Nagy becsülete van a sónak. Nem véletlen, hogy még az Isten szavaként említhető Bibliában is központi szerepet visz, mégpedig azáltal, hogy az Úrnak szentelt áldozat, hűség és tisztaság jelképe. Már az Ószövetség is ismeri és használja ezt a képet, mégpedig a szövetség sója kifejezés révén. Az Újszövetségben pedig ez a kép Jézus gondolataival gazdagodik, s kibővül. Nem is akárhol jelenik meg, mintsem a Jézus tanításának lényegét összefoglaló hegyi beszédben, ahol is a Megváltó az apostolok, rajtuk keresztül pedig az istenfélő emberek feladatává tette, hogy legyenek a föld sója, vagyis őrizzék meg az erkölcsi tisztaságukat.
Carl Heinrich Bloch: A hegyi beszéd (1890)A sónak azonban nemcsak becsülete, de értéke is van, s ez utóbbit mindig is pénzben mérték.
Mégpedig nem is kevésben. Többek között ennek is köszönhették a középkor magyar királyai országuk gazdagságát, s míg a só becsülete kapcsán az ég felé néztek az emberek, addig az íze kapcsán a földre tévedt a szemük.
Így köti össze a só az eget a földdel, a múltat pedig a jelennel.
A feljegyzések szerint már a rómaiak is kitermelték az erdélyi sót, igaz, ők még felszíni bányászati módszerekkel dolgoztak, s úgynevezett „sóvágásokat” hagytak maguk után. Jelenlétüket a Parajd környékén előkerült LVM feliratú téglák is jelzik. A három betű jelentése: „Legio V Macedonica.”
Traianus császár hódította meg Erdély területének nagyobbik részét és tette Dacia provincia névvel a Római Birodalom részévé (Forrás: Wikipédia)A 170 éves római uralom alatt Dacia tartományban a fém- és a sóbányászat állami monopólium volt. A birodalom a barbár betörések miatt 270-ben feladta a tartományt, az elhagyott sófejtéseket pedig idővel benőtte a gaz, s visszavette a természet.
A munkát az avarok, még később a bolgárok folytatták, hogy tőlük a stafétát a magyarság vegye át.
Nem tudni, népünk mikor kezdett a só kitermelésébe, de tény, hogy Szent István sószállító hajói 1003 után már rendszeresen közlekedtek a Maroson, hogy Erdély kincsét az Alföldre szállítsák.
Tutaj (Forrás: Wikipédia)A sómonopólium kezdettől fogva királyi kézben volt, a só kitermelését, elosztását és értékesítését az államhatalom irányította, a bevétel pedig a kincstárt gazdagította. A sónak már az Árpád-házi királyaink uralkodása alatt is olyan fontos szerepe volt, hogy több vármegye, valamint azok székhelyei a sóelosztó központok révén jöttek létre. Dés, Kolozs, Szék, Torda egyaránt sóbányáinak köszönhette városi rangra emelkedését és gyors fejlődését. Hasonlóképpen a máramarosi Huszt, Visk, Hosszúmező, Sziget és Técső is.
Ez az egymásra utaltság nem csak Erdély kincses tájaira igaz, hanem ezeréves hazánk többi vidékére is, például Szegedre. Az alföldi nagyváros ugyanis századokon keresztül az egyik legfőbb sóelosztó központ volt, ahová a Sóvidék kincsét a Maros folyón tutajok segítségével úsztatták le.
Fenyőtutaj (Forrás: Wikipédia)A székely tutajosok Szegeden aztán mindent eladtak. A kisebb kősó-darabokat hordókban, a nagyobbakat pedig többnyire bivalybőrök közé csomagolva adták le a sóhivatalban, a tutaj fáját pedig a környékbeli építkezéseken értékesítették. A székely legények semmit sem hagytak veszendőbe, még a rövidebb fadarabokat is pénzzé tették, azokból ugyanis tetőfedő zsindelyt faragtak.
Erdély kincséért cserébe az Alföld kincsét, búzát kaptak, s azt vitték haza az égig érő hegyek közé, Székelyföldre.
A sókereskedelem másik fontos alföldi központja Szolnok és Debrecen volt. Ez utóbbi városban már a 12. században is működött sóraktár. Ide leginkább Máramarosból érkezett a só, mégpedig szekereken. A fuvarosok többnyire románok voltak. A debreceni kalmárok aztán az ország távolabbi tájaira, de leginkább a felföldi városokba vitték a föld étekízesítő kincsét. Tevékenységüket a városi tanács több rendelettel szabályozta. Fennmaradt egy 1649-ből származó dekrétum, melyben ez olvasható: „annak érdekében pediglen, hogy a sócellerek (sókereskedők – a szerk.) mind a két részrül, mármint az helybeliek és az idegenek, mint az eladásban, úgy a vevésben is tudgyák mihez alkalmazni magokat, ezért izletjeiket csakis hétfői és keddi napokon végezhetik.”
Tordai sóbánya metszete, 1780-ból (Forrás: Wikipédia)A sóbányászok Máramarosban is és a Sóvidéken is ezer éven keresztül mindig magyarok voltak.
Sóvágókként emlegették őket a népek. A szálban álló, nagy tisztaságú sót kézi fejtéssel termelték ki. Először függőleges aknát vájtak lefelé, a mélybe, majd rétegesen, mind jobban kiszélesítették a teret, hogy legvégül a kősórétegek önboltozódásával szilárd falazatú hatalmas csarnokot kapjanak.
A székelyföldi Sóvidéken a kősó nem egy helyen kibukkan a felszínre (Forrás: Wikipédia)A régebbi sóbányák keresztmetszete tölcsér vagy harang alakot mutatott, a 18. századtól azonban inkább paralelogramot formázó vágásmódot alkalmaztak. A lefelé folyamatosan mélyített aknát a felszínnel két nyílás, a torok kötötte össze. Az egyik a lejáró volt, a másikon keresztül pedig a kifejtett sót bőrtömlőkben, csigás emelőkkel húzták fel a felszínre. Fennmaradt 1657-ből egy máramarosszigeti összeírás, mely szerint „ezen aknáknak mind köteles, mind lajtorjás torkai jók”.
Parajdi bánya – amikor még működött a vízbetörés előtt (Forrás: Fortepán)Az alföldi falvak népe a „sóáruló oláhoktól” vette az étekízesítőt. Leginkább a szép, nagydarab kősódarabot kedvelték, amiért búzát adtak cserébe. A kősót aztán a kamrában vagy a padláson tárolták, és csak a felhasználás előtt törték össze mozsárban, dörzskövön vagy a jellegzetes alakú kézimalmon, a sódarálón. Trianon ezt is tönkretette. Erdély gazdagsága azóta más népet és más országot gyarapít.
Kiemelt kép: Víz alatt a parajdi sóbánya egyik tárlata
Szerző: Jezsó Ákos, MTI
Megjegyzés küldése