Mivel a török időkben a mai Magyarország középkori műemlékeinek egy jelentős része megsemmisült, sokszor csak külföldi útjainkon fedezzük fel, hogy valamikor a templomoknak egy meglehetősen egységes építési módja létezett.
Ennek egyik legfőbb jellegzetessége az volt, hogy a templom keleti végében voltak a legfontosabb liturgikus részek, a szentély és a főoltár, a papság itt foglalt helyet, míg a szemközti végén volt a főkapu, a templom nyugati belsejében pedig a világi hívek helye. Maga a templomok építkezése is úgy kezdődött, hogy először meghúzták a kelet-nyugati tengelyt.
De miért volt ennyire fontos a „keletelés”, s mikor szűnt meg ez a tradíció? A kelet felé tájolás már a legkorábbi keresztény építményeknél megjelenik, sőt már korábbi vallásokban is jelen volt. Két alapvető teória létezik a keresztény templomok esetében ennek okáról. Az egyik szerint ez a felkelő nap pogányok között élő tiszteletének a túlélése.
A másik az, hogy a templom legfontosabb részével Jeruzsálem felé néz. Ez utóbbinak azonban ellentmond az a tény, hogy a Jeruzsálemtől keletre fekvő, például Szíriában épített legkorábbi keresztény templomok is keletre vannak tájolva. Valójában mindkét teóriában van egy szelete az igazságnak. Mert a templomok tényleg nagyjából – legalábbis Európából nézve - Jeruzsálem felé néznek, de valójában nem a földrajzi értelemben vett, palesztinai, hanem az „égi Jeruzsálem” felé, ahonnan a Biblia szerint Krisztus második eljövetele várható, akit a „világ világosságának” is szokás hívni, s fényként szimbolizálni.
De nem zárható ki a pogány napkultusz továbbélése se, mert a legkorábbi kultúráktól a kereszténység megjelenése előtti zsidó templomokig a vallási építmények legkitüntetettebb része általában a keleti volt. A kereszténység első évszázadaiban az új vallást üldözték a rómaiak, ezért azt csak magánházakban, vagy – ritkábban – föld alatti katakombákban gyakorolhatták. Keresztény templomokról csak Nagy Konstantin türelmi rendelete (313) után beszélhetünk. A 325-ös niceai zsinat már elő is írta a templomok keletelését. Ez persze csak a nagyjából történő orientálást jelentette.
Hiszen ezek a templomok nem az iránytű által mutatott keletre néznek pontosan. Bár azt mondjuk, a nap keleten kel fel, ez nem egyetlen pontot jelent a horizonton, hanem egy tartományt, amin belül egymástól kicsit eltérő pontokon kel fel a nap az év különböző szakaszaiban. Ezek közül a pontok közül különböző meggondolások alapján választhattak az építők. Talán a leggyakoribb szempont az volt, hogy a templom védőszentjének napján hol kel fel a nap. A középkor végéig viszonylag szigorúan vették a keletelés alkalmazását. Ekkorra azonban a fejlődő városokban egyre inkább figyelembe kellett venni városrendezési szempontokat. Ezért a tridenti zsinat (1545–63) megengedte a hagyománytól való eltérést a nyugati kereszténységben. (Az ortodoxoknál máig él a keleti tájolás.)
Mivel a mai Magyarország területén ekkor épp török hódítás zajlott, s nem sok építkezésre kerülhetett sor, ezért vehető nálunk nehezebben észre, mikor következett be a változás. Csak azt látjuk, hogy a török kiűzése után épült barokk templomok szentélyei a szélrózsa minden irányába néznek.
Ha az egri templomok illetőleg azok maradványai vonatkozásában nézünk szét, ugyanezeket a tendenciákat figyelhetjük meg. Az első püspöki székesegyház román ill. gótikus romjai a várban láthatók, s egyértelműen mutatják a keletelés hagyományát. A tervezett, hatalmas késő gótikus székesegyház sose került befejezésre, keleti végét Szentélybástyává alakították át a török közeledtére.
A vár két ostroma között a protestánsok kiszorították a katolikusokat a várból, így a továbbiakban a barokk, később a klasszicista püspöki, majd érseki székesegyház a mai helyén épült fel. De ezeket a szé- kesegyházakat megelőzően is állt már templom ezen a dombon. A Szt. Mihály plébániatemplomról már 1310- ből találunk írásos emléket, de valószínűleg már előtte is állt itt román stílusú templom. Ide jött a várbéli Szt. János székesegyházból a katolikus papság 1568-ban. (Itt se voltak sokáig, mert 1580-ban még a városból is kiűzték a káptalant a protestánsok, s csak a hódoltság után térhettek vissza.)
A második ostromot követően aztán 91 évig mohamedán vallási célokat szolgált az épület, majd ezután következett előbb egy barokkos helyreállítás, majd 1717-re elkészült teljes átépítése. Míg a középkori gótikus plébániatemplom keleti tájolású volt, az 1717-re székesegyházzá átépített épület szentélye már nyugaton, míg főbejárata keleten volt. A barokk katedrális túl szerény méretűnek bizonyult, ezért már a következő évszázadban teljesen új épületet építtetett Pyrker érsek. Az új, ezúttal már főszékesegyház (Eger 1804-ben érsekség lett) építésénél (1831-) már végképp nem a hagyományos tájolás számított, hanem a városépítészeti meggondolások.
Az új katedrálisnak ugyanis az 1763–85 között felépült Líceumhoz kellett igazodnia, azzal harmonizáló teret képeznie. Egernek természetesen több más plébániatemploma is volt a középkorban. Ezek a török hódoltság alatt dzsámiként funkcionáltak vagy elpusztultak. A török kiűzése után barokk stílusban építették ujjá őket, de ahogy ma megfigyelhetjük, tájolásuk már nem a kö- zépkori hagyományokhoz, hanem a modern városszerkezethez igazodik.
borítókép - Szűcs Péter
Abkarovits Endre
EGRI MAGAZIN, 2010.
Megjegyzés küldése