A Bükk hegység jelentős részét 1514-ben koronauradalommá nyilvánították; az uradalom központját Diósgyőrben rendezték be. A kor szokása szerint az erdőbirtokok voltak az üveggyártás fő telepítő tényezői, mert a gyártáshoz szükséges hamuzsírt (amint ezt neve is mutatja) fa hamujából állították elő. Ma a Bükki Üveghuták Ipartörténeti Múzeumában lehetőség nyílik a fennmaradó emlékek megismerésére.
A hegység viszonylag száraz déli lejtőin az üveg gyártására épített huták körül alakultak ki a falvak a 18. században, először a mai Bükkszentlászlón (eredeti neve Hutta, később Óhuta volt), majd Bükkszentkereszten (eredeti neve Újhuta volt), utána Répáshután, végül a mára elpusztult Gyertyánvölgyben (a helyén most turistapihenő áll.)
A község tulajdonképpeni alapítójának Simonides Jánost, az itt már meglévő üveghuta egyik (második?) bérlőjét tekinthetjük, az alapítás évének pedig 1755-öt;[5] az első bérlő Sztraka Ferenc volt. A hutában főleg szlovák és ruszin munkások dolgoztak. Újhután egyidőben csak szlovákok laktak; a lakosság egy része mai is szlovák anyanyelvű. Az itt élők szabad emberek voltak, nem uradalmi szolgáknak, hanem szakmunkásoknak tekintették, és ezt a jogukat a szepesi magyar királyi kamara 1735-ben megerősítette.
A fából épült, zsindellyel fedett műhelyben ablaküveget és öblösüvegeket egyaránt gyártottak; utóbbiakat formába fúvó eljárással. Simonides János bérlősége alatt, a huta virágkorában a munkások száma meghaladta a 30-at is. Ebben az időben ez volt Borsod vármegye második legnagyobb ipari üzeme (az ómassai vasgyár után). A műhely 1774-ben leégett, de a koronauradalom és a vármegye anyagi támogatásával újjáépítették, és 1775-ben újra termelni kezdett. 1796-ban bezárták, és az üzemet Répáshutára telepítették át (ahol 1834-ig működött).
Simonides igyekezett gondoskodni falujáról, fakápolnát, kocsmát és kuglipályát is építtetett, saját költségén szlovák nyelvű papot hozatott. A kápolna mintegy húsz év múlva leomlott. A helyén 1800–1801-ben új kőtemplomot emeltek; a berendezés nagy részét az 1786-ban feloszlatott pálos rend diósgyőri kolostorából hozták át. A falu gyorsan fejlődött, ahogy egymás után települtek be a környéken dolgozó favágók és más erdei munkások (mészégetők, szénégetők). A lakosok száma az 1790-es években elérte a 274 főt (Óhutának ebben az időben 283 lakosa volt).
Mivel a koronauradalomban csak római katolikus vallású munkásokat alkalmaztak, a falu lakosainak nagy többsége mindig katolikus volt. 1895-ben a római katolikus plébános nyomására a szlovák lakosok elkezdték magyarosítani neveiket. A régi, szlovák családnevek mára szinte kivesztek, viszont feltűnően gyakoriak a Petőfi, Rákóczi, Kinizsi stb. „történelmi nevű” családok.
A falu határa 4697 kataszteri hold területű, de ebből csak 180 hold volt a lakosoké, a többi a koronauradalom (erdőkincstár) tulajdona. Föld híján a falusiak főleg favágással, szén- és mészégetéssel, fuvarozással foglalkoztak – máig élnek itt mészégetők. Az uradalom megszűnése újabb fejlődésre nyújtott lehetőséget; a falu a 19. század közepétől felvirágzott. Lakossága 1939-ben elérte az 1536 főt: közülük 1526 volt római katolikus (hat görögkatolikus, négy pedig református).
Címlapfotó: Orliczki Attila
bővebben a forrás eredeti helyén olvashatsz: Bükkszentkereszt – Wikipédia
Megjegyzés küldése