0

A Kéktúra talán legemlékezetesebb kilométerei azok, amelyek hosszú előzmények után végre a szülőföldjén is végigvezetik az embert. Főleg, ha az egyik legváratlanabb meglepetés viszi őt oda.

A tíz évvel a kéktúrázás kezdete után indított visszaemlékező sorozatom első részéből kiderült, hogyan ragadott el az út, és az is, miért érte meg véletlenszerű sorrendben, ötven egynapos kiruccanással végigjárni az útvonalat.

Most folytatva az időrend helyett a földrajzi sorrendet, nyugat felől érkezünk az Aggteleki-karszthoz 2013 októberben, hogy aztán ugyanezen év júniusára eljussunk a Mátra lábához, útba ejtve sok szép emléket egészen 2010 nyaráig.

Turistaként otthon

A kék végigjárását nem kis részben motiválták a szülőfalumban, a bükki Dédestapolcsányban fel-fel bukkanó hátizsákos társaságok, akikről már egészen kis koromban is tudvalevő volt, hogy a főutcából a hegyekbe vezető kék jelzést követik. Persze túl kényelmes lett volna egyszerűen csak utánuk menni, így évekkel később, már az első pecséteket is tartalmazó kéktúrafüzettel a zsebemben is szépen megvártam, amíg megfelelő alkalom adódik a környéken tett túrához.

A Zempléni-hegység egyik szakaszára készültünk, de végül dédestapolcsányi kéktúrázás lett belőle, és ennél autentikusabb és emlékezetesebb túrát a legalaposabb szervezéssel sem lehetett volna előkészíteni. De most se szaladjunk ennyire előre, hiszen az első részben még csak Bódvaszilas környékéig jutottunk!

2013. október: Jósvasfő – Bódvaszilas (46. túra)
  
Jósvafő közepén 

A Budapestről induló távolsági buszok között, a szomszédos megyeszékhelyek vonalai mellett szerencsére akad néhány hosszú, célirányosan a kedvelt kirándulóhelyekre közlekedő járat. Ilyen a közvetlen kékestetői, bakonybéli vagy éppen a jósvafői járat: utóbbival délre mi is az Aggteleki-karszt tövébe érkeztünk.

Jósvafő semmihez sem hasonlítható, elvarázsolt faluközpontja ezen a sokadik látogatáson sem okozott csalódást, ahogy az sem, hogy érkezésünk után bő fél órával már indult is vissza Budapestre a buszunk, mint a mai utolsó hazajutási lehetőség... persze nélkülünk, hiszen a nagy távolság miatt itt a kevés két napos kirándulások egyike következett.

A szelcepusztai turistaház 

Az Aggteleki-karszt fennsíkján minden irányban több mint hat kilométernyi erdővel körülvéve fekszik Szelcepuszta: egy elvarázsolt településszerűség, egy kézen megszámlálható állandó lakossal, vadaskerttel és turistaházakkal. Térerő nincs, elegendő tér annál inkább.


Az elveszett Derenk falu egykori iskolájának udvarán egy hosszabb pihenő és ebéd 
várt a második napi táv felénél

Látótávolságban Bódvaszilas, végállomás  

Pillantás az ismeretlen Szalonnai-hegységre, az előtte elterülő Bódvaszilasra a fölötte álló Esztramos-heggyel, és a mögötte felsejlő Csereháttal; pedig ezeknek a helyszíneknek a valóságban nagyon is ismerősnek kell lenniük bő két évvel korábbról, de itt és a hétköznapokban is olyan sok esemény állt a két dátum között, hogy mégiscsak volt a pillanatnak egy erős újdonsághatása, esetleg kicsit kevésbé óvatosan fogalmazva: egy adag ünnepélyesség.

Már tudhatóan három túrával a kék vége előtt, búcsú a környék utolsó, szélesvásznú panorámájától, közben ráadásul otthon is sok változással – ez a túra az akkori időszak egyik legjobban sikerült programja volt, amire akkori útitársammal ma is örömmel emlékezünk vissza.

Szöveg és fotók: Gulyás Attila

bővebben a cikk eredeti helyén olvashatsz: turistamagazin.hu

Megjegyzés küldése

 
Top