Eger városának alapítása kb. a 10. századra tehető, a szőlőtermesztés valószínűleg a 11. században honosodott meg a környéken, amelyben nagy szerepe lehetett az I. István által 1004-ben alapított egri püspökségnek.
A szőlőtermesztésnek és borkészítésnek nagy lendületet adott a tatárjárást követő időszakban betelepült vallonok megjelenése, ők honosították meg a szőlő francia művelési módját és a fahordó használatát.
A környéken megtelepedett ciszterci szerzetesek a 13. században már Egerből fedezték borszükségletüket.
A szőlőtermesztés és a belőle készült borral való kereskedelem a 16. századra vált meghatározóvá a vidéken. A borkészítést a török hódoltság és az egri vár 1596-os elesése visszavetette ugyan, de nem szüntette meg. Ebben az időben fehérborok készítése jellemezte a vidéket. A héjon erjesztett vörösbor készítésének technológiáját és a kadarka szőlőfajtát is a törökök elől menekülő rácok hozták magukkal.
A szőlőművelést a 91 éves török uralom idején se hagyták abba: a törökök ugyan nem nagyon itták a bort, de eladásából komoly bevételhez jutottak. Eközben a vörösborszőlő fajták egyre több teret nyertek, a fehérborszőlők termesztése visszaszorult.
,,, elsőrangú termőterület látképe, fotó: Rákóczi Gergely /facebook
A város visszafoglalása után lakossága rohamosan nőtt, gazdasága pedig alig húsz év alatt gyakorlatilag monokultúrássá vált: egyértelműen a szőlő- és bortermelésre alapozott. A szőlőhegyek többségének jelenleg is használt neve a 17. század végén és a 18. században alakult ki, már ekkori források említik például az Eged, és Rác szőlőhegyeket. A legöregebb pincék is ebből az időszakból származnak.
Mivel a katolikus egyházi szertartások elengedhetetlen kelléke a bor, az egri püspökök, illetve érsekek később is gondot fordítottak a bortermelésre. Az első pincéket az egri püspök birtokairól borban beszedett tizedet és az egyházmegyéből begyűjtött dézsma tárolására vájták a könnyen faragható riolittufába.
A 18. század elején a szőlőtermesztés már szabályozott körülmények között zajlott, a hegyrendészet szervezését és ellenőrzését Eger város bírája és tanácsa végezte.
Meghatározták például a szüret időpontját, a napszámosok bérét és munkaidejét, ellátásuk módját, valamint összeírókat rendeltek ki és megszervezték a szőlők őrzését.
Az egri borgazdaság fénykora a 18-19. századra tehető, amikor is már nagyrészt vörösbort termeltek, kisebb részben világosabb színű siller típusú bort és kevés fehérbort készítettek. Egy 1828-as évi egri beszámoló szerint a teljes termelésnek összesen 2%-a volt fehérbor. A filoxéra megjelenése előtti források és összeírások számos szőlőfajta nevét említik, ezek közül Martonffy Károly és Borovszki Samu az egri szőlőműveléssel foglalkozó munkájukban a kék kadarkát és változatait (kereklevelű, lúdtalpú), valamint a rakszőlő, vagy fehér frankos, a juhfark és a piros bakator fajtákat jelölik meg, mint legnagyobb területen termesztett fajtákat.
Ebben az időben az ültetvények szerkezet szerint vegyesek voltak, azaz több fajtát vegyesen termesztettek egy-egy területen, majd együtt szüretelték és dolgozták fel a gyümölcsöt.
bővebben a forrás eredeti helyén olvashatsz: wikipedia.org
A szőlőtermesztésnek és borkészítésnek nagy lendületet adott a tatárjárást követő időszakban betelepült vallonok megjelenése, ők honosították meg a szőlő francia művelési módját és a fahordó használatát.
A környéken megtelepedett ciszterci szerzetesek a 13. században már Egerből fedezték borszükségletüket.
A szőlőtermesztés és a belőle készült borral való kereskedelem a 16. századra vált meghatározóvá a vidéken. A borkészítést a török hódoltság és az egri vár 1596-os elesése visszavetette ugyan, de nem szüntette meg. Ebben az időben fehérborok készítése jellemezte a vidéket. A héjon erjesztett vörösbor készítésének technológiáját és a kadarka szőlőfajtát is a törökök elől menekülő rácok hozták magukkal.
A szőlőművelést a 91 éves török uralom idején se hagyták abba: a törökök ugyan nem nagyon itták a bort, de eladásából komoly bevételhez jutottak. Eközben a vörösborszőlő fajták egyre több teret nyertek, a fehérborszőlők termesztése visszaszorult.
,,, elsőrangú termőterület látképe, fotó: Rákóczi Gergely /facebook
A város visszafoglalása után lakossága rohamosan nőtt, gazdasága pedig alig húsz év alatt gyakorlatilag monokultúrássá vált: egyértelműen a szőlő- és bortermelésre alapozott. A szőlőhegyek többségének jelenleg is használt neve a 17. század végén és a 18. században alakult ki, már ekkori források említik például az Eged, és Rác szőlőhegyeket. A legöregebb pincék is ebből az időszakból származnak.
"Magyarország szép föld, meg kell vallanotok,
Rá a jóisten tízannyi áldást rakott,
S hol tűzzel van tele a szőlő gerezdje:
E szép országot a nagy Árpád szerezte."
(Petőfi: Lehel vezér. '48 márczius)
Mivel a katolikus egyházi szertartások elengedhetetlen kelléke a bor, az egri püspökök, illetve érsekek később is gondot fordítottak a bortermelésre. Az első pincéket az egri püspök birtokairól borban beszedett tizedet és az egyházmegyéből begyűjtött dézsma tárolására vájták a könnyen faragható riolittufába.
A 18. század elején a szőlőtermesztés már szabályozott körülmények között zajlott, a hegyrendészet szervezését és ellenőrzését Eger város bírája és tanácsa végezte.
Meghatározták például a szüret időpontját, a napszámosok bérét és munkaidejét, ellátásuk módját, valamint összeírókat rendeltek ki és megszervezték a szőlők őrzését.
Az egri borgazdaság fénykora a 18-19. századra tehető, amikor is már nagyrészt vörösbort termeltek, kisebb részben világosabb színű siller típusú bort és kevés fehérbort készítettek. Egy 1828-as évi egri beszámoló szerint a teljes termelésnek összesen 2%-a volt fehérbor. A filoxéra megjelenése előtti források és összeírások számos szőlőfajta nevét említik, ezek közül Martonffy Károly és Borovszki Samu az egri szőlőműveléssel foglalkozó munkájukban a kék kadarkát és változatait (kereklevelű, lúdtalpú), valamint a rakszőlő, vagy fehér frankos, a juhfark és a piros bakator fajtákat jelölik meg, mint legnagyobb területen termesztett fajtákat.
Ebben az időben az ültetvények szerkezet szerint vegyesek voltak, azaz több fajtát vegyesen termesztettek egy-egy területen, majd együtt szüretelték és dolgozták fel a gyümölcsöt.
bővebben a forrás eredeti helyén olvashatsz: wikipedia.org
Megjegyzés küldése