A XIX. század közepétől benépesedő Újhuta lakosságának nagyobb része a legutóbbi évtizedekig erdei munkás, favágó volt. Földdel nem nagyon rendelkeztek, állatállományuk csekély volt, ezért tradicionális szakismeretüket hasznosítva fakitermeléssel foglalkoztak.
Mind századunkban, mind a múlt század második felében a kereső népesség 30–40 százaléka volt erdei munkás. A statisztikai kimutatásokban mezőgazdasági munkásként szerepeltetik őket, mivel az erdőgazdálkodást a mezőgazdaság részének, kiegészítő ágazatának tekintették.
A fakitermelés nagyon fáradságos munka volt.
A favágók hétfőnként indultak a kivágásra szánt erdőkbe, és csak szombatonként tértek haza. Földbe mélyített, faágakból, kérgekből összetákolt, és földdel fedett tetejű kunyhókban laktak.
Ha a favágás távolabbi területeken folyt, ahonnan csak hosszabb idő után térhettek haza, akkor időközönként az asszonyok meglátogatták őket, hogy a legszükségesebb élelmiszereket is biztosítsák. Száraz tésztát, krumplit, szalonnát vittek a férfiaknak.
A favágók párban dolgoztak. Kézi- vagy nagyfűrésszel kidöntötték a fákat, majd a legallyazás és feldarabolás után csomókba rakva, mintegy előkészítették szállításra.
A favágók legfontosabb munkaeszköze a nagyfűrész (velka pila) volt. Ritkábban döntőfejszét (fejsze, szekerce) is használtak, amely a mai fejszéktől jóval hosszabb élvasú, kissé bárdhoz hasonló eszköz volt. Több mint 1 m hosszúságú nyelét bükkből vagy gyertyánból készítették. Gallyazásra, darabolásra szintén hosszú élvasú, ún. ormányos balta szolgált.
A fakitermelés mindig alulról kezdődött, hogy a következő fa rádőlhessen a már fekvőre. A favágókat készpénzzel fizette az uradalom a kitermelt famennyiség után, és ezen felül juttatásként a gallyakat is hazavihették, ha igényt tartottak rá. A favágók napi teljesítménye öt-hat űrméter fa volt, ami a visszaemlékezések szerint valamikor 100x100x120 centiméteres farakást jelentett, de újabban már 1 köbmétert.
A két világháború között gyakori munkaszervezeti forma volt a favágóbanda. Ha idegenbe, tehát távolabbra mentek dolgozni, akkor az egy helységből jövők ugyanahhoz a bandához tartoztak.
A bandagazda tárgyalt a munkaadóval, ő állapodott meg vele, megszervezte a helybeliekből álló munkacsapatot, gondoskodott ugyanakkor a bandáról, védte érdekeiket, megszervezte a szálláshely kialakítását.
Ha az uradalomnak végeztek fakitermelést, akkor a kincstár biztosította a munkaeszközöket. Bandában dolgozva mindenki saját szerszámával vágta a fát. A favágás szezonális munka volt, elsősorban télen folyt. Addig dolgoztak az erdőkben, míg a fák ki nem virágoztak, vagyis júliusig. Összességében a munka jó kereseti lehetőségeket biztosított. A két világháború között 80 fillért fizettek egy köbméter fáért, s egy hónapban 50 pengőt is meg lehetett keresni, ami jóval több volt a mezőgazdasági napszámnál. Az 1920-as években voltak olyan favágók, akik feleségükkel egy párban dolgozva, majd mészégetéssel és fuvarozással foglalkozva annyi jövedelemre tettek szert, hogy belőle egy szoba-konyha-kamarás házat a hozzá tartozó istállóval felépítettek.
Erdei munka volt a szén- és a mészégetés. Az újhutaiak századunkban folyamatosan áttértek a mészégetésre, felhagyva a korábbi szénégetéssel. A répáshutaiak voltak a szénégetők, az újhutaiak pedig mészégetők.
A szakosodás okait nem ismerjük. Mindkét településen egyaránt adottak a faszén- és a mészégetés feltételei. Az iparosok elmondása szerint a faszénégetés ráadásul könnyebb is, mint a mészégetés.
A mészégetéshez szükséges követ jóval nehezebb volt kitermelni és az égetés helyszínére szállítani, mint a szénégetéshez szükséges fát. A mészégetés ideje tavasztól őszig tartott, tehát abban az időben zajlott, amikor a fakitermelés gyakorlatilag szünetelt.
Az égetés általában mészgödörben történt. Miután az uradalmi erdész kijelölte a mészégetéshez szükséges fa kivágási helyét, a gödröt annak közelében ásták meg. Először karót vertek a földbe, majd egy hosszú zsinór segítségével 280–300 centiméter átmérőjű kört rajzoltak, s ennek irányításával mintegy három méter mélységű gödröt ástak.
Egy gödörben csak egy-két alkalommal égettek, amíg elegendő volt a tűzifa. Ezután továbbvándoroltak, ahol új gödröt ástak.
Bővebben a cikk eredeti helyén olvashatsz: www.arcanum.hu
Mind századunkban, mind a múlt század második felében a kereső népesség 30–40 százaléka volt erdei munkás. A statisztikai kimutatásokban mezőgazdasági munkásként szerepeltetik őket, mivel az erdőgazdálkodást a mezőgazdaság részének, kiegészítő ágazatának tekintették.
A fakitermelés nagyon fáradságos munka volt.
A favágók hétfőnként indultak a kivágásra szánt erdőkbe, és csak szombatonként tértek haza. Földbe mélyített, faágakból, kérgekből összetákolt, és földdel fedett tetejű kunyhókban laktak.
Megrakják az ekhós (sátras) szekeret
A favágók párban dolgoztak. Kézi- vagy nagyfűrésszel kidöntötték a fákat, majd a legallyazás és feldarabolás után csomókba rakva, mintegy előkészítették szállításra.
A favágók legfontosabb munkaeszköze a nagyfűrész (velka pila) volt. Ritkábban döntőfejszét (fejsze, szekerce) is használtak, amely a mai fejszéktől jóval hosszabb élvasú, kissé bárdhoz hasonló eszköz volt. Több mint 1 m hosszúságú nyelét bükkből vagy gyertyánból készítették. Gallyazásra, darabolásra szintén hosszú élvasú, ún. ormányos balta szolgált.
Szénégető boksa
A két világháború között gyakori munkaszervezeti forma volt a favágóbanda. Ha idegenbe, tehát távolabbra mentek dolgozni, akkor az egy helységből jövők ugyanahhoz a bandához tartoztak.
A bandagazda tárgyalt a munkaadóval, ő állapodott meg vele, megszervezte a helybeliekből álló munkacsapatot, gondoskodott ugyanakkor a bandáról, védte érdekeiket, megszervezte a szálláshely kialakítását.
Ha az uradalomnak végeztek fakitermelést, akkor a kincstár biztosította a munkaeszközöket. Bandában dolgozva mindenki saját szerszámával vágta a fát. A favágás szezonális munka volt, elsősorban télen folyt. Addig dolgoztak az erdőkben, míg a fák ki nem virágoztak, vagyis júliusig. Összességében a munka jó kereseti lehetőségeket biztosított. A két világháború között 80 fillért fizettek egy köbméter fáért, s egy hónapban 50 pengőt is meg lehetett keresni, ami jóval több volt a mezőgazdasági napszámnál. Az 1920-as években voltak olyan favágók, akik feleségükkel egy párban dolgozva, majd mészégetéssel és fuvarozással foglalkozva annyi jövedelemre tettek szert, hogy belőle egy szoba-konyha-kamarás házat a hozzá tartozó istállóval felépítettek.
Rakodó meszesek
A szakosodás okait nem ismerjük. Mindkét településen egyaránt adottak a faszén- és a mészégetés feltételei. Az iparosok elmondása szerint a faszénégetés ráadásul könnyebb is, mint a mészégetés.
A mészégetéshez szükséges követ jóval nehezebb volt kitermelni és az égetés helyszínére szállítani, mint a szénégetéshez szükséges fát. A mészégetés ideje tavasztól őszig tartott, tehát abban az időben zajlott, amikor a fakitermelés gyakorlatilag szünetelt.
A Róth-féle kocsigyár munkásai (1900 körül)
Egy gödörben csak egy-két alkalommal égettek, amíg elegendő volt a tűzifa. Ezután továbbvándoroltak, ahol új gödröt ástak.
Bővebben a cikk eredeti helyén olvashatsz: www.arcanum.hu
Megjegyzés küldése