Csaknem negyed évszázadnyi stabilitást követően Imre került a trónra apja, III. Béla halála után. Bár a nyolc esztendős uralkodást szűkszavúan örökítette meg a középkori magyar történetírás, a gyakran külföldi források és az oklevelek némiképp megismerhetővé teszik ezeket az éveket.
Aligha lepett meg bárkit, hogy III. Béla 1196-ban bekövetkezett halála után idősebb fia, Imre foglalta el a trónt, hiszen már 1182-ben ifjabb királlyá koronázták. Igaz, erre feltehetően azért került sor, hogy Béla öccsével, Gézával szemben biztosítsa fia jogait. Géza azonban (még ezelőtt külpolitikai elszigetelése, illetve elzárása miatt) nem jelentett igazán komoly problémát és 1189-ben el is tűnt a magyar politika színpadáról.
Imre hatalma tehát szilárdnak tűnhetett 1196-ban, azonban az azt megelőző évtizedekben lényegesen átalakult a társadalom felső, hatalomgyakorló rétege, s annak gondolkodásmódja. Ennek gyökere elsősorban a század közepén a Bizánccal folytatott háborúkban keresendő. E háborúk ugyanis érzékelhetővé tették a magyar hadsereg évszázados technikai elmaradottságát a Komnenoszok idején a nyugati lovagi hadviseléshez egyre inkább felzárkózó bizánci hadszervezettel szemben.
III. Béla hercegként Mánuel udvarában megtapasztalhatta, hogy a hadsereg korszerűsítésének útja a nyugati feudális birtokszerkezet átvétele, ami lehetővé teszi a nemesség számára a drága nehézpáncélos lovagi fegyverzet harcmodor alkalmazását. Ennek pedig egyetlen útja volt: a király hűséges ispánjainak hatalmas magánbirtokokkal való megadományozása.
Az egyre gazdagabbá és erősebbé váló főurak a király hatalmát és az ország erejét jelentették, mindaddig, amíg nem támadtak ellentétek az uralkodó dinasztián belül. Amint azonban a legitim uralkodócsaládon belül jelentkezett a vetélkedés a királyi és a hercegi hatalomért, a feudális rendben a legfontosabb alapértéknek számító hűség értelmezése bizonytalanná vált.
Az ispánok ilyen körülmények között hamar ráébrednek politikaformáló erejükre, s arra a gazdasági, politikai haszonra, amit az egyik uralkodói családtag támogatása jelenthetett a másikkal szemben, persze csak a siker esetén.
Kincset érő Dalmácia
Imre herceg már két évvel apja halála előtt Horvátország és Dalmácia kormányzója lett. Szent László és Kálmán hódításai óta ez, az Árpádok uralma alá került királyság jelentette több esetben is a hercegi apanázst a XI. századi bihari-nyitrai dukátus helyett. Elsőként Álmos herceg kapta meg ilyen formában, majd III. Béla is birtokolta még hercegként. A feltételezések szerint a fiával való hatalommegosztásra a bárók vették rá III. Bélát (elmozdítva az addig kormányzó Kalán pécsi püspököt, akit később III. Béla feltételezett megmérgezőjeként említenek).
Bár voltak előnyei, ha egy meghódított ország élére az uralkodó dinasztia egy tagja, lehetőleg a trónörökös került, hiszen így csírájukban lehet elfojtani a helyi önállósodási törekvéseket, mert a trónörökös aligha volt érdekelt a majdan az ő birtokába kerülő két ország szétválasztásában, a veszélyek sem voltak lebecsülendőek, hiszen egy ország élén a fiatalabb családtag elég erőt érezhet magában ahhoz hogy idősebb rokona ellen forduljon. III. Béla halála után Imre úgy gondolta, hogy az országmegosztás veszélye nagyobb mint a haszna, így nem adta át Andrásnak Horvátországot, hanem be kellett érnie a hercegségi ranggal járó szétszórt magyarországi birtokokkal, illetve az apjuk által tervezett keresztes hadjáratra gyűjtött pénzzel. András, a másodszülött fiú (a Zágrábi Krónika szerint Imrének és Andrásnak volt még két öccse, akik azonban feltehetően korán elhunytak), ezt az eljárást jogtalannak tartotta, és ebben a meggyőződésében sok főúr és főpap is osztozott, akik egy évszázados jogszokás felrúgásaként értékelhették Imre magatartását öccsével szemben.
A Kölni Királykrónika – a konfliktus lényegét félreértve, vagy legalábbis Imre szempontjából láttatva – így ír erről: Béla „második fiára várakat, nagy birtokokat hagyott, és jeruzsálemi útjához, amelyre még ő maga tett fogadalmat, megszámlálhatatlan vagyont biztosított. Az ifjú atyja halála után, midőn hatalma korlátlanná vált, mint ebben az életkorban oly gyakran, tékozló és könnyelmű módon a kapott pénznek hamar a nyakára hágott. Ezért midőn a megszokott fényűzéshez készletei elapadtak, elhatározta övéivel, hogy elfoglalja bátyja királyságát.”
András 1197-ben támogatói élén összecsapott Imre király seregeivel Szlavóniában és diadalt aratott. Ezt követően megkapta a dalmát-horvát hercegséget. Bár a győzelmet a történetírás gyakran úgy kezeli, mintha azt csupán a támogató magyar arisztokraták segítségével érte volna el, jó okunk van feltételezni, hogy Lipót osztrák herceg fegyveresen is támogatta Andrást.
András Horvátország és Dalmácia megszerzésével a királyság talán leggazdagabb régiójához juthattak hozzá. A dalmáciai kikötővárosok már a római kor óta részesei voltak a Földközi-tenger gazdasági életének (még ha Róma bukása után egy részük el is néptelenedett), nem véletlen, hogy a 11. század utolsó harmada óta próbálta meg átvenni irányításukat Bizánc és Velence egyaránt.
bővebben a cikk eredeti helyén olvashatsz: archeologia.hu
Megjegyzés küldése