0
Az öregek szerint vasárnapokon és egyházi ünnepeken - Úrnapja, Pünkösd, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Szent Anna stb - tilos volt a szőlőbeli tevékenység. Azt tartották, hogy a katolikus nem dolgozik vasárnap, mert a hatnapi munka után a hetediket "az istennek kell szolgálni a templomban".

Sokan szombaton csak délig dolgoztak, délután a férfiak pedig pincéztek. Ha mégis előfordult, hogy vasárnap napkelte előtt kiszaladtak a szőlőbe egy kis gyümölcsöt szedni, akkor is a tíz vagy tizenegy órakor kezdődő misére mindig visszaértek. Ha valami mégis munkát vállalt, vagy azért tette, mert nem volt nagyon vallásos, vagy a megélhetése miatt rákényszerült. Azokat, akik megtehették volna, hogy templomba menjenek, de munkára hivatkozva elmaradtak az istentiszteletről, a közösség megszólta. Gyakran előfordult a XX. század elején, hogy a fiatalok el-elmaradoztak a miséről. Ezt a szülők úgy büntették, hogy vasárnap délután sehová nemengedték el őket.

Az év folyamán még több olyan nap volt - néhányról később szót ejtünk -, amikor tilosnak számított a szőlőbeli munka. Így pl. permetezés után 8 napig nem lehetett kimenni a szőlőbe, de nagy kánikula idején sem, mert ha "az egri asszonyok bő szoknyája hozzáért a szőlőhöz, a szőlő megsemmisült".

Egerben a szőlőt - a bő termés reményében - általában növekvő holdálláskor metszették. Ezt a hagyományt a nagy birtokon nem követték. Egyébként a kisebb szőlővel rendelkező gazdák, vagy a szegényebbjei közül is az "egyik hitt neki, a másik nem". Előfordult olyan eset, amikor a metszés idején annak ellenére, hogy napok óta ítéletidő volt, a gazda kiment szőlőjébe néhány tőkét megmetszeni csak azért, mert növekedett a hold. Az öregek ma is egyöntetűen vallják, hogy valaki "hódfottyakor meccett, annak szóevett (szuvas) lett a venyigéje", de ha holdtöltekor csinálta, akkor "meftőtődött" a hordója. Sokan hittek abban is, hogy a nagyon jó borral, vagy többesztendős óborral metszéskor megöntözött tőke ugyanolyan bő termést, magas cukortartalmú szőlőt ad majd, mint amilyenből az a bor készült. Ugyancsak a bőséges termés biztosítása érdekében metszették meg - katolikus módon - a szőlőterület négy sarkán lévő tőkéket. Mások szerint e szokásnak az volt a lényege, hogy a metszést végző ezzel ösztönözze magát a munka mielőbbi elvégzésére. A metszést rendszerint Szent József hetében kezdték, néhány nappal a nyitás után.

A kisebb szőlőterülettel rendelkező gazdák, amikor kimentek a szőlőbe, hozzá sem fogtak a munkához, amíg körbe nem járták a földet. A gazda eközben imádkozott és Isten áldását kérte. A legidősebbek szerint a szőlő körbejárásával az ártó lényeg távoltartását kívánták biztosítani, mások szerint azonban a gazda ilyenkor csak arra volt kíváncsi: milyen a szőlő fejlődése, történt-e lopás, seregély vagy más kártevő állat okozott-e valamilyen kárt.. A nagybirtokon mindezeket a vincellér ellenőrizte.
illusztráció - fotó: Vámossy Béla

A szőlőkben tilos volt a káromkodás, a veszekedés és mindenféle erkölcstelen cselekedet. Különösen vonatkozott ez az egyházi tulajdonban lévő szőlőkre. Az öregek szerint ezeket a vallás tiltotta. Úgy vélték, hogy aki a szőlőben valamilyen erkölcstelenséget követ el, annak a "jó isten elveszi a termését". Ezért a nagyobb birtokokon a vincellér, a kisebb szőlőkben pedig a gazda gondoskodott a rendről. AXVIII. században, sőt később is, a városi magisztrátus súlyos pénzbüntetéssel torolta meg a szőlőben történt káromkodást.

Az egri szőlősgazdák és kapások az elemi csapásoktól - főleg a jégveréstől - féltek a legjobban. Különösen gyakori ez júniusban, júliusban. 1798-baugusztusában olyan jégverés volt a városban, amely még a vesszőket is tönkretette, olyannyira, hogy a gazdákat a vihar utáni látvány keserves sírásra fakasztotta. A XIX. század végén nem volt ritka az olyan eset, amikor 4-5 éven keresztül a szőlőkben 30-60%-os kárt okozott a jégeső, de előfordult, hogy a 95-100%-ot is elérte. Még a XX. század elején is a jégkárt tették az elemi csapások közül az első helyre.

A jégverés elleni védekezésnek több módja ismert- A leggyakoribb, amikor imádkozással kérik az égiek segítését a veszély elhárítására. Széles körben elterjedt, és minden bizonnyal régi keletű szokás a különféle szentelményekkel való megelőzés, védekezés. Vihar közeledtekor szentelt barkát és szentelt gyertyát égettek. Néhányan ma is hisznek abban, hogy ha szentelt barkát elássák a szőlő négy sarkában, a jégvihar elkerüli a szőlőt. Mások a feltámadáskor a templom előtt rakott tűzből vittek "szentelt szenet" és azt ásták el a parcella négy sarkában. Egy idős asszony szerint azonban a szőlőterület négy sarkában azért raktak valamilyen tárgyat, hogy a tolvajokat távol tartsák.

Tekintve, hogy a harang is szentelmény, és a harangozás szent funkció, szót kell ejteni a harangozással történő védekezésről. A zivatar, vihar előtti harangozást már évszázadokkal ezelőtt előírta a római szertartáskönyv. A katolicizmus tanai szerint nem a harangnak tulajdonítható a védő funkció, hanem a hívek harangozásra történő reagálásának, amely Istenhez való könyörgésben nyilvánul meg. A nép körében mindez nem ismeretes, csak az, hogy "a harang eltolja a felyhőket". A római szertartáskönyvvel ellentétben voltak olyan vidékek, ahol határozottan eltiltották a harangozást a vihar idején, mert állítólag az vonzotta a villámot, és attól tartottak, hogy a templomba csap.

1719-ben Egerben előírták a harangozónak, hogy "köteles tűz ellen és nyáron az ártálmas Fellyhők ellen … harangozni." A XVIII. század végén azonban az uralkodó megtiltotta a harangozást. Eszterházy Károly egri püspök ettől függetlenül 1793. augusztusában elrendelte egy közelgő vihar előtt, hogy szólaljon meg a városban minden harang, "mire a legterhesebb fellegek is szétoszlottak". Közel egy esztendővel később ugyanez történt. Az egri Ferences Renház Historia Domusa egy helyen megjegyzi, hogy a közelgő vihar és jégeső elé nem tudtak harangozni, mert megrepedt a templom harangja. A XVIII. században a városban minden napszakban megszólaltak a harangok, ha vihar támadt.

A vihar közeledtén napközben a Horánszki-, Preszler- és Steinhauser-féle szőlőben lévő kis harangokat, vagy ahogy a nép nevezte "csengő"-ket is félreverték. Mint előbb írtuk , a XVIII. században beszűntették a vihar elleni harangozást, mert azt tartották, hogy a haranghúzás vonzza a villámot. Több évtizedes kihagyás után Eger Város Tanácsa 1840. július 16-án az levelet intézte az érsekhez, melyben kérték a vihar előtti harangozás ismételt engedélyezését.

A jégeső elleni, viharágyúval való védekezés a XIX. század végén terjedt el hazánkban a földművelésügyi miniszter rendeletére a stájerországi sikerek következményeként. A kaviccsal és puskaporral működő ágyúkat a Rózsás-dűlőben, a Síkhegyen, a Cigléd-tetőn és a Rác hegyen állították fel, s kezelésük a vincellérek feladata volt. A viharágyúkat városunkban az 1940-es évek végén vonták ki a forgalomból. Miként az égiekhez való fohászkodás, harangozás sem biztosított teljes védelmet, úgy az ágyú sem. Mindenesetre a szüret idején, a hangulat emelésében mindig maradéktalanul betöltötte másodlagos szerepét. Bér egri vonatkozásban nincs határozott adatunk, de feltételezhető, hogy a viharágyú üzembe helyezése előtt itt is felszentelték, mint például Visontán.

A XX. század elején több olyan apróhirdetés olvasható a helybeli sajtóorgánumokban, amelyek jégkár elleni biztosításra ösztönzik az egri lakosságot. Mivel ezzel kapcsolatos levéltári iratok nem maradtak fenn, nincs tudomásunk arról, milyen mértékben éltek ezzel a lehetőséggel a nagybirtokosok, a szőlősgazdák és kapások.

A hóstyán élő legszegényebb szőlőművesek körében a közelmúltig élt a szokás, hogy közeledtekor éles szerszámot (balta, kasza) fordítottak az ég felé, vagy ha éppen a szőlőhegyen tartózkodtak, akkor nyelével lefelé ásót nyomtak a földbe azért, hogy az él széthasítsa a fellegeket. Nem lehet kétséges, hogy ez a szokás az analógiás mágia körébe sorolható.

- Fajcsák Attila -

eger.hu

Megjegyzés küldése

 
Top