A magyar gazdatársadalom szétverését, a termelőszövetkezetek erőszakos szervezését sokáig csend övezte. Méghozzá zavart csend, hiszen világos volt, hogy valami nincs rendben. Ráadásul a szocialista nagyüzem mint megbukott „modernizációs” képlet rövidre zárt a paraszti világot elmaradottnak képzelő értelmiségi hozzáállással.
A falusi elmaradottság képzete a kádári propaganda egyik alapvető üzenete nyomán alakult ki. „Célunk az, hogy a röplap módszere és tartalma alapján a gazdák érezzék megrögzött maradiságukat, és belássák azt az utat, amely a boldogulásukhoz vezet” – állt az egyik község tanácselnökének jelentésében a téeszesítési kampány idején. A csendet azonban nem csak a téeszvilág megszűnése, és a magyar vidék 1990 utáni zavaros viszonyai okozták, hanem az elszenvedett traumák is, amelyeknek emlékét hallgatásba burkolta megbélyegzés hatalma és az eltelt évtizedek súlya.
A kommunizmus áldozatainak emléknapján jelen írással azokat a szenvedéseket szeretném felidézni, amelyek a magyar vidék 1945 utáni hétköznapjaiban jelen voltak, és amely szenvedéseket a kádárizmus csendje eltakarta.
– írja a Huszárvágás blogon Máthé Áron történész, szociológus.
Az első felvonást a szovjet megszállás és a diktatúra kiépítése jelentette. Az ország közepéről, Kecskemétről 1945. december 30-án a városi rendőrség politikai osztályának helyettes vezetője a következőket írta: „A rablások a fosztogatások és gyilkosságok orosz katonai egyének részéről napirenden vannak. Karácsony két napjában városunkban 14 gyilkosság történt. Ezek a gyilkosságok a legnagyobb bestialitással hajtattak végre. […] Az utóbbi napokban annyira romlottak a közállapotok, hogy nincs olyan nap, hogy két-három gyilkosság ne történjen.”
Kecskemét persze nem csak a várost jelentette, hanem a környező, akkor még hatalmas tanyavilágot is. A szovjet megszállók által előidézett nyomorúságot súlyosbította a jelentésíró saját testületének, a kommunista irányítás alatt álló helyi rendőrségnek a tevékenysége is. Ennek vezetőjét Futó Dezső kisgazda képviselő így jellemezte a nemzetgyűlésben: „Nem hiszem, hogy akadna a nemzetgyűlésnek egyetlenegy tagja is, aki ne hallott volna a kecskeméti embervadászról, Bánó Mihály rendőrezredesi uniformisba jogtalanul beöltözött cégéres gonosztevőről.” A Nemzetgyűlési Naplóban olvashatjuk Futó Dezső felszólalását, aki így részletezte a kecskeméti „rendőrök” politikai részlegének viselt dolgait:
Futó képviselő szavait dokumentumokkal támasztotta alá.
A második felvonást a már kiépült diktatúra terrorja jelentette.
Ez volt a padlássöprések időszaka, amikor a kötelező terménybeadáshoz sokszor a piacon kellett megvenni a kiszabott, kötelezően beadandó terményeket! A terror azonban nem csak anyagilag, hanem személyesen is sújtotta a gazdákat. Lássunk egy példát!
1949 március elején egy kocsmai verekedésben meghalt Pusztamonostor község egyik kommunista szervezője. A gyilkosságra való felbujtással a Kisgazdapárt korábbi vezetőjét vádolták. Az ÁVH a lakásáról hurcolta el, és rögtönítélő bíróság elé állították. Halálra ítélték, bár a vádnak semmilyen alapja nem volt. A kegyelmi tanácskozáson az ügyész nem is vesztegette idejét a konkrét esetre, hanem arról beszélt, hogy „az ország egész lakosságának – beleértve a kulákságot is – példát kell statuálni.” A kegyelmet így 8:1 arányban elutasították, és a kivégzést március 12-én végre is hajtották. A végrehajtott kivégzésről az elítélt felesége úgy értesült, hogy egy hivatalos iratban özvegynek címezték.
Magát a falut, Pusztamonostort az ÁVH kommandója szállta meg, és sok gazdát őrizetbe vettek, bántalmaztak, egy részük ellen a „közellátás veszélyeztetésének” vádjával eljárást indítottak. Néhány gazdára mai árfolyamra átszámítva összesen 8 millió forint bírságot szabtak ki. A járási értekezleten elégedetten állapították meg: „Most az a helyzet, hogy a mi elvtársainknak rendkívüli módon tetszik a proletárdiktatúra ezen szakasza a rendőri és közigazgatási intézkedésekkel, most arra veszik az irányt, hogy kiprovokáljanak kulák akciókat. […] Amit Pusztamonostoron és Boldogházán csináltunk, az a kuláklikvidálás első lépése.” A hasonló példastatuálás egyáltalán nem volt kivételes.
Egy másik esetben a saját földjén véletlenül tüzet okozó gazdát, Molnár Sándort a termelőszövetkezet veszélyeztetésének ürügyén vettek őrizetbe és végeztek ki – már másnap.
Az ügy hátterére a következő távmondat világít rá:
A harmadik felvonást az 1956-os forradalmat követő téeszesítési kampány jelentette.
Kádárék nem felejtették el, hogy szerte az országban a magyar vidék csendes forradalma nyomán egyszerűen megszűnt a diktatúra, és azt sem, hogy a falvak óriási mennyiségű ingyen élelmiszerrel támogatták a fegyveres szabadságharcosokat és később az üzemek munkásainak politikai küzdelmét. Mihelyt a megtorlás véres munkájának nagyját elvégezték,
1958 végén nekiláttak a magyar gazdatársadalom felszámolásának és a faluközösségek szétverésének.
Ennek a kulcsa a termelőszövetkezetekbe való bekényszerítés volt, ami egyet jelentett a földtulajdontól, az állatállománytól és a művelési eszközöktől való megfosztással. Tudták, hogy nem fog magától menni. Kádár 1959. január 14-én azt mondta: „Ha az egyéni paraszt önkéntes elhatározására volna bízva a dolog, akkor azt hiszem, a Marsban előbb megvolna a szocialista átalakítás, mint Magyarországon”. Az ezután lejátszódó események elbeszéléséhez furcsa módon az a több ezer panaszos olvasói levél szolgál alapul, amely ezekben az években néhány újság szerkesztőségébe érkezett. A Szabad Föld szerkesztőségébe 1960. január 1. és február 4. között, tehát egy hónap alatt ötezer ilyen levél futott be! Ezekből idézünk: „A községünkben működő szervezőbizottság leírhatatlan embertelenségre vetemedett. Meggyőző érvek helyett állati sorsra alacsonyítják az embereket”. Egy másik olvasói levél: „Sándorfalván is már több embert összetört idegzettel, elmezavaros állapotba juttattak, és néhányat öngyilkosságba kergettek.”
A következőt a Népszabadságnak írták: „Ott voltam Szabadszálláson és akkor temették K.L.-t 74 éves, azt is úgy verték agyon a beteg ágyában, a nemi testrészét elkapták és úgy húzták ki az ágyból”. Szintén a Népszabadságnál egy magát kommunistának tartó levélíró is reklamált: „A parasztokat félholtra verik, addig míg alá nem írja a belépési nyilatkozatot. Mégiscsak tarthatatlan állapot a huszadik században, hogy nem egy, de több ember a művelet után nem bírt saját erőből hazamenni.”
Az olvasói leveleken kívül egy visszaemlékező utólag beszélte el kálváriáját: „Tudod, mikor beléptem a téeszbe, kifogtak rajtam. Egy kilós súlyra madzagot hurkoltak, a másik végét meg ráhurkolták a tökömre. Lefogott négy kommunista, és mondták, hogy piszkos kulák, járkálj! Addig járkálj, míg alá nem írsz! Mikor már úgy fájt, hogy nem bírtam, mondtam, hogy vegyék le, aláírok. Megmondták, ha visszajut a hír, hogy milyen áron írtál alá, csak addig élsz!”
Aki panaszt próbált tenni, azt rágalmazásért vették elő: „Olyan ellenséges magatartással jöttek hozzám, hogy azt hittem menten megvernek és letartóztatnak a saját lakásomon, így aztán örültem, hogy visszavonhattam feljelentésemet és hallgathattam, és még könyörgésre is kellett fognom a dolgot, nehogy becsukassanak. Bemutatkozás után mindjárt azzal kezdték, hogy hogy merek én a párttitkár ellen panaszkodni.” – állt egy hivatalos beadványban, amelyet akkor mert elküldeni az írója, amikor a szóban forgó párttitkár ellen más ügyben vizsgálat indult.
A magyar falvak és tanyák, mezővárosok balladáját még alig-alig meséltük el.
A kommunizmus magyarországi áldozatai között pedig talán a legnagyobb csoportot az a több százezer magyar család teszi ki, akiket a magyar vidék elleni hadjárat során tettek tönkre, nyomorítottak meg.
Márpedig ha nem beszéljük el történetüket, akkor a kommunisták eszmei örökösei úgy vélhetik, hogy napirendre tértünk az elkövetett bűnök fölött.
Megjegyzés küldése