Eszünkbe jutnak csínytevések, örömök és csalódások, no meg apró tragédiák is, amelyek — noha korántsem állott meg miattuk a világ — évtizedek múltán mégis az élmény frisses égével, s intenzitásával hatnak.
Jól emlékszem, volt egy kutyánk, kistermetű, kedves jószág, hűséges házőrző, nekem még hűségesebb játszópajtásom. Tudott szolgálni szépen. hancúrozni velünk a gyepen, versenyt futni a biciklivel s a karikázó gyereksereggel, s persze konokul ugatni az arra haladó szekerek mellett.
Egy különösen szép nyári reggelen, amikor még harmatos volt a fű a kertekben, s a hajnalka kerítésre kúszó indáin a virágok még nem zárták össze kék meg lila tölcséreiket, s az utca porát a mezőkre igyekvő gazdák szekerei verték fel, nos, ezen a számomra Oly emlékezetesen szép, napsütéses nyári reggelen hiába kerestem kedves kiskutyámat.
Nem volt többé, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Azt mondták: elütötte az autó. Nem hittem el. Hisz autó abban az időben hetente ha egyszer vetődött arrafelé. Mért éppen most jött volna, ezen a reggelen? Tudtam, biztos voltam benne, hegy a Mojsit elpusztították, de nekem nem szabad volt tudni, hogyan és miért, és főként azt, hogy kitette. Napokig szomorkodtam miatta, s bár reménytelen volt, kerestem, hátba meglelem nyomát valahol.
Az a reggel ma is oly tisztán jelenik meg képzeletemben, pontosan olyan, mint akkor volt. A hajnalka virágait most is látom a drótkerítés fonatán, s látom, meddig terjed a ház árnyéka az úttesten, s szemben a tanyamester házának falán a burjánzó vadszőlőt, s az árok partján ott vannak a keserűlapu óriási levelei, a szomszéd udvarban az égbenyúló koronatövisfák, s az udvaron ott áll elárvultan a kutyaól is, ahová többé nem húzódhatott be a zápor elől a rövid lábú, játékos fekete kutyus. Számomra akkor, bármily szép is volt, tragédiát szült az a reggel, s visszagondolva rá — majd félévszázad múltán — ma is igazi tragédiaként élem újra.
Voltak persze másféle élmények is. Derűsebbek, s vidámabbak. A patak vizéből kosárral kifogott hal épp oly örömteli élménnyé vált, mint a harangozás a toronyban, ahová Sándor Úr szigorú intelmeivel indulhattunk csak el, de maradandó élmény lett minden önfeledtjáték csakúgy, mint a mezőkön, s az erdőn való végtelen csavargás, vagy télen a hófödte dombokról a deszkából tákolt szánkón a lesiklás.
E sokféle élményből összeálló, meseszerű világot szívesen idézzük fel önmagunkban, s általa bejárjuk újra és újra a színteret is, amelyhez kötődik.
Régi ismerősökkel. gyerekkori játszópajtásokkal találkozva még inkább megszépül, s ezerszínűvé lesz az emlékezés. És ez már az identitás, az együvétartozás, a szűkebb hazához való kötödés érzetét fakasztja, s tudatosítja bennünk. Rohanó, elgépiesedő világunkban alighanem szükségszerűen. Fogódzót, egyfajta támaszt kínáló forrásvidékké lesz a szülőföld e szűkebb övezete, amelyben hamar megleljük az otthont, amely már nem létezik, de megnyugvást, kiegyensúlyozottságot ád így is nehéz pillanatokban.
Emlékét és értékeit megőrizni a legszebb, a legnemesebb lokálpatriotizmus, amelynek persze, megvan az egyetemesebb értelme, s jelentősége is. Kivált olyan település esetében, amelyet az idő parancsolta változások fokozottabban érintettek, s érintenek. Számomra s velem még nyilván sokak számára ilyen szűkebb hazát jelent Felnémet.
Igaz, nem volt szülőfalum, de az első, az ember életében meghatározó gyermekkori élmények okán mégis azzá lett. A felnevelő táj volt, szemléletformáló, a világban való eligazodást segítő, sokban mértéket szabó környezet. Hároméves korom óta tart a kötődés, s ahogy változik, szertefoszlik a falu egykori arculata, úgy erősödik ez a kapocs, s lesz egyre erősebb a kényszer: egybegyűjteni mindazt, ami ezt a valaha, a középkorban mezővárosi rangú települést reprezentálja. Van összegyűjteni való bőven. Történeti adatok, s a népszokások sokasága éppúgy táplálója lehet az effajta igyekezetnek, mint a népnyelv, amely a palócságon belül is egyedi színt jelent földrajzi neveivel éppúgy, mint sajátos szókincsével, változatos szólásanyagával, no meg a ragadványnevek ritkán tapasztalt gazdagságával.
Ki tudja ma már pl., hogy ez a falu 1845-ben a hatalmas kiterjedésű érseki birtoktest egyik központja volt Felnérneti kasznárság néven, amelyhez a közeli Felsőtárkány és Szarvaskő mellett olyan távolabb eső falvak is tartoztak, mint Bakta (azaz: Egerbakta), vagy Fedémes? Legfeljebb a történettudomány művelői, mint ahogy az is csak a helyi kultúrhistóriában járatos szakember előtt ismert, hogy kiket is adott a tudománynak vagy éppen az iskola- ügynek ez a Bükk lábánál évszázadokon át oly kitartóan megbúvó település.
bővebben a forrás eredeti helyén olvashatsz: http://felnemet.hu/?p=813
Megjegyzés küldése