(1792-1873)
“Non est unctus, non est coronatus, non est rex noster.”
Az 1848/49-es szabadságharcot követő önkényuralmi időszakban még mindig a Mária Terézia királynő idején kibocsátott ún. konvenciós ezüstforintra épülő érmerendszer, valamint az Osztrák Nemzeti Bank (ONB) 1816-tól kibocsátott bankjegyei alkották a Habsburg-birodalom pénzrendszerének alapját.
A közforgalomban azonban számtalan hazai és külföldi veretésű nemesfémpénz és váltópénz is keringett 1848 májusától az ONB már nem volt köteles bankjegyeit nemesfémre váltani, sőt az egymást váltó kormányok további fedezetlen papírpénzeket és államjegyeket is forgalomba hoztak.
E típusba tartoztak a Kossuth-bankók is, amelyeket a magyar szabadságharc leveretése után megsemmisítésre ítéltek, az osztrák államjegyek bevonására azonban csak 1854-ben került sor. Valutareform megvalósítását 1857-58-ban látták elodázhatatlannak, ennek része volt a tiszta ezüstvaluta felé mutató intézkedés: eszerint 100 konvenciós forint 105 osztrák értékű (o.é.) ezüstforinttal lett egyenlő. Ez azt jelentette, hogy 1 kölni márka tiszta ezüstből most már 21 o.é. forintot vertek, s ez által 1858. szeptember 6-tól 1859. április 29-ig az ONB bankjegyei konvertibilisek voltak. Közbejöttek azonban az olaszországi hadiesemények, melyek elsöpörték a beváltási kötelezettséget.
Az Itáliában elszenvedett solferinói csatavesztés (1859. június 26.), majd az ennek következtében megkötött villafrancai fegyverszünet (július 11.) és a háborút lezáró zürichi béke az osztrák kormánypolitikában politikai fordulat kimunkálását elkerülhetetlené tette. Az instabil magyarországi állapotokat jól példázza Scharapatka csendőrkapitány, Egerben szolgáló szárnyparancsnok 1859. június 17-én kelt jelentése, mely szerint június 16-án este a városban 13, az érseki uradalom rétjének szénakaszálásából hazatérő kapás napszámos – a Hatvani hóstya (külváros) területén – 48-as dalokat énekelt, felváltva Kossuth Lajos kormányzót és III. Napóleon császárt éltette, dicsőítette a francia hadsereget.
A felségárulás tényálladékát az ügyészségnek ugyan nem sikerült felállítani, az azonban kiderült, hogy Pápai József kijelentette: “Szívesen fegyvert ragad, hogy az országot az osztrák iga alól felszabadítsák.” Hanus János pedig azt mondta, most is bízik abban, hogy “Kossuth megszabadítja a népet a magas adóktól.” Ennek alapján az 1861. augusztus 20-án megtartott tárgyaláson a vádirat bizonyítottnak tekintette, hogy a csendőrök felszólítására, miszerint kövessék őket a csendőrlaktanyába, a polgárok ellenszegültek, kaszájukkal feléjük sújtottak, “útonállóknak, kutyáknak” nevezték a rendfenntartó közegeket, akik kénytelenek voltak erősítést kérni. Ilyen előzmények után a m. kir. megyei törvényszék viszonylag súlyos ítéleteket szabott ki a vádlottakra: Pápai Józsefet és Hanus Jánost 1-1 évi, Pázmándi Nemes Jánost és Pálok Jánost 6-6 hónapi, Béres Molnár Antalt és Fürdős Molnár Istvánt 5-5 havi börtönbüntetésre ítélte.
A nagypolitika szintjén többrétegű labilitás jelentkezett: jelentős részben a háborúskodás következtében az államháztartás katasztrofális pénzügyi helyzetbe sodródott, az államadósság 1861-ben már kétmilliárd háromszázhatvanmillió osztrák ezüstforintra nőtt.
Mindezek hatására Bécs határozottnak tűnő, de valójában tétova lépésre szánta el magát. Az abszolutista rendszer lazítását, az alkotmányos kormányzásra való áttérésre tett kísérletet az 1860. őszén kibocsátott Októberi Diploma révén. A manifesztum leszögezte, hogy az uralkodó jogait az országgyűlések és a Birodalmi Tanács közreműködésével kívánja gyakorolni. A magyar kétkamarás országgyűlésnek valamivel nagyobb jogkört biztosított a többi tartománygyűléssel szemben, - “a régi alkotmány szellemében” – fogalmazott ködösen -, hozzátéve, a Birodalmi Tanács illetékessége rá is kiterjed. Egyúttal engedélyezték a helyi törvényhatóságok visszaállítását és a magyar nyelv hivatalos használatát a közigazgatásban.
Heves vármegye megyegyűlésének tagjai 1860. november 8-án gyűltek össze Egerben, mintegy folytatásaként az 1849. augusztus 16-án kényszerűségből megszakadt ülésüknek. Bartakovics Béla érsek-főispán fogadta kedvesen az egybegyűlteket, akinek igaz magyarságában, széles látókörében és kitűnő taktikai érzékében annyira bíztak a képviselők, hogy az országos gyakorlattól eltérően határozatilag mondták ki, hogy újabb eskütétel nélkül foglalja el a főispáni széket. Bartakovics Béla kétségkívül rászolgált a bizalomra, nagy ívű beszédben szólította fel a bécsi kormányzatot, hogy “lege et fide” (törvényesen ás hűséggel) kormányozzon. Felvillantjuk most az érsek-főispán politikai portréját, hisz személyéhez több, országos politikai ügyeket találóan érintő nevezetes kijelentés kapcsolódik.
Édesapja Bartakovics Ferenc szintén részt vett egykor a politikai életben, az 1805-1807-es országgyűlésen követ volt. Béla fia Felsőelefánton (Horné Lefantovce) – Szlovák Köztársaság), a történeti Magyarország Nyitra vármegyéjében született 1791. április 14-én. Édesanyját Almássy Ágnest, négy éves korában elvesztette. Tanulmányait Nyitrán, Pozsonyban és Nagyszombaton végezte, majd a bécsi Pazmaneumban hallgatott teológiát. Másfél évi várakozás után, 1815. április 15-én szentelték áldozópappá. Fiatal korára való tekintettel.
Ezután Sellyén, majd Muzslán káplánkodott, 1816. novemberében báró Perényi Imre érseki helynök meghívására a nagyszombati egyházmegye érsekségének adminisztrációjába került. Főpásztora, látva egyháztörténeti érdeklődését, további tanulmányokra biztatta, most már a pesti egyetemre irányítva, ahol sikeresen letette szigorlati vizsgáját. 1820-ban a magyar egyházmegyék központjába, Esztergomba nevezik ki Radnay Sándor hercegprímás levéltárosnak. 1825-ben már prímási titkár. Szép állomása volt hívatásának, amikor 1830. augusztus 28-án kanonokká nevezték ki, majd 1831. szeptember 13-án nagyszombati egyházmegyei helynök lett. Termékeny évek voltak ezek életének, joggal írta később egyik életrajzírója, “szelídségével, emberszeretetével, igazságosságával az alatta levő papság tiszteletét és szeretetét” mind elnyerte.
Helynökként megkapta 1844-ben a c. püspöki címet, amit augusztus 23.-án rozsnyói püspöki kinevezése követett. Külön tanulmányt igényelnének a rozsnyói évek, számtalan karitatív tevékenység kapcsolódik ide. A Rozsnyótól félórányi járásra fekvő Csucsom (ma szlovákul Cucma) kis településén, a szépséges völgyben oly gyakran megfordult a püspök lelkipásztori munkája közben. Tisztségéből fakadóan tagja lett az országgyűlés főrendi házának, az 1847/48-as sorsfordító években itt szerzett komoly betekintést országos ügyekbe. Sokat idézték azóta is szarkasztikus mondását, amit akkor tett, amikor V. Ferdinánd 1848. április 11-én szentesítette a magyar forradalom követeléseit tartalmazó sarkalatos törvényeket: “Verbőczi sem remélte, hogy 300 év múlva ily fényes temetése leend.”
Bartakovics Béla nem mindennapi körülmények között került Egerbe, kinevezése 1850. április 2-án valóságos nagypolitikai játszma része volt. Az egri egyházmegye érseki széke ugyanis 1847 óta, amikor Pyrker János László elhalálozott, gyakorlatilag betöltetlen volt. Ugyan 1848-ban V. Ferdinánd előterjesztette Lonovics József (1793-7867) csanádi püspököt egri érseknek, a Szentatya hozzájárulásának hiánya a hadiesemények miatt azonban nem tudta elfoglalni székvárosában tisztét. (A szabadságharc bukása után a mölki bencések kolostorába jelölik ki “kényszerlakhelyét”, és csak 1860-ban térhetett vissza hazájába,) Bartakovics Béla az 1850-es években távol tartotta magát a politikától, egyházmegyéjének gondjaival foglalkozott. Az 1852/53-as tanévben beindította Egerben a 8 osztályos gimnáziumot, az érseki jogakadémia visszaállítása csak 1860-ban sikerült neki.
Heves vármegye megyegyűlése újjáalakulását követően 1860. december 12.-re tűzte ki első ülését. Igen szép gesztusa volt a hevesi polgároknak, hogy a megyegyűlés előtti estén fáklyás felvonulást rendeztek Bartakovics Béla érsek-főispán tiszteletére, Köszöntő beszédet Csíky Sándor (1805-1882) volt 48-as radikális párti országgyűlési képviselő Kossuth egyik legderekasabb kormánybiztosa mondott, akit 1861. március 14-én ismét megerősített mandátumában Eger város polgársága. (Sírja az egri Hatvani temetőben található, helyezzünk el rajta minden évben a kegyelet virágait, igazán megérdemli.)
A hevesi ellenzéki fellegvár 1861. február 18-21. között újabb zsandárjelentések tárgya lett. A megyegyűlésen szinte valóságos forradalmi hangulat uralkodott: Erdődy földbirtokos minden érintkezés megszüntetését követelte a “gyalázatos kormánnyal”. Szapáry Gyula alispán hozzáfűzte, “vérben síró hazánkat” mielőbb az 1848/49-es alapra kell visszahelyezni, megtagadva a Habsburg-ház trónöröklési jogát. Szontágh Pál minden esetleges alkut elutasított a nemzet és az uralkodó között, mert “Ferenc József, mint útonálló, rabló erővel kizsákmányolja hazánkat”. Egyébként az ő felszólalásában kimondva is megjelenik, hogy a megyék jelentős többségének politikusai még nem voltak készek elvfeladásra vagy bármiféle kompromisszum-keresésre, hisz Szontagh nyíltan megmondta: Ferenc Józsefet nem tekinti magyar királynak, csupán kormányzónak, akit “fegyverrel kényszeríteni” kell, hogy lemondjon. Hossszúfalusy, borsod megyei földbirtokos nyomban hozzáfűzte, meg kell kezdeni haladéktalanul a honvédek összeírását, mert “úgy sem marad egyéb hátra, mint e hazának szentesített jogait fegyveres erővel visszaszerezni”.
Felállt Német Albert volt 48-as képviselő, Lipcsey Péter másodalispán, Papp Pál kápolnai postamester és Lengyel Miklós kanonok, akik egyhangúlag azt követelték, hozzanak határozatot, mely Ferenc Józsefet közpolgárnak nyilvánítja. E pontnál felállt Bartakovics Béla érsek-főispán, jól tudta, hogy ez számára végzetes lehet, és kivonult az ülésteremből. Valójában ezzel szabad folyást engedett a szenvedélyeknek, s emiatt később Bécsből magyarázatot is követeltek tőle. Mindenesetre a megyegyűlés határozatot hozott, mely szerint az uralkodó nem magyar koronás fő, rendeleteit úgy kel értelmezni, mintha magánszemélytől érkeztek volna, és irattárba kell helyezni. A “megingott bizalom visszatérésére” csak akkor lehet számítani, ha a nemzeti visszanyeri “boldogító törvényeit”, értvén ez alatt a forradalom idején hozott törvények hatályosságának visszaállítását. Ez tartalmazta a felelős magyar minisztérium, vagyis kormány felállítását, az emigránsok hazatérésének engedélyezését, a csendőrség, rendőrség és pénzügyőrség hatáskörének szigorú törvényi szabályozását, valamint a katonaság alkalmazásának nemzeti szempontú rendezését.
A Helytartótanács egyelőre megelégedett Bartakovics Béla főispán magyarázatával, miszerint “az uralkodó személyét sértő óvás keletkeztét csupán némely rakoncátlan egyén fondorkodó túláradásainak, korántsem a megye többsége valódi kifejezésének tekintené”, valójában időt akartak nyerni. Ugyanis 1861. februárjában császári pátens kiadására került sor, mely a centralizmushoz való visszatérés szándékát tükrözte, viszont lehetővé tette, hogy 1861. április 2-án összeülhetett a magyar országgyűlés, a budai királyi várpalotában. Az ülés helyszíne persze már újabb viták forrása lett, mint azt egri Csíky Sándor mondotta: az 1848. IV. tc. szerint a képviselőház üléseit Pesten köteles tartani. A képviselők megoszlottak a látszólag formai kérdésben, Deák Ferenc formálódó felirati pártjának tagjai kisebbségben maradt tagjai megjelentek a vár tróntermében tartott megnyitó ülésen, majd du. 4 órakor megkezdték a tanácskozást Pesten kiegészülve a Teleki László által vezetett határozati pártiakkal.
A Felírati Párt részéről Deák Ferenc 1861. május 13.-án terjesztette elő a képviselőházban indítványát, mely mindenben tartalmazta a később elfogadott feliratot. Ebben az uralkodóház és hazánk viszonyát alapvetően meghatározó jogforrásnak a Pragmatica Sanctio-t tekintette. Eszerint kétoldalú szerződéses viszony áll fenn, a Habsburg uralkodók a magyar trónt csak azzal a feltétellel örökíthetik utódaikra, ha eleget tesznek a magyar rendek feltételeinek. Az örökös tartományok és Magyarország “elválaszthatatlan és feloszthatatlan együttbirtoklásán” csak perszonális uniót és nem reáluniót kell érteni.
Az uralkodó válasza mereven elutasító volt. A képviselők augusztus 8-án újabb feliratot intéztek hozzá. A Szélsőbal 27 képviselője most csak tartózkodott a szavazástól, de ez is elég volt arra, hogy az uralkodó elnapolta a magyar országgyűlést. Haller Ferenc tábornok 1861. augusztus 22-én reggel megérkezett Pestre a leirattal, felhatalmazása volt, hogy engedetlenség esetén katonai erőt is alkalmazzon.
Bartakovics Béla érsek-főispán is nehéz helyzetbe került, magánbeszélgetésen elmondott szavai, melyek hű tükrei voltak felfogásának, “Non est unctus, non est coronatus, non est rex noster” (Nincs felkenve, nincs megkoronázva, nem a mi királyunk”), egyúttal a nemzet többségének akaratát is tükrözték 1861-ben, a Kiegyezés válaszútján. A Kancellária vizsgálta a hevesi határozatok születésének körülményeit, maga Bartakovics Béla főispán is részese lett a számonkérésnek, ő azonban 1861. szeptember 17-én írt válaszlevelében egyszerűen letagadta a felségsértés vádját – utalva a februári egri megyegyűlésre – “úgy vélem a feladó vagy nem jól értette, mi mondatott, vagy rossz szándékból elferdítette a beszéd értelmét”. El is ejtették az ügyet, az országos hadi főparancsnokság értesítette 1861. december 31-én a kancellárt, a jelentést készítő egyén nem hajlandó nyilvános tanúkihallgatásnak alávetni magát, vagyis a bíróságon tanúskodni. A passzív ellenállás nemzeti politikája folytatódott még néhány évig Deák Ferenc útmutatása szerint: “Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet… mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges”. Igazak ezek a szavak, a politika azonban a lehetőségek művészete, s megragadva az alkalmat, végül is létrejött a Kiegyezés a magyar politikai elit és Bécs között.
T. Olvasóim, ha Halottak napján elzarándokolnak az egri bazilika altemplomába, gyújtsanak gyertyát az 1873-ban elhunyt Bartakovics érsek úr sírjánál.
Domokos Sándor
Bartakovics Béla egri érsek-fõispán politikai pályaképe - AGRIA.HU
“Non est unctus, non est coronatus, non est rex noster.”
Az 1848/49-es szabadságharcot követő önkényuralmi időszakban még mindig a Mária Terézia királynő idején kibocsátott ún. konvenciós ezüstforintra épülő érmerendszer, valamint az Osztrák Nemzeti Bank (ONB) 1816-tól kibocsátott bankjegyei alkották a Habsburg-birodalom pénzrendszerének alapját.
A közforgalomban azonban számtalan hazai és külföldi veretésű nemesfémpénz és váltópénz is keringett 1848 májusától az ONB már nem volt köteles bankjegyeit nemesfémre váltani, sőt az egymást váltó kormányok további fedezetlen papírpénzeket és államjegyeket is forgalomba hoztak.
E típusba tartoztak a Kossuth-bankók is, amelyeket a magyar szabadságharc leveretése után megsemmisítésre ítéltek, az osztrák államjegyek bevonására azonban csak 1854-ben került sor. Valutareform megvalósítását 1857-58-ban látták elodázhatatlannak, ennek része volt a tiszta ezüstvaluta felé mutató intézkedés: eszerint 100 konvenciós forint 105 osztrák értékű (o.é.) ezüstforinttal lett egyenlő. Ez azt jelentette, hogy 1 kölni márka tiszta ezüstből most már 21 o.é. forintot vertek, s ez által 1858. szeptember 6-tól 1859. április 29-ig az ONB bankjegyei konvertibilisek voltak. Közbejöttek azonban az olaszországi hadiesemények, melyek elsöpörték a beváltási kötelezettséget.
Az Itáliában elszenvedett solferinói csatavesztés (1859. június 26.), majd az ennek következtében megkötött villafrancai fegyverszünet (július 11.) és a háborút lezáró zürichi béke az osztrák kormánypolitikában politikai fordulat kimunkálását elkerülhetetlené tette. Az instabil magyarországi állapotokat jól példázza Scharapatka csendőrkapitány, Egerben szolgáló szárnyparancsnok 1859. június 17-én kelt jelentése, mely szerint június 16-án este a városban 13, az érseki uradalom rétjének szénakaszálásából hazatérő kapás napszámos – a Hatvani hóstya (külváros) területén – 48-as dalokat énekelt, felváltva Kossuth Lajos kormányzót és III. Napóleon császárt éltette, dicsőítette a francia hadsereget.
A felségárulás tényálladékát az ügyészségnek ugyan nem sikerült felállítani, az azonban kiderült, hogy Pápai József kijelentette: “Szívesen fegyvert ragad, hogy az országot az osztrák iga alól felszabadítsák.” Hanus János pedig azt mondta, most is bízik abban, hogy “Kossuth megszabadítja a népet a magas adóktól.” Ennek alapján az 1861. augusztus 20-án megtartott tárgyaláson a vádirat bizonyítottnak tekintette, hogy a csendőrök felszólítására, miszerint kövessék őket a csendőrlaktanyába, a polgárok ellenszegültek, kaszájukkal feléjük sújtottak, “útonállóknak, kutyáknak” nevezték a rendfenntartó közegeket, akik kénytelenek voltak erősítést kérni. Ilyen előzmények után a m. kir. megyei törvényszék viszonylag súlyos ítéleteket szabott ki a vádlottakra: Pápai Józsefet és Hanus Jánost 1-1 évi, Pázmándi Nemes Jánost és Pálok Jánost 6-6 hónapi, Béres Molnár Antalt és Fürdős Molnár Istvánt 5-5 havi börtönbüntetésre ítélte.
A nagypolitika szintjén többrétegű labilitás jelentkezett: jelentős részben a háborúskodás következtében az államháztartás katasztrofális pénzügyi helyzetbe sodródott, az államadósság 1861-ben már kétmilliárd háromszázhatvanmillió osztrák ezüstforintra nőtt.
 |
| fotó: wikipedia.org |
Mindezek hatására Bécs határozottnak tűnő, de valójában tétova lépésre szánta el magát. Az abszolutista rendszer lazítását, az alkotmányos kormányzásra való áttérésre tett kísérletet az 1860. őszén kibocsátott Októberi Diploma révén. A manifesztum leszögezte, hogy az uralkodó jogait az országgyűlések és a Birodalmi Tanács közreműködésével kívánja gyakorolni. A magyar kétkamarás országgyűlésnek valamivel nagyobb jogkört biztosított a többi tartománygyűléssel szemben, - “a régi alkotmány szellemében” – fogalmazott ködösen -, hozzátéve, a Birodalmi Tanács illetékessége rá is kiterjed. Egyúttal engedélyezték a helyi törvényhatóságok visszaállítását és a magyar nyelv hivatalos használatát a közigazgatásban.
Heves vármegye megyegyűlésének tagjai 1860. november 8-án gyűltek össze Egerben, mintegy folytatásaként az 1849. augusztus 16-án kényszerűségből megszakadt ülésüknek. Bartakovics Béla érsek-főispán fogadta kedvesen az egybegyűlteket, akinek igaz magyarságában, széles látókörében és kitűnő taktikai érzékében annyira bíztak a képviselők, hogy az országos gyakorlattól eltérően határozatilag mondták ki, hogy újabb eskütétel nélkül foglalja el a főispáni széket. Bartakovics Béla kétségkívül rászolgált a bizalomra, nagy ívű beszédben szólította fel a bécsi kormányzatot, hogy “lege et fide” (törvényesen ás hűséggel) kormányozzon. Felvillantjuk most az érsek-főispán politikai portréját, hisz személyéhez több, országos politikai ügyeket találóan érintő nevezetes kijelentés kapcsolódik.
Édesapja Bartakovics Ferenc szintén részt vett egykor a politikai életben, az 1805-1807-es országgyűlésen követ volt. Béla fia Felsőelefánton (Horné Lefantovce) – Szlovák Köztársaság), a történeti Magyarország Nyitra vármegyéjében született 1791. április 14-én. Édesanyját Almássy Ágnest, négy éves korában elvesztette. Tanulmányait Nyitrán, Pozsonyban és Nagyszombaton végezte, majd a bécsi Pazmaneumban hallgatott teológiát. Másfél évi várakozás után, 1815. április 15-én szentelték áldozópappá. Fiatal korára való tekintettel.
Ezután Sellyén, majd Muzslán káplánkodott, 1816. novemberében báró Perényi Imre érseki helynök meghívására a nagyszombati egyházmegye érsekségének adminisztrációjába került. Főpásztora, látva egyháztörténeti érdeklődését, további tanulmányokra biztatta, most már a pesti egyetemre irányítva, ahol sikeresen letette szigorlati vizsgáját. 1820-ban a magyar egyházmegyék központjába, Esztergomba nevezik ki Radnay Sándor hercegprímás levéltárosnak. 1825-ben már prímási titkár. Szép állomása volt hívatásának, amikor 1830. augusztus 28-án kanonokká nevezték ki, majd 1831. szeptember 13-án nagyszombati egyházmegyei helynök lett. Termékeny évek voltak ezek életének, joggal írta később egyik életrajzírója, “szelídségével, emberszeretetével, igazságosságával az alatta levő papság tiszteletét és szeretetét” mind elnyerte.
Helynökként megkapta 1844-ben a c. püspöki címet, amit augusztus 23.-án rozsnyói püspöki kinevezése követett. Külön tanulmányt igényelnének a rozsnyói évek, számtalan karitatív tevékenység kapcsolódik ide. A Rozsnyótól félórányi járásra fekvő Csucsom (ma szlovákul Cucma) kis településén, a szépséges völgyben oly gyakran megfordult a püspök lelkipásztori munkája közben. Tisztségéből fakadóan tagja lett az országgyűlés főrendi házának, az 1847/48-as sorsfordító években itt szerzett komoly betekintést országos ügyekbe. Sokat idézték azóta is szarkasztikus mondását, amit akkor tett, amikor V. Ferdinánd 1848. április 11-én szentesítette a magyar forradalom követeléseit tartalmazó sarkalatos törvényeket: “Verbőczi sem remélte, hogy 300 év múlva ily fényes temetése leend.”
Bartakovics Béla nem mindennapi körülmények között került Egerbe, kinevezése 1850. április 2-án valóságos nagypolitikai játszma része volt. Az egri egyházmegye érseki széke ugyanis 1847 óta, amikor Pyrker János László elhalálozott, gyakorlatilag betöltetlen volt. Ugyan 1848-ban V. Ferdinánd előterjesztette Lonovics József (1793-7867) csanádi püspököt egri érseknek, a Szentatya hozzájárulásának hiánya a hadiesemények miatt azonban nem tudta elfoglalni székvárosában tisztét. (A szabadságharc bukása után a mölki bencések kolostorába jelölik ki “kényszerlakhelyét”, és csak 1860-ban térhetett vissza hazájába,) Bartakovics Béla az 1850-es években távol tartotta magát a politikától, egyházmegyéjének gondjaival foglalkozott. Az 1852/53-as tanévben beindította Egerben a 8 osztályos gimnáziumot, az érseki jogakadémia visszaállítása csak 1860-ban sikerült neki.
Heves vármegye megyegyűlése újjáalakulását követően 1860. december 12.-re tűzte ki első ülését. Igen szép gesztusa volt a hevesi polgároknak, hogy a megyegyűlés előtti estén fáklyás felvonulást rendeztek Bartakovics Béla érsek-főispán tiszteletére, Köszöntő beszédet Csíky Sándor (1805-1882) volt 48-as radikális párti országgyűlési képviselő Kossuth egyik legderekasabb kormánybiztosa mondott, akit 1861. március 14-én ismét megerősített mandátumában Eger város polgársága. (Sírja az egri Hatvani temetőben található, helyezzünk el rajta minden évben a kegyelet virágait, igazán megérdemli.)
A hevesi ellenzéki fellegvár 1861. február 18-21. között újabb zsandárjelentések tárgya lett. A megyegyűlésen szinte valóságos forradalmi hangulat uralkodott: Erdődy földbirtokos minden érintkezés megszüntetését követelte a “gyalázatos kormánnyal”. Szapáry Gyula alispán hozzáfűzte, “vérben síró hazánkat” mielőbb az 1848/49-es alapra kell visszahelyezni, megtagadva a Habsburg-ház trónöröklési jogát. Szontágh Pál minden esetleges alkut elutasított a nemzet és az uralkodó között, mert “Ferenc József, mint útonálló, rabló erővel kizsákmányolja hazánkat”. Egyébként az ő felszólalásában kimondva is megjelenik, hogy a megyék jelentős többségének politikusai még nem voltak készek elvfeladásra vagy bármiféle kompromisszum-keresésre, hisz Szontagh nyíltan megmondta: Ferenc Józsefet nem tekinti magyar királynak, csupán kormányzónak, akit “fegyverrel kényszeríteni” kell, hogy lemondjon. Hossszúfalusy, borsod megyei földbirtokos nyomban hozzáfűzte, meg kell kezdeni haladéktalanul a honvédek összeírását, mert “úgy sem marad egyéb hátra, mint e hazának szentesített jogait fegyveres erővel visszaszerezni”.
Felállt Német Albert volt 48-as képviselő, Lipcsey Péter másodalispán, Papp Pál kápolnai postamester és Lengyel Miklós kanonok, akik egyhangúlag azt követelték, hozzanak határozatot, mely Ferenc Józsefet közpolgárnak nyilvánítja. E pontnál felállt Bartakovics Béla érsek-főispán, jól tudta, hogy ez számára végzetes lehet, és kivonult az ülésteremből. Valójában ezzel szabad folyást engedett a szenvedélyeknek, s emiatt később Bécsből magyarázatot is követeltek tőle. Mindenesetre a megyegyűlés határozatot hozott, mely szerint az uralkodó nem magyar koronás fő, rendeleteit úgy kel értelmezni, mintha magánszemélytől érkeztek volna, és irattárba kell helyezni. A “megingott bizalom visszatérésére” csak akkor lehet számítani, ha a nemzeti visszanyeri “boldogító törvényeit”, értvén ez alatt a forradalom idején hozott törvények hatályosságának visszaállítását. Ez tartalmazta a felelős magyar minisztérium, vagyis kormány felállítását, az emigránsok hazatérésének engedélyezését, a csendőrség, rendőrség és pénzügyőrség hatáskörének szigorú törvényi szabályozását, valamint a katonaság alkalmazásának nemzeti szempontú rendezését.
A Helytartótanács egyelőre megelégedett Bartakovics Béla főispán magyarázatával, miszerint “az uralkodó személyét sértő óvás keletkeztét csupán némely rakoncátlan egyén fondorkodó túláradásainak, korántsem a megye többsége valódi kifejezésének tekintené”, valójában időt akartak nyerni. Ugyanis 1861. februárjában császári pátens kiadására került sor, mely a centralizmushoz való visszatérés szándékát tükrözte, viszont lehetővé tette, hogy 1861. április 2-án összeülhetett a magyar országgyűlés, a budai királyi várpalotában. Az ülés helyszíne persze már újabb viták forrása lett, mint azt egri Csíky Sándor mondotta: az 1848. IV. tc. szerint a képviselőház üléseit Pesten köteles tartani. A képviselők megoszlottak a látszólag formai kérdésben, Deák Ferenc formálódó felirati pártjának tagjai kisebbségben maradt tagjai megjelentek a vár tróntermében tartott megnyitó ülésen, majd du. 4 órakor megkezdték a tanácskozást Pesten kiegészülve a Teleki László által vezetett határozati pártiakkal.
A Felírati Párt részéről Deák Ferenc 1861. május 13.-án terjesztette elő a képviselőházban indítványát, mely mindenben tartalmazta a később elfogadott feliratot. Ebben az uralkodóház és hazánk viszonyát alapvetően meghatározó jogforrásnak a Pragmatica Sanctio-t tekintette. Eszerint kétoldalú szerződéses viszony áll fenn, a Habsburg uralkodók a magyar trónt csak azzal a feltétellel örökíthetik utódaikra, ha eleget tesznek a magyar rendek feltételeinek. Az örökös tartományok és Magyarország “elválaszthatatlan és feloszthatatlan együttbirtoklásán” csak perszonális uniót és nem reáluniót kell érteni.
Az uralkodó válasza mereven elutasító volt. A képviselők augusztus 8-án újabb feliratot intéztek hozzá. A Szélsőbal 27 képviselője most csak tartózkodott a szavazástól, de ez is elég volt arra, hogy az uralkodó elnapolta a magyar országgyűlést. Haller Ferenc tábornok 1861. augusztus 22-én reggel megérkezett Pestre a leirattal, felhatalmazása volt, hogy engedetlenség esetén katonai erőt is alkalmazzon.
Bartakovics Béla érsek-főispán is nehéz helyzetbe került, magánbeszélgetésen elmondott szavai, melyek hű tükrei voltak felfogásának, “Non est unctus, non est coronatus, non est rex noster” (Nincs felkenve, nincs megkoronázva, nem a mi királyunk”), egyúttal a nemzet többségének akaratát is tükrözték 1861-ben, a Kiegyezés válaszútján. A Kancellária vizsgálta a hevesi határozatok születésének körülményeit, maga Bartakovics Béla főispán is részese lett a számonkérésnek, ő azonban 1861. szeptember 17-én írt válaszlevelében egyszerűen letagadta a felségsértés vádját – utalva a februári egri megyegyűlésre – “úgy vélem a feladó vagy nem jól értette, mi mondatott, vagy rossz szándékból elferdítette a beszéd értelmét”. El is ejtették az ügyet, az országos hadi főparancsnokság értesítette 1861. december 31-én a kancellárt, a jelentést készítő egyén nem hajlandó nyilvános tanúkihallgatásnak alávetni magát, vagyis a bíróságon tanúskodni. A passzív ellenállás nemzeti politikája folytatódott még néhány évig Deák Ferenc útmutatása szerint: “Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet… mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges”. Igazak ezek a szavak, a politika azonban a lehetőségek művészete, s megragadva az alkalmat, végül is létrejött a Kiegyezés a magyar politikai elit és Bécs között.
T. Olvasóim, ha Halottak napján elzarándokolnak az egri bazilika altemplomába, gyújtsanak gyertyát az 1873-ban elhunyt Bartakovics érsek úr sírjánál.
Domokos Sándor
Bartakovics Béla egri érsek-fõispán politikai pályaképe - AGRIA.HU
Megjegyzés küldése