A boldoggá avatás, vagyis a beatificatio, a szentté avatás előszobája.
Nem más, mint az egyház részéről annak az ünnepélyes kijelentése, hogy az elhunyt „Isten színe látására jutott”, vagyis a Teremtő felvette a szentek, illetve boldogok seregébe.
Mindez vagy azért történt, mert az illető a földi életében hősies fokon gyakorolta az erényeket, vagy azért, mert az életét áldozta Jézusért, tehát vértanú, más szóval mártír lett.
Isten természetesen mindenható, így nincs szüksége Róma vatikáni „mankójára”, sem jóváhagyó fejbiccentésére, hiszen szabadon cselekedhet, kegyelme azonban végtelen.
Az egyház ünnepélyes szentté vagy boldoggá avató rítusa csupán azt jelenti, hogy tudomásul veszi, elismeri és nyilvánosságra hozza Isten végtelen kegyelmén alapuló jóságos döntését.
A boldoggá avatottat az egyház tehát felveszi a szentek jegyzékébe, a hívek azonban csak lokálisan tisztelhetik, a világegyházra kiterjedő globális liturgikus tisztelet ugyanis csakis a szenteket illeti meg.
Ez egy lényeges különbség a szentek és a boldogok között.
További különbségként meg kell jegyezni, hogy nyilvános tiszteletre csakis a szentek ereklyéit lehet kitenni, templomot is csak az ő tiszteletükre lehet szentelni. A boldogok tiszteletére azonban kápolnát vagy harangot már lehet szentelni.
Meg kell azonban azt is említeni, hogy a kereszténység három nagy ágazata közül csak a katolikusok és az ortodoxok gondolkoznak így, a protestánsok elvetik a szentek megkülönböztetett tiszteletét.

Ami Róma gyakorlatát illeti, a vértanúkat már a kezdetektől különös tisztelet övezte. A hitéért megkövezett Szent Istvánról – akinek a nevét a keresztségben a mi nagy királyunk is felvette – például ezt írja az Apostolok cselekedete (6,1–8,2): „kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében.” A történet folytatásában a főtanács elítéli, a nép pedig halálra kövezi. Bűne: Krisztus-követő. A keresztényüldözések idejében a vértanúk tisztelete csak tovább növekedett, szép lassan azonban kezdett felnőni melléjük az életszentségben lévők tisztelete is.
A szentté avatás történetének következő fejezete a 12. egyetemes zsinatként is említhető negyedik lateráni zsinattal jött el, amely 1215-ben mindezt pápai privilégiummá tette. Addigra már kialakult a boldogok és szentek közti különbség is, hiszen az 1159 és 1181 között uralkodó III. Sándor pápa már megkülönböztette a lokális és a globális tiszteletnek örvendő szenteket. A kanonizáció fejlődésének következő állomására száz évet kellett várni, mikor is bevezették a szentté avatási pert, amely nemcsak a hiteles életrajzhoz, de a kanonizálandóhoz fűződő csodákhoz is ragaszkodott. Ez utóbbit az eljárás során a csodák könyvébe, a Liber miraculorumba gyűjtötték egybe. A boldoggá, illetve szentté avatás végső, s máig többé-kevésbé érvényes rendjét aztán az 1623 és 1644 között uralkodó VIII. Orbán pápa rögzítette.

Fontos megjegyezni, hogy a szentté avatási eljárás kétlépcsős. Először az adott illető halálának helyszíne szerint illetékes egyházmegyének kell lefolytatni a vizsgálatot, s csak azt követően lehet felküldeni Rómába, ha helyi szinten mindent rendben találtak, s az illető életszentségének vagy vértanúságának híre valóban elterjedt a hívek körében.
Amikor helyi szinten minden vizsgálat megtörtént, és összeállt az általában hatalmas terjedelmű anyag az avatandó életéről és tetteiről, akkor az aktákat a hitelesítésük után lezárják, lepecsételik, majd Rómába küldik, hogy ott is megvizsgáljanak mindent. A végső döntést a pápa mondja ki.
Bódi Mária Magdolna esetében is ez történt.
A kanonizálását engedélyező dekrétumot Ferenc pápa írta alá. Eszerint „Isten szolgálója, Bódi Mária Magdolna világi hívő vértanú, a hit iránti gyűlölet miatt halt meg 1945. március 23-án Litéren.” Ez alapján az egyház a boldogok sorába emeli.
Kiemelt kép: A Bódi Mária Magdolna vértanúságának emlékéért megtartott szentmise és megemlékezés résztvevőinek menete halad a temetőből a helyi általános iskola udvarára Litéren 2014. március 29-én. Több százan imádkoztak Bódi Mária Magdolna boldoggá avatásáért sírjánál és vértanúságának helyszínén, a Veszprém megyei Litéren (Fotó: MTI/Nagy Lajos)
Szerző: Jezsó Ákos, hirado.hu
Megjegyzés küldése