„Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango” – azaz „az élőket hívom, a holtakat siratom, a villámokat megtöröm”. Ez a régi harangfelirat nemcsak költői, hanem hűen tükrözi azt a sokrétű szerepet is, amelyet a harangok betöltöttek és ma is betöltenek az emberek életében. E gondolat ihlette az egri harangokról szóló írás címét is, amely Gyomlay László egykori diák emlékeit idézi fel, s amelyben a város harangjai az ifjúság elmúlt, mégis élő emlékeit szólaltatják meg.
Eger méltán nevezhető a tornyok és harangok városának. Már 1004-től püspöki, majd 1804-től érseki székhelyként működött, így természetes volt, hogy számos templom és velük együtt sok harang is épült a városban. Nem véletlenül született a mondás: „Válogat, mint egri a templomban!” A harangok iránti igény még harangöntő műhelyek létrejöttét is ösztönözte, melyek közül kiemelkedett a Jüsztl család műhelye, amelynek emlékei ma is fellelhetők a Harangöntő utcában.
A harang azonban nem csupán használati tárgy, hanem iparművészeti alkotás is. Díszítései – szenteket ábrázoló kisplasztikák, virágindák, szőlőfürtök vagy csipkeszerű ornamentikák – mind a kor stílusjegyeit hordozzák. A rajtuk található feliratok, amelyek kezdetben latinul és németül, később magyarul íródtak, szintén fontos történelmi üzeneteket közvetítenek. A harangokkal foglalkozó tudomány, a campanológia, nemcsak a hangjukat vizsgálja, hanem a hozzájuk kapcsolódó vallási és népi hagyományokat is.
A harangok már az V. században megjelentek a keresztény világban, és a XII. századtól kötelezővé vált a használatuk. Hangjuk azóta is végigkíséri az emberi életet: jelzi az idő múlását, ünnepre hív, vagy éppen gyászt hirdet. Különleges hagyomány például, hogy nagycsütörtökön „Rómába mennek” a harangok, és csak húsvét vigíliáján szólalnak meg újra, a feltámadás örömét hirdetve.
A történelem azonban sokszor elnémította ezeket a hangokat. A szabadságharcok és világháborúk idején számos harangot beolvasztottak ágyúöntés céljából. Eger legnagyobb harangját, a Szent Mihály-harangot is elvitték 1944-ben. Helyére csak 2001-ben került új, még nagyobb harang, amely ma az ország harmadik legnagyobbja.
Egerben jelenleg 39 megszólaltatható harang található. Közülük a legrégebbi a Ráctemplom 1720-ból származó Miklós-harangja. Különlegesség volt a Lyceum tornyában működő „déli harang”, amelyet a napfény által kijelölt helyi délidőben szólaltattak meg. Ez a hang a környékbeli szőlőmunkások életét is szabályozta.
A város egyik fontos temploma, a ciszterci Szent Bernát-templom harangjainak története jól mutatja, milyen viszontagságokon mentek keresztül ezek az eszközök. A templom építése a jezsuiták idején kezdődött, de a történelem viharai – háborúk, rendfeloszlatások és tűzvészek – többször is pusztították. Az 1800-as és az 1827-es tűzvészek során a harangok teljesen megsemmisültek. A ma is meglévő Vizitáció-harang 1831-ben került a toronyba, és díszítései ma is őrzik vallási és művészeti értékét.
A harangok nemcsak a vallási élet részei, hanem a kultúrában is fontos szerepet töltenek be. Irodalmi művekben, népdalokban és zeneművekben egyaránt megjelennek. Például Geszler György „Ünnepi hangok” című zongoradarabja is az egri harangok hangulatát idézi meg.
Összességében elmondható, hogy az egri harangok nem csupán tárgyak, hanem a város történelmének, kultúrájának és közösségi életének élő részei. Hangjuk egyszerre idézi a múltat és szól a jelenhez. Ahogy Gyomlay László is írja: amikor megszólalnak, a város minden harangja együtt zeng, és ez az összhang az, amely igazán különlegessé teszi Egert – a harangok városát.
Az összeállítás eredeti helye, forrása: 1.egriharang
Megjegyzés küldése