Mi történik akkor, amikor egy gyermek elveszíti szeretett családtagját? Hogyan beszéljünk vele a halálról, hogy ne csak a félelemmel, hanem együttérzéssel és emlékezéssel találkozzon? Körüljártuk, miért fontos, hogy a gyász ne egy „kihagyni” kívánt állapot legyen, hanem elfogadjuk, hogy ez egy természetes lelki folyamat, amit megélni, átélni és feldolgozni kell.
(Kép forrása: Unsplash)
A gyász nem kerülhető ki
Minden veszteség, amit életünk során megélünk, egy gyászfolyamatot indít el bennünk. Ennek feldolgozását nem lehet megkerülni: végig kell mennünk a feldolgozás útján ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. A gyász nem választható el attól, aki veszít – legyen az gyermek, fiatal vagy felnőtt. Nem szabad megállítanunk az első fájdalomnál, és az sem nem „helyes”, ha egyből úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Inkább arról van szó, hogy at kell engedjük magunkon a veszteség hullámait, érezzük a „miért?”-t, a „hiányt”, az ürességet, miközben tudatosítjuk: ez a folyamat része az életnek.
A gyász és a veszteség feldolgozásáról beszélgettek Finta Györgyné pszichológussal a Duna Tv Család‑barát műsorában, különös tekintettel a gyermekekhez szóló megközelítésre, akik számára még felfoghatatlanabb a halál véglegessége. A pszichológus szerint a legfontosabb, hogy
nem szabad eltitkolni vagy elbagatelizálni a halál kérdését a gyerkek elől: csak a koruknak megfelelően kell erről beszélgetni velük.
Az általánosan elfogadott szakmai álláspont szerint a gyász nem lineáris, nem egyszerű „elindulás-lezárás” mechanizmus, hanem egyéni ritmusú, sokszor visszatérő folyamat. A hazai Magyar Pszichológiai Társaság anyagában is hangsúlyozzák, hogy a gyászolóknál megjelenhet harag, bűntudat, depresszív hangulat, fizikai tünetek – amik mind természetes reakciók. Ugyanígy a Finta Györgyné által működtetett „gyásztanácsadás” szolgáltatás is azt hangsúlyozza, hogy a veszteség fájdalma nem „hibás” állapot, hanem emberi válasz.
(Kép forrása: Unsplash)
Ha gyermekünk elveszít egy hozzátartozót, nem jó cél az, hogy minél gyorsabban túl legyünk rajta, hanem segítenük kell őt (és saját magunkat) abban, hogy átélhesse a folyamatot, megtanulhassa a veszteséghez való igazodást és a fájdalomnak ne maradjon elfojtott árnyéka.
Hogyan beszéljünk a halálról a gyermekekkel?
Amikor gyermekkel beszélünk a halálról és az elvesztésről, különösen figyelni kell a következőkre:
- Őszinteség és kor-pecsét: Fontos, hogy a gyermek életkorához igazodóan, egyszerű, de hiteles kifejezésekkel beszéljünk. Ne használjunk olyan homályos, metaforikus kifejezéseket („elaludt örökre”, „eltávozott”) amelyek félreértésekhez vezethetnek – pl. a kétéves azt hiheti, hogy „csak alszik”, és akkor félni fog a saját alvásától.
- Érzelmek megengedése: Mondjuk el neki, hogy „ige, ez most nagyon fáj”, és engedjük, hogy kérdezzen, sírjon, haragudjon. A gyász nemcsak szomorúság lehet, hanem harag („Miért éppen velem történik ez?”), bűntudat („Lehet, hogy miattam…”) vagy félelem („Mi lesz most?”) is lehet. Az érzések megélése segít a későbbi feldolgozásban.
- Ritmus és maradás: A gyermekeknek különösen fontos az állandóság, a rituálék szerepe: lehet közös emlékalkotás, rajzolás, fotók nézegetése, emlékezés. Mindez segít a feldolgozás folyamatában.
- Példamutatás: A szülő vagy gondviselő szintén nyíltan megélheti saját gyászát – ha látja a gyermek, hogy „én is szomorú vagyok, mert őt elveszítettük”, akkor megtanulja: ez normális, és nem kell elrejeni, felülviselkedni. Ugyanakkor fontos, hogy a felnőtt ne csak a saját fájdalmával legyen elfoglalva, hanem valódi figyelmet fordítson a gyermekre is.
Mi történik, ha elnyomjuk vagy kitoljuk a gyászt?
Ha valaki – felnőtt vagy gyermek – nem kapja meg a lehetőséget arra, hogy megélje a veszteséget, akkor hosszabb távon nehezebben alkalmazkodik. Előfordulhat, hogy a gyász késleltetve, de „visszatér” – pl. ismét erős érzések, visszahúzódás, motiválatlanság, egészségügyi tünetek formájában. A szakirodalomban is gyakran hivatkoznak „komplikált gyászra” (complicated grief), amikor a gyász folyamata elakad, és a személy huzamosan érzi magát maga alá gyűrve, nehezen talál vissza a mindennapi életbe.
(Kép forrása: Unsplash)
Ezért is hangsúlyozza a pszichológus: a veszteség nem „később” fog fájni – hanem most, és akkor jó, ha ez nincs sarokba szorítva. A feldolgozás fontos része az emlékezés, a kapcsolat fenntartása azzal, aki nincs már közöttünk – nem úgy, mint folyamatos jelenlét, hanem mint újfajta jelenlét: emlékben, beszélgetésben, szimbólumok
Az élet továbbmegy egy új egyensúly felé
„A cél nem az, hogy eltűnjön a fájdalom, hanem hogy megtanuljuk élni a hiánnyal”
– hangsúlyozta Finta Györgyné a műsorban. Ez a megközelítés segít abban, hogy a gyász ne „múljon el” egyszerűen, hanem átalakuljon – az emlékezés gazdag része legyen az életünknek. Ehhez végig kell járnunk a gyászfolyamat állomásain, amit a pszichológia 5 szakaszban deffiniált:
- Tagadás: A halál tényének elutasítása. Ebben a szakaszban az ember nem akarja – vagyis még nem tudja – felfogni a veszteséget. Ez azért történik, hogy időt adjunk magunknak a friss gyászban.
- Düh: Ennek az intenzitása mindig megegyezik a veszteség intenzitásával.
- Alkudozás: „Miért éppen velünk történik ez?” – ebben a szakaszban érezhetünk bűntudatot, felelősséget vállalunk a veszteségért. Ebben a szakaszban tud leginkább pszichológus segítséget nyújtani a gyász feldolgozásában.
- Depresszió: Annak felismerése, hogy a veszteség végleges, ilyenkor mély szomorúság és üresség érzése jelenhet meg. A gyászoló visszahúzódhat, elveszítheti érdeklődését a mindennapi dolgok iránt. Ez a szakasz fájdalmas, de fontos a feldolgozás folyamatában.
- Elfogadás: Amikor a veszteség beépül, integrálódik a személyiségünkbe, a mindennapjainkba, elfogadjuk, és megtanulunk együtt éleni vele. Ez nem jelenti a bánat végét, hanem a realitás elfogadását.
(Kép forrása: Unsplash)
forrás: | Ridikül
Megjegyzés küldése