„Mit is csináljunk? Mit is csináljunk?” - tanakodtunk a hotel szobájában. Jómagam azon csoportot erősítem, akiknek két, maximum három nap bőven elég a fürdőzős – szaunázós - sziesztázos kikapcsolódásból. Ilyen esetekben már második nap után érzem a lábaimban csörgedező vér unszolását: na, mi lesz már? Mikor indulsz neki?
Persze két kis gyerekkel (három és öt évesek) ez azért mindig nagy dilemma, hol az a határ, mi az a túra, amit kibírnak és nem nekem kell levinnem őket a hegyről: egyiket a nyakamba, másikat meg az ölembe (sajnos előfordult már ilyen a történelemben, azt a regéci túrát a mai napig megemlegetem). Szerencsénkre legyen mondva, mindkét gyerek hamar megtanult járni – s azután mindig arra tanítottam őket, hogy igenis jöjjenek csak a lábukon, még ha nyafognak is inkább kitalálok mindig valami célt, mert úgyis tudom van bennük annyi energia, hogy mikor hazaérünk, akkor irány az ágy és az ugrálás…
Első célpont a kisnánai vár volt. Megérkezésünk után, döbbenten láttam, hogy gyönyörű és szépen rendezett a vár és környéke. A várhoz vezető út füvesített – semmi szemét, semmi „felesleges” kőkupac ami rombolná a látványt. A pénztáros hölggyel folytatott rövid beszélgetés után kiderült, uniós pályázatot kaptak és abból történt a felújítás – illetve még jelenleg is történik a belső vár részek rekonstrukciója.
Egy szó mint száz, le a kalappal project előtt – itt egy szép példája az uniós pénz „normális” elköltésének. A nagy vártorony is látogatható, egy zárt külső csigalépcső vezet fel a torony tetejébe – ami minden gyerek álma. (Tényleg, vajon miért van ez? Emlékszem anno, az egri minaret vagy az esztergomi bazilika tetejébe vezető csigalépcső kihagyhatatlan volt, ha éppenséggel arra jártunk.) Egy aprócska "hibája" azért van: a csigalépcső kb 8-10 méteren kezdődik, addig a torony oldalára épített falépcsőn kell felmenni – ami egy felnőttnek nem gond, de azért a gyerekekben benne volt a félsz – pláne, hogy a lépcsők közt le is lehetett látni a mélybe. No de azért leküzdték a félelmüket: „csigalépcsőn menni akarás” érzése erősebb volt a tériszonynál.
A visszafelé úton láttam, hogy nem nagy kitérő a siroki vár. Gyors kupaktanács, rábeszéltem a családot, hogy menjünk nézzük meg az ottani várat is majd a várlátogatás után ebédeljünk Sirokon. Mondanom sem kell nem volt nehéz dolgom, a két gyerek a hátsó ülésen ujjongott, hogy hurrrá, hurrá, várat mászunk, hurrrá, hurrá… ismételgették a közel tíz kilométeres távon. Szerencsére a várdomb aljában van egy parkoló ahová fel lehetett menni, s onnét megközelíteni a várat. Azért a Siroki városból már nem mertem volna megkockáztatni az utat – még így is féltem, hogy a kisebbik feladja félúton, mert a szintemelkedés és a hőség bizony nagy úr.
Minden elismerésem az övé, mert az aszfalt út végéig szépen felsétált – meg-megállva és minden bogyót, virágot ,bogarat, csigát megszemlélve. (Erről jut eszembe egy régi történet: egyszer egy január-februári időszakban a spinning edzés után, megkérdezte egy hölgy, hogy milyen jó sportot tudnék ajánlani neki. Erre én viccesen azt feleltem, hogy csináljon egy gyerekeket és csinálja ugyanazt, mint ők: futkorásszon a szobában mikor ők is futnak.
Ugráljon az ágyon, ha ők is ugrálnak. Birkózzon a párjával, mikor ők is birkóznak és természetesen pihenjen, mikor ők is pihennek. A világ legjobb „intervallum edzése”, amit a gyerekek csinálnak: felpörög – lenyugszik – felpörög - lenyugszik) Szóval csak az utolsó három-négyszáz méteren kéredzkedett fel a nyakamba, hogy ott ő már nem tud felmenni.
Üröm az örömben, hogy szerencsére a Siroki vár is felújítás alatt áll, de épp ezért egy része nem volt látogatható. A várból kevés maradt meg az útókor számára – leginkább a zeg-zúgos sziklába vájt belső várrendszer – aminek a gyerekek nagyon örültek. Futkorászhattak a félhomályos barlang folyosókon, a kőbe vájt ablakokon keresztül csodálhatták a bükk lenyűgöző tájait vagy épp a várhegy tetején énekelhették, hogy „enyém a vár, tied a lekvár…”. Viszont a vár kialakítása miatt kétszer-háromszor jobban kellett figyelni rájuk, nehogy butaságot csináljanak, s neki induljanak egy olyan útnak, ami a vár falain túl vezet...
Ha azt mondom Egerszalók, szinte mindenkinek az erdei hőforrás jut eszébe. Pedig a forrás turisztikai látványossága mellett, lássuk be, más látnivaló is van a környéken. A falu szépen rendezett és csendes. Pihenésre és kiindulási pontnak teljességgel megfelelő helyszín. Érdemes megnézni a falu határában található barlanglakásokat, gyerekkel nagyjából tizenöt perc séta a falu központjától. Még számomra is meglepő volt, hogy a 60-as években itt még éltek emberek. Érdekes volt látni az egyik szoba falán logó múlt század eleji fényképet, ahol szépen kiöltözve feszít az egész család. Mintha manapság valaki öltönyt venne és menne dolgozni a bankba.
Csak éppenséggel a lakása egy „kőbe vájt barlang”, ahol a téli időszakban a fűtést a kemence oldja meg, sőt hő-rásegítésnek a hátsó szobában tartott tenyészállatok is ott lennének. Lavórban fürödni, mosakodni, borotválkozni. Este aztán a család összeülne az asztal körül és a pislákoló petróleumlámpa fénye mellett szotyoláznának és beszélgetnének.
Azért ezeknek lakásoknak két nagy előnye volt a maiakkal szemben: egyrészt nyáron nem kellett klíma, másrészt a közösség megtartó szerepe sokkal nagyobb volt – és itt természetesen nem a virtuális közösségre (lásd facebook) gondolok…
Végül, de nem utoljára kihagyhatatlan volt Eger városa és az egri vár megtekintése. Talán húsz éve jártam utoljára Egerben, így most sok minden az „újdonság erejével” hatott. Az egri élménystrand kihagyhatatlan – pláne ha gyerekkel vagyunk.
A csúszda, a bugyborékoló víz, a vízesés vagy éppenséggel a körben forgó vízfolyam olyan élmény számukra - mit sem törődve a lila szájjal vagy a szétázott ujjukkal, ami már leginkább egy Shar pei bőrére hasonlít – hogy éjt nappallá téve a medencében lubickolnának. S hát mit tehet egy felnőtt, aki már az első (fél)óra után unja az ötven centis vízben való üldögélést? Nos, ez örökre költői kérdés marad, mert hát ugye nem ez a lényeg.
Az egri vár a maga monstrum megjelenésével, masszív erős falaival, sok helyen megjelenő ágyúival a gyerekek számára szinte befogadhatatlan élmény. Azt se tudják, hirtelenjében mit nézzenek, mit csináljanak, hova fussanak, hova másszanak fel – annyi a látni és megérinteni való dolog. Számukra felfoghatatlan a néhol 5-8 méteres várfal, persze kérdezik is, hogy miért kellett ilyen vastagra építeni? És hogy a mi lakásunk fala is lehet ilyen vastag? És a többi, és a többi...
Mindenképp érdemes megnézni a panoptikumot, mert bár nem egy Madame Tussauds, de azért a mienk: a figurák az Egri csillagokból vannak megformázva, sőt még a titkos labirintusra is gondoltak – szintén a gyerekek legnagyobb örömére. A kazamaták szervezett látogatását is ajánlom - így utólag mindenkinek - mert megvallom őszintén féltem, hogy unalmasnak fogják tartani, de szerencsére nem így történt.
A tűzkerék effekt egy felnőtt számára inkább megmosolyogtató, de a gyerekek árgus szemmel figyelték a villódzó és sistergő pukkanó hangokat kiadó szerkezetet – amitől ugyebár anno sok török futva menekült, már ha tudott. Hatalmas élmény számukra a kazamatákban kiállított ágyuk, melyek közül az egyiket még meg is szólaltatják. Nem kell megijedni, nem lesz túl hangos.
A kazamata legalsó szintjén található hosszú folyosó, a sejtelmes megvilágítással és a várfalába beépített aknafigyelő szerkezetekkel (ha valaki nem emlékszik E.CS-ből, segítek: a dobon elhelyezett borsószemek, illetve tálban lévő víz mutatta a külső aknászok munkáját) szintén egy olyan világot mutat be, ahol gyermekeink szívesen érzik magukat a vár védőinek:
- Apa, láttam hogy mozog a borsó!
- Ááá, dehogy fiam – szerintem csak ráfújtál véletlenül.
- Nem biztos, hogy megmozdult!
- Akkor viszont futás, mert a törökök már bontják a falat…
Farkas Attila
a cikk eredeti helye - utazom.com
Persze két kis gyerekkel (három és öt évesek) ez azért mindig nagy dilemma, hol az a határ, mi az a túra, amit kibírnak és nem nekem kell levinnem őket a hegyről: egyiket a nyakamba, másikat meg az ölembe (sajnos előfordult már ilyen a történelemben, azt a regéci túrát a mai napig megemlegetem). Szerencsénkre legyen mondva, mindkét gyerek hamar megtanult járni – s azután mindig arra tanítottam őket, hogy igenis jöjjenek csak a lábukon, még ha nyafognak is inkább kitalálok mindig valami célt, mert úgyis tudom van bennük annyi energia, hogy mikor hazaérünk, akkor irány az ágy és az ugrálás…
Első célpont a kisnánai vár volt. Megérkezésünk után, döbbenten láttam, hogy gyönyörű és szépen rendezett a vár és környéke. A várhoz vezető út füvesített – semmi szemét, semmi „felesleges” kőkupac ami rombolná a látványt. A pénztáros hölggyel folytatott rövid beszélgetés után kiderült, uniós pályázatot kaptak és abból történt a felújítás – illetve még jelenleg is történik a belső vár részek rekonstrukciója.
Egy szó mint száz, le a kalappal project előtt – itt egy szép példája az uniós pénz „normális” elköltésének. A nagy vártorony is látogatható, egy zárt külső csigalépcső vezet fel a torony tetejébe – ami minden gyerek álma. (Tényleg, vajon miért van ez? Emlékszem anno, az egri minaret vagy az esztergomi bazilika tetejébe vezető csigalépcső kihagyhatatlan volt, ha éppenséggel arra jártunk.) Egy aprócska "hibája" azért van: a csigalépcső kb 8-10 méteren kezdődik, addig a torony oldalára épített falépcsőn kell felmenni – ami egy felnőttnek nem gond, de azért a gyerekekben benne volt a félsz – pláne, hogy a lépcsők közt le is lehetett látni a mélybe. No de azért leküzdték a félelmüket: „csigalépcsőn menni akarás” érzése erősebb volt a tériszonynál.
A visszafelé úton láttam, hogy nem nagy kitérő a siroki vár. Gyors kupaktanács, rábeszéltem a családot, hogy menjünk nézzük meg az ottani várat is majd a várlátogatás után ebédeljünk Sirokon. Mondanom sem kell nem volt nehéz dolgom, a két gyerek a hátsó ülésen ujjongott, hogy hurrrá, hurrá, várat mászunk, hurrrá, hurrá… ismételgették a közel tíz kilométeres távon. Szerencsére a várdomb aljában van egy parkoló ahová fel lehetett menni, s onnét megközelíteni a várat. Azért a Siroki városból már nem mertem volna megkockáztatni az utat – még így is féltem, hogy a kisebbik feladja félúton, mert a szintemelkedés és a hőség bizony nagy úr.
Minden elismerésem az övé, mert az aszfalt út végéig szépen felsétált – meg-megállva és minden bogyót, virágot ,bogarat, csigát megszemlélve. (Erről jut eszembe egy régi történet: egyszer egy január-februári időszakban a spinning edzés után, megkérdezte egy hölgy, hogy milyen jó sportot tudnék ajánlani neki. Erre én viccesen azt feleltem, hogy csináljon egy gyerekeket és csinálja ugyanazt, mint ők: futkorásszon a szobában mikor ők is futnak.
Ugráljon az ágyon, ha ők is ugrálnak. Birkózzon a párjával, mikor ők is birkóznak és természetesen pihenjen, mikor ők is pihennek. A világ legjobb „intervallum edzése”, amit a gyerekek csinálnak: felpörög – lenyugszik – felpörög - lenyugszik) Szóval csak az utolsó három-négyszáz méteren kéredzkedett fel a nyakamba, hogy ott ő már nem tud felmenni.
Üröm az örömben, hogy szerencsére a Siroki vár is felújítás alatt áll, de épp ezért egy része nem volt látogatható. A várból kevés maradt meg az útókor számára – leginkább a zeg-zúgos sziklába vájt belső várrendszer – aminek a gyerekek nagyon örültek. Futkorászhattak a félhomályos barlang folyosókon, a kőbe vájt ablakokon keresztül csodálhatták a bükk lenyűgöző tájait vagy épp a várhegy tetején énekelhették, hogy „enyém a vár, tied a lekvár…”. Viszont a vár kialakítása miatt kétszer-háromszor jobban kellett figyelni rájuk, nehogy butaságot csináljanak, s neki induljanak egy olyan útnak, ami a vár falain túl vezet...
Ha azt mondom Egerszalók, szinte mindenkinek az erdei hőforrás jut eszébe. Pedig a forrás turisztikai látványossága mellett, lássuk be, más látnivaló is van a környéken. A falu szépen rendezett és csendes. Pihenésre és kiindulási pontnak teljességgel megfelelő helyszín. Érdemes megnézni a falu határában található barlanglakásokat, gyerekkel nagyjából tizenöt perc séta a falu központjától. Még számomra is meglepő volt, hogy a 60-as években itt még éltek emberek. Érdekes volt látni az egyik szoba falán logó múlt század eleji fényképet, ahol szépen kiöltözve feszít az egész család. Mintha manapság valaki öltönyt venne és menne dolgozni a bankba.
Csak éppenséggel a lakása egy „kőbe vájt barlang”, ahol a téli időszakban a fűtést a kemence oldja meg, sőt hő-rásegítésnek a hátsó szobában tartott tenyészállatok is ott lennének. Lavórban fürödni, mosakodni, borotválkozni. Este aztán a család összeülne az asztal körül és a pislákoló petróleumlámpa fénye mellett szotyoláznának és beszélgetnének.
Azért ezeknek lakásoknak két nagy előnye volt a maiakkal szemben: egyrészt nyáron nem kellett klíma, másrészt a közösség megtartó szerepe sokkal nagyobb volt – és itt természetesen nem a virtuális közösségre (lásd facebook) gondolok…
Végül, de nem utoljára kihagyhatatlan volt Eger városa és az egri vár megtekintése. Talán húsz éve jártam utoljára Egerben, így most sok minden az „újdonság erejével” hatott. Az egri élménystrand kihagyhatatlan – pláne ha gyerekkel vagyunk.
A csúszda, a bugyborékoló víz, a vízesés vagy éppenséggel a körben forgó vízfolyam olyan élmény számukra - mit sem törődve a lila szájjal vagy a szétázott ujjukkal, ami már leginkább egy Shar pei bőrére hasonlít – hogy éjt nappallá téve a medencében lubickolnának. S hát mit tehet egy felnőtt, aki már az első (fél)óra után unja az ötven centis vízben való üldögélést? Nos, ez örökre költői kérdés marad, mert hát ugye nem ez a lényeg.
Az egri vár a maga monstrum megjelenésével, masszív erős falaival, sok helyen megjelenő ágyúival a gyerekek számára szinte befogadhatatlan élmény. Azt se tudják, hirtelenjében mit nézzenek, mit csináljanak, hova fussanak, hova másszanak fel – annyi a látni és megérinteni való dolog. Számukra felfoghatatlan a néhol 5-8 méteres várfal, persze kérdezik is, hogy miért kellett ilyen vastagra építeni? És hogy a mi lakásunk fala is lehet ilyen vastag? És a többi, és a többi...
Mindenképp érdemes megnézni a panoptikumot, mert bár nem egy Madame Tussauds, de azért a mienk: a figurák az Egri csillagokból vannak megformázva, sőt még a titkos labirintusra is gondoltak – szintén a gyerekek legnagyobb örömére. A kazamaták szervezett látogatását is ajánlom - így utólag mindenkinek - mert megvallom őszintén féltem, hogy unalmasnak fogják tartani, de szerencsére nem így történt.
A tűzkerék effekt egy felnőtt számára inkább megmosolyogtató, de a gyerekek árgus szemmel figyelték a villódzó és sistergő pukkanó hangokat kiadó szerkezetet – amitől ugyebár anno sok török futva menekült, már ha tudott. Hatalmas élmény számukra a kazamatákban kiállított ágyuk, melyek közül az egyiket még meg is szólaltatják. Nem kell megijedni, nem lesz túl hangos.
A kazamata legalsó szintjén található hosszú folyosó, a sejtelmes megvilágítással és a várfalába beépített aknafigyelő szerkezetekkel (ha valaki nem emlékszik E.CS-ből, segítek: a dobon elhelyezett borsószemek, illetve tálban lévő víz mutatta a külső aknászok munkáját) szintén egy olyan világot mutat be, ahol gyermekeink szívesen érzik magukat a vár védőinek:
- Apa, láttam hogy mozog a borsó!
- Ááá, dehogy fiam – szerintem csak ráfújtál véletlenül.
- Nem biztos, hogy megmozdult!
- Akkor viszont futás, mert a törökök már bontják a falat…
Farkas Attila
a cikk eredeti helye - utazom.com
Megjegyzés küldése