba, / Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!” Széchenyi a kiművelt emberfők sokaságától, Németh az etikumra emelt minőségeszménytől várta nemzete fölemelkedését. Kazinczy jövőbe mutató indoklása: „s mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is, mert a miénk.” Németh szerint: az utókor Széchenyi eszméit rendre megvalósította, de a szellemét kiirtotta magából. A két géniusz emberségbe és magyarságba vetett hitét elpusztítani mégsem tudták, mert Valaki mindig védte és védi, aki azt is tudja: tettének oka nem ismeretlen. Hiszem: eszméivel, példájával Széchenyi és Németh még sok-sok magyar nemzedéket fog tanítani a jóra, szépre, az igaz és szent dolgokra, ezért „Fulgebunt sicut stellae in perpetuas aeternitates – fényleni fognak, miként a csillagok, egy egész örökkévalóságon át.”

2016. szeptember 21.

PRESHAZ.EU